Hírlevél feliratkozás

Keresés

Mese

Majláth Ákos - Majláth Luca Sára: Placcs, zsupsz

Fotó: az alkotók archívuma

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak.

Bővebben ...
Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...
Próza

Kocsis Gergely: Várni a váratlant (regényrészlet)

Fotó: Raffay Zsófia

Rettegve érzi, hogy egyre jobban csúszik bele ebbe az álomvilágba, hívogatja, beszippantja. Térdhajlatában ugrálni kezd egy ideg, két rángás között végtelen lassúsággal telik az idő, a levegő is ritkásabbnak tűnik, légszomj gyötri. Hangokat hall a feje fölül, ez a lehetetlen közeg nagyon felerősíti a lépések döngését, mintha valaki a fején lépkedne. Pontosan tudja, ki járkál ott fent, és azt is, hogy miért csap zajt.

Bővebben ...
Költészet

Réder Ferenc versei

Fotó: Fárizs Mihály

Négy hónapja mozdulatlan. / De a hasa / ma egy kicsit langyosabb.

Bővebben ...
Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Fotó: Ajpek Orsi / telex.hu

Minden sokkal jobb lesz, mint tavaly

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi.

A pohár falára tapadt életek vagyunk, mondja Leó, amikor a váltó ritmusára visszaül mellénk. Nem értem, honnan szedi ezeket, de néha ilyen, ha sokat iszik.

Kinézek az ablakon. Sötétben ballag mellettünk a táj. Vagyis ezt gondolom, látni csak magunkat látom, se lámpák, se csillagok fénye, a hold se világít.

Húszéves koromig nem láttam olyat, hogy sötét éjszaka. Ha kinéztem az ablakon, vagy kimentem a teraszra, egy kivilágított nagyváros terpeszkedett előttem, zajosan kelletve önmagát, lábát széttárva a Duna két partján. A sötét éjszakák csak utána jöttek, amikor apámat csődbe vitte a tőzsdézés, és hogy megtakarításunk romjaiból meg tudjunk élni, leköltöztünk ide, az Alföldre. Itt aztán minden éjszaka sötét volt. És igazából minden nappal is.

Nézem magunkat. Hárman ülünk az asztalnál. Rejtő jut eszembe, pedig nincs orosz hússaláta, csak orosz vodka, vagyis orosznak mondott. Gyalogosból sincs amerikai, csak magyar, meg magyaromán meg román román. Én és Leó és Ioan. Őrvezető sincs, nemhogy itt, a büfékocsiban, a vonaton se. Na jó, az a sárgásbarna fogú román román lehetett őrvezető is, aki Lőkösházán, ejtsd, Kürtös, írd Curtici, felszállt határellenőrködni. Sokáig forgatta koszos ujjai között a papírokat, Arad, kérdezte románul, Arad, mondtam magyarul, kérdezett még valamit románul, miért, fordította Leó, egy lány miatt, mondtam, rászászefute, fordította Leó, röhögtek mindhárman. Aztán kacsintott és továbbállt az egyenruhás, aki lehetett őrvezető is.

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi. A két ország között vagyunk itt, néha itt vagyunk itt, néha ott vagyunk itt. De most egyik helyen se vagyunk. Ez a senki földje. Vagy inkább a semmié.

Nézem a pohár falát. Román sört iszunk orosz nevű magyar vodkával, helló, Kelet-Európa. Lassan csúszik lefelé a zsíros tömény és a savanyú sör. Ahogy lassan billeg lefelé a vonat a térképről, ahogy lassan gördül lefelé a pohár falán a vízzé összeállt pára. A vodka hideg, a sör is hideg. Hideg itt minden, amikor mozdonyt váltottunk, mielőtt a semmi földjére gördültünk, lekapcsolták a fűtést, és azóta se kapcsolták vissza. Minek is. Lehet, hogy csak mi hárman vagyunk az egész vonaton. Ki az a hülye, aki a szilveszter éjszakáját egy szomorúsággal bélelt IC-n tölti valahol Románia és Magyarország között. Leó ilyen hülye, meg én vagyok ilyen. Meg ez a Ioan, aki a csabai állomáson akaszkodott ránk, amikor meghallotta Leót románul káromkodni.

