Dermedten állt, mint egy kis kerék, / bonyolult felfüggesztettségben

A busszal a Stephen’s Greenig megyek, / Körülöttem péntek esti forgatag, / Talán egy kis zug még valahol szabad, / s a lárma elől ott elrejtőzhetek.

Mondanom kellett volna neki valamit, mint például „miért vagy úgy oda, Carlotta, ennek semmi értelme, mind ugyanúgy szerencsétlenek vagyunk, mind ugyanarra a tragikus sorsra vagyunk kárhoztatva.”

Idővel a hajuk megőszül, a lépteik lelassulnak, elbizonytalanodnak, a napok rövidebbek lesznek, és attól kezdve minden perc az életük utolsó perce lesz

én vagyok az, aki halhatatlan, egyetemi kurzusokon / tanítanak, és még mit nem, / szavaim visszhangoznak korszakokon át.

Zavarba jöttem / a felállva kezet nyújtó idős emberektől, / akik azt mondogatták, hogy „őszinte részvétem.”