Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

A délnyugati láthatár előtt emelkedő fal, úgy láttam, megnőtt, sokféle kékben, a földgörbület fölött közvetlen sötétlilában, a legfelső párarétegekben galambkékben játszó duzzanatként domborodott a tekintetem felé, a levegő mozdulatlan volt, és nyúlós.

A férje sohasem kockáztatott, sohasem hajtott az autópályán száznál gyorsabban, bezzeg ő, ki akart nyúlni az ablakon, érezni a szél süvítését, és azt gondolni, „bárcsak történne valami”.

Mivel tudtam, / hogy én magányra születtem, / úgy döntöttem, téged foglak szeretni: szellem, üldöző — 

Vajon egy ilyen kislány hogyan keltette fel egy férfi érdeklődését? Mit láthatott, amikor rám nézett? Mennyi erotika lehetett ebben a sebhelyes térdű kislányban, akinek még ki sem hullott az összes tejfoga, és aki képes volt órákat lesben állni, hogy délutánonként a forró köveken elkaphassa a gyíkokat?

mert az alvás néha / épp oly ízletes, / mint a fehér polenta és a frissen fogott, grillezett hal