Emelkedik, mutat, másikban / Marhakréta, kiált, hol heverek / Rozzant kapu tetején, // Integet és mond valamit, nem hallom, / Bőgnek és üvöltenek, zúgnak a kocsik / Az udvar legvégén, kereskedők // Kiabálnak egymással, most vele, / Engem otthagy és megismerem / Még a vég előtt a veszteséget.

Az együttes próbálni kezdi / A harsogó, parádés indulót / A teremben. Mi egy alkonyi mezővel // És egy nyári sövénnyel arrébb / Várjuk a hátramaradt tanoncot, /Dudája búg, bőg: elakad, újrakezdi, // Sebzett dallama csak nekünk szól, / Nyitott fülűeknek, koránfekvőknek, / Kik lemaradunk a fehér éjszakákról.

Izsó Zita fordításában

- Soha nem mutatom meg a nyelvemet! Ütés. - A nyálamat a számban tartom! Ütés. - Senki sem nézhet, miközben rágom az ételt! Ütés. - Ha kiáltok, senki sem nézhet a számba! Ütés. - Csukott szájba nem repül bele a légy! Urso eltévesztette az utolsó mondatot. Ezért a Brigádtitkár tízszer a térdhajlatára vágott. A csoport tagjai minden ütésnél összeütötték a tenyerüket.

Orcsik Roland fordításában

A börtönben láttam / ahogy a rabok a verés után / cigivel kínálják a hóhéraikat / mintha teljesen normális lenne / hogy a fárasztó munka végén / közösen rágyújtsanak.

ott maradsz örökre / belülre hagyatva / meszelve mint a hó / fordítva szentelve // én vagyok alexander és akkor a fiú fanny / a sebem mögé pillant és oldalba bök / miközben a szerepek diszkréten / hátat fordítanak nekünk

ez a következő lépés az újabb közeledés előtt / a hiány nő az erőszak csökken de csak a statisztikákban / a fejemben a tűket senki nem számolta össze / az a pillanat esély csak a csókra amikor a lepedőn / a tájék új de jól ismert az illat