Hírlevél feliratkozás

Keresés

Folyó/irat/mentés

Csermely Mátyás: Mégis egy történetbe jutunk - 2025 novemberi, decemberi lapszemle

Montázs: SZIFONline

Noha az egyetemi közegben óhatatlanul belefut az ember egy-egy nyomtatott lapszámba, tényleg csak belefut. Nem tulajdonít nagyobb jelentőséget nekik, hisz ezek általában folyosóra vagy könyvtárba kitett, két-három éves példányok, alig akad bennük pár ismerős név. Mondogatja is néha magának az ember, igazán elmehetne egyszer egy újságoshoz, vehetne egy friss lapszámot, elolvashatná az egészet, úgy ahogy az meg van írva. Vonatállomások újságosaiban és az Írók boltjában tett beszerző körök után, mikor megkezdi az olvasást, konstatálja, van jogosultsága ennek a formátumnak is, mert az (össze)olvasás során egy sokkal összetettebb élményt kap, igaz több figyelmet és időt szánt rá. Egyszóval rájön: nem is olyan nagy baj, hogy feleslegesen vett több, ezen szemléhez nem felhasználható folyóiratot, hiszen minden egyes szám más-más felfogásban működik, és ezek a világok remek lehetőséget adnak egy szabadlevegős merülésre a vállalkozó kedvű olvasónak.

Bővebben ...
Költészet

Fellinger Károly versei

Fotó: Görföl Jenő

A szépséges / Perszephoné sikolyát egyedül csak / Hekaté hallja

Bővebben ...
Költészet

Ayhan Gökhan versei

Fotó: Vas Viktória

nem fizettek közös költséget, / kilakoltatták őket.

Bővebben ...
Próza

Szöllősi Tamás: Űrutazás

Fotó: a szerző archívuma

Nem válaszoltam, csak ösztönösen gyorsabban kezdtem tekerni. Ujjaim ráfeszültek a kormányra, és már nem volt idő gondolkodni. Éreztem, hogy a kerék alatt recsegnek a kövek, a pedál szinte perzselte a talpam. Ervin nem csak gyors, hanem vakmerő is volt.

Bővebben ...
Költészet

Katona Ágota versei

Fotó: Tinordi-Karvaly Bence

A halovány Európában / fogynak a színek

Bővebben ...
Próza

Bánfi Veronika: A telhetetlen

Fotó: a szerző archívuma

Körbenézek a rozsdamentes acéltermékeknél, de azt hiszem, nem illik csontozókést tenni a fa alá. Nem is kockázatmentes, ha számításba vesszük a karácsonyi ebédek feszült hangulatát.

Bővebben ...
Költészet

Zudor Boglárka versei

Fotó: Sárvári Géza

A pekándiós latte / És Karády a kedvence

Bővebben ...
Műfordítás

Tess Gallagher versei (f. Lauer Péter)

Fotó: Morella Muñoz-Tebar T.

A vizsgálat szerint 13 %-kal / gyengébben pumpál a szív

Bővebben ...
Próza

Haramza Kristóf: Fogadás

Fotó: a szerző archívuma

Nem akartam elhinni, hogy ennyire beszariak. Abban volt igazság persze, hogy ettől a Korpától, ha iszik, sok minden kitelik. Mégis kíváncsi voltam. Ha nem provokáljuk, nem itatjuk és figyelünk rá, miért ne lehetne vele józanul diskurálni?

Bővebben ...
Költészet

Taizs Gergő: A keretein túl

Fotó: Pápai Zoltán

mégis / fákat ölelnél kiszáradásig

Bővebben ...
Költészet

Nagy Balázs Péter versei

Fotó: Pinczési Botond

Így lehet hát megismerni magamat, / mint szavaimat visszhangzó mitológiát

Bővebben ...
Fotó: Ajpek Orsi / telex.hu

Minden sokkal jobb lesz, mint tavaly

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi.

A pohár falára tapadt életek vagyunk, mondja Leó, amikor a váltó ritmusára visszaül mellénk. Nem értem, honnan szedi ezeket, de néha ilyen, ha sokat iszik.

Kinézek az ablakon. Sötétben ballag mellettünk a táj. Vagