Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Fotó: Ajpek Orsi / telex.hu

Minden sokkal jobb lesz, mint tavaly

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi.

A pohár falára tapadt életek vagyunk, mondja Leó, amikor a váltó ritmusára visszaül mellénk. Nem értem, honnan szedi ezeket, de néha ilyen, ha sokat iszik.

Kinézek az ablakon. Sötétben ballag mellettünk a táj. Vagyis ezt gondolom, látni csak magunkat látom, se lámpák, se csillagok fénye, a hold se világít.

Húszéves koromig nem láttam olyat, hogy sötét éjszaka. Ha kinéztem az ablakon, vagy kimentem a teraszra, egy kivilágított nagyváros terpeszkedett előttem, zajosan kelletve önmagát, lábát széttárva a Duna két partján. A sötét éjszakák csak utána jöttek, amikor apámat csődbe vitte a tőzsdézés, és hogy megtakarításunk romjaiból meg tudjunk élni, leköltöztünk ide, az Alföldre. Itt aztán minden éjszaka sötét volt. És igazából minden nappal is.

Nézem magunkat. Hárman ülünk az asztalnál. Rejtő jut eszembe, pedig nincs orosz hússaláta, csak orosz vodka, vagyis orosznak mondott. Gyalogosból sincs amerikai, csak magyar, meg magyaromán meg román román. Én és Leó és Ioan. Őrvezető sincs, nemhogy itt, a büfékocsiban, a vonaton se. Na jó, az a sárgásbarna fogú román román lehetett őrvezető is, aki Lőkösházán, ejtsd, Kürtös, írd Curtici, felszállt határellenőrködni. Sokáig forgatta koszos ujjai között a papírokat, Arad, kérdezte románul, Arad, mondtam magyarul, kérdezett még valamit románul, miért, fordította Leó, egy lány miatt, mondtam, rászászefute, fordította Leó, röhögtek mindhárman. Aztán kacsintott és továbbállt az egyenruhás, aki lehetett őrvezető is.

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi. A két ország között vagyunk itt, néha itt vagyunk itt, néha ott vagyunk itt. De most egyik helyen se vagyunk. Ez a senki földje. Vagy inkább a semmié.

Nézem a pohár falát. Román sört iszunk orosz nevű magyar vodkával, helló, Kelet-Európa. Lassan csúszik lefelé a zsíros tömény és a savanyú sör. Ahogy lassan billeg lefelé a vonat a térképről, ahogy lassan gördül lefelé a pohár falán a vízzé összeállt pára. A vodka hideg, a sör is hideg. Hideg itt minden, amikor mozdonyt váltottunk, mielőtt a semmi földjére gördültünk, lekapcsolták a fűtést, és azóta se kapcsolták vissza. Minek is. Lehet, hogy csak mi hárman vagyunk az egész vonaton. Ki az a hülye, aki a szilveszter éjszakáját egy szomorúsággal bélelt IC-n tölti valahol Románia és Magyarország között. Leó ilyen hülye, meg én vagyok ilyen. Meg ez a Ioan, aki a csabai állomáson akaszkodott ránk, amikor meghallotta Leót románul káromkodni.

Nézem magunkat a pohár vastag üvegén keresztül. Ahogy a belső falon lassan kúsznak felfelé az apró buborékok, mintha Leó szakállának szálai közül bújnának elő, mintha Ioan gyűrött arcának ráncaiból bújnának elő. Magda egyszer azt mondta, hogy idegen kocsmában mindig szénsavasat kell inni, mert a buborékok a pohár belső falán ott tapadnak meg, ahol kosz van. Az aradi vasútállomás restijében ültünk, a buborékok telepöttyözték söröskorsóink vastag üvegfalát. Soha többé nem ültünk be oda, pedig az állomás közelében lakik Magda, unde la gara, ez volt az első, amit románul megtanított, hogy mindig idetalálj hozzám, mondta, meg azt is, hogy már ha egyáltalán elenged. Ahogy ilyenkor nézett, tudtam, soha nem enged el. Ő a pohár fala, én a buborék.