Nézem magunkat a pohár vastag üvegén keresztül. Ahogy a belső falon lassan kúsznak felfelé az apró buborékok, mintha Leó szakállának szálai közül bújnának elő, mintha Ioan gyűrött arcának ráncaiból bújnának elő. Magda egyszer azt mondta, hogy idegen kocsmában mindig szénsavasat kell inni, mert a buborékok a pohár belső falán ott tapadnak meg, ahol kosz van. Az aradi vasútállomás restijében ültünk, a buborékok telepöttyözték söröskorsóink vastag üvegfalát. Soha többé nem ültünk be oda, pedig az állomás közelében lakik Magda, unde la gara, ez volt az első, amit románul megtanított, hogy mindig idetalálj hozzám, mondta, meg azt is, hogy már ha egyáltalán elenged. Ahogy ilyenkor nézett, tudtam, soha nem enged el. Ő a pohár fala, én a buborék.

Leót újabb sört vesz elő a táskájából. Régen csempészett, cigit, benzint, piát, mikor mit volt érdemes. Így is ismerkedtünk meg, elvittek hozzá tankolni a garázssorra, aztán néha együtt jártuk a határt. Magdát is így ismertem meg, egy blokkban lakik Leó anyjával, nem csak egy blokkban, egy szinten is. Leó most már rendes vállalkozó, kocsmája van, mondjuk olyan, ahol Magda szénsavasat kérne, lássa, mennyire tapad meg a buborék. Én inkább unikumot iszom, mondjuk máshol is, már ha van. Néha csak néznek, mit képzelek, miért tartanának olyan drága italt. Otthon, még Pesten otthon, mert annyi otthonom van nekem, hogy igazából egy sincs, szóval Pesten ez az én kis lenézett italom volt, Hennessy és Curvoisier konyakok, Talisker whiskyk mentek a bulikban. Néha a Facebookon még felbukkan egy-egy ember abból a korból, ismerősnek már csak a nevét mondanám.

A vonat megáll. Fények sehol, ez még nem Arad. Hazaértünk, néz szét Leó kába szemekkel. Még nem, mondom. Sosem fogunk, gondolom. Tölt a sörből, a hab felfut, a pohár falát bepöttyöző buborékok lassan elindulnak.

A vonat is, szintén lassan. A távolban fények villannak fel és hunynak is. Tűzijáték, mondom, artificiu, motyogja Ioan, szilveszter van, bazdmeg, csap a homlokára Leó, basszamegezni kezd, du-te drakuzni is, fákjúzni is, mennyi az idő, csatecsászul, mondja ide-oda forogva, mintha egy szélkakas szinkrontolmácskodna. Tizenegy múlt, mondom, az anyád keservit múlt tizenegy, kiabál, hát átjöttünk, itt már éjfél múlt, bazdmeg, egy kurva újévi koccintás se jut nekünk, káromkodik, részeg nyál fröcsög a szájából. Feláll, dülöngél, poharában a sör felhabzik, a hab kilöttyen a bánattól ragadós asztalra. Pezsgő sehol.

Ülünk a büfékocsi asztalánál hárman, némán, mintha halottunkat siratnánk. Új év kezdődött, mondom neki, most minden sokkal jobb lesz, mint tavaly. Hogy nincs pezsgő, hát nincs. Van sör, koccintsunk azzal, eddig mindig pezsgővel koccintottunk, aztán minden milyen fos lett mindig, most más lesz, nyugtatom. A hideg ellenére izzadt a halántékunk, sörszagot izzadunk, ahogy begördülünk Aradra. Örömtüzek a városban, nézd, mondom Leónak, és koccintunk, sörrel koccintunk, Aradon, hol máshol koccintanék először sörrel. Minden jobb lesz, mondom Leónak, mert még nem tudjuk, hogy Leó anyja már halott, és Magda is halott, hogy a szilveszteri petárdázás berobbantott egy szivárgó gázcsonkot, az egész panel kiégett, de mi ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy nincs már olyan, megint nincs olyan, hogy otthon, arra gondolunk csak, hogy véget ért egy év, és most valami sokkal jobb jön.

BÚÉK, suttogom boldog tudatlanságban. BÚÉK, nou fericit.

Haász János író, újságíró, a Telex.hu szerkesztője. Két gyerekverses és egy interjúkötete jelent meg, több antológia szerkesztője. Legutóbbi könyve: Mire felnövünk (Athenaeum, 2021). Számos folyóiratban és antológiában publikált verseket és novellákat, 2018-ban megnyerte a Móra kiadó novellapályázatát. Újságíróként néhány éve megkapta az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díját. Gyulán született, két gyermekével és feleségével Budapesten él.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.