Vallasek Júlia fordításában

De a hangok régóta elhaltak. Talán már csak saját lélegzetüket hallgatták... Aztán lassan megfordult a fotellel. Hallgatott, várt. Végül megnyomta a lámpa kapcsológombját. Mindketten kábán dörzsölték a szemüket. Annyi sötétség után, vakító fény. – Igen, későre jár. Már rájöttél, nem akartam semmit megtudni tőled. A nő megint az íróasztal fölötti órára pillantott. De a fénytől elvakulva semmit nem tudott kivenni. Minden egyformán fehérnek tűnt.

Vallasek Júlia fordításában

Felállt. Már-már magas, karcsú, barna nő, széles bőrövvel a derekán. Dús haja törékeny vállait verdeste. Túl hosszú, ideges karok, hosszú, ideges lábak, kékes árnyék a szeme alatt. A bőre fehér, nagyon fehér, mint a rövid, combjait is láttató szoknya tejfehére. – Előkészítünk téged egy találkozásra. Fontos lesz neked. Mosolya élessé merevedett.

Rajsli Emese fordítása

A Schickenadergasse ötös számú házában lévő bécsi lakásunk folyosójára. Hétéves vagyok. A cipős szekrény mögé bújva látom, hogy a dada elaludt a Lucien Freud-vászon alatt álló karosszékben. A festmény a szomszédé volt, aki, amikor a bank lefoglalta a teljes vagyonát, öngyilkosságot követett el. De előtte még papa megvette tőle ezt a festményt, elfogadható és korrekt áron, ahogyan azt ő és anya, minden egyes alkalommal, kihangsúlyozták, amikor szóba került a szalonunkban függő Freud-vászon.

Vörös István fordításai

Remélem, hogy amíg a / kenyérért megyek, / el fog ütni az autó! / kiabáltad otthonunk / kellős közepén // Egész idő alatt / amíg meg nem jöttél / ridegen állt / bennem az élet / mint egy dór oszlop // Most ülj az asztalhoz / vegyél egy kis vajat / szilárd és fehér mint a fal / és készülj – // hosszan fogunk enni

Emelkedik, mutat, másikban / Marhakréta, kiált, hol heverek / Rozzant kapu tetején, // Integet és mond valamit, nem hallom, / Bőgnek és üvöltenek, zúgnak a kocsik / Az udvar legvégén, kereskedők // Kiabálnak egymással, most vele, / Engem otthagy és megismerem / Még a vég előtt a veszteséget.

Az együttes próbálni kezdi / A harsogó, parádés indulót / A teremben. Mi egy alkonyi mezővel // És egy nyári sövénnyel arrébb / Várjuk a hátramaradt tanoncot, /Dudája búg, bőg: elakad, újrakezdi, // Sebzett dallama csak nekünk szól, / Nyitott fülűeknek, koránfekvőknek, / Kik lemaradunk a fehér éjszakákról.