Leót újabb sört vesz elő a táskájából. Régen csempészett, cigit, benzint, piát, mikor mit volt érdemes. Így is ismerkedtünk meg, elvittek hozzá tankolni a garázssorra, aztán néha együtt jártuk a határt. Magdát is így ismertem meg, egy blokkban lakik Leó anyjával, nem csak egy blokkban, egy szinten is. Leó most már rendes vállalkozó, kocsmája van, mondjuk olyan, ahol Magda szénsavasat kérne, lássa, mennyire tapad meg a buborék. Én inkább unikumot iszom, mondjuk máshol is, már ha van. Néha csak néznek, mit képzelek, miért tartanának olyan drága italt. Otthon, még Pesten otthon, mert annyi otthonom van nekem, hogy igazából egy sincs, szóval Pesten ez az én kis lenézett italom volt, Hennessy és Curvoisier konyakok, Talisker whiskyk mentek a bulikban. Néha a Facebookon még felbukkan egy-egy ember abból a korból, ismerősnek már csak a nevét mondanám.

A vonat megáll. Fények sehol, ez még nem Arad. Hazaértünk, néz szét Leó kába szemekkel. Még nem, mondom. Sosem fogunk, gondolom. Tölt a sörből, a hab felfut, a pohár falát bepöttyöző buborékok lassan elindulnak.

A vonat is, szintén lassan. A távolban fények villannak fel és hunynak is. Tűzijáték, mondom, artificiu, motyogja Ioan, szilveszter van, bazdmeg, csap a homlokára Leó, basszamegezni kezd, du-te drakuzni is, fákjúzni is, mennyi az idő, csatecsászul, mondja ide-oda forogva, mintha egy szélkakas szinkrontolmácskodna. Tizenegy múlt, mondom, az anyád keservit múlt tizenegy, kiabál, hát átjöttünk, itt már éjfél múlt, bazdmeg, egy kurva újévi koccintás se jut nekünk, káromkodik, részeg nyál fröcsög a szájából. Feláll, dülöngél, poharában a sör felhabzik, a hab kilöttyen a bánattól ragadós asztalra. Pezsgő sehol.

Ülünk a büfékocsi asztalánál hárman, némán, mintha halottunkat siratnánk. Új év kezdődött, mondom neki, most minden sokkal jobb lesz, mint tavaly. Hogy nincs pezsgő, hát nincs. Van sör, koccintsunk azzal, eddig mindig pezsgővel koccintottunk, aztán minden milyen fos lett mindig, most más lesz, nyugtatom. A hideg ellenére izzadt a halántékunk, sörszagot izzadunk, ahogy begördülünk Aradra. Örömtüzek a városban, nézd, mondom Leónak, és koccintunk, sörrel koccintunk, Aradon, hol máshol koccintanék először sörrel. Minden jobb lesz, mondom Leónak, mert még nem tudjuk, hogy Leó anyja már halott, és Magda is halott, hogy a szilveszteri petárdázás berobbantott egy szivárgó gázcsonkot, az egész panel kiégett, de mi ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy nincs már olyan, megint nincs olyan, hogy otthon, arra gondolunk csak, hogy véget ért egy év, és most valami sokkal jobb jön.

BÚÉK, suttogom boldog tudatlanságban. BÚÉK, nou fericit.

Haász János író, újságíró, a Telex.hu szerkesztője. Két gyerekverses és egy interjúkötete jelent meg, több antológia szerkesztője. Legutóbbi könyve: Mire felnövünk (Athenaeum, 2021). Számos folyóiratban és antológiában publikált verseket és novellákat, 2018-ban megnyerte a Móra kiadó novellapályázatát. Újságíróként néhány éve megkapta az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díját. Gyulán született, két gyermekével és feleségével Budapesten él.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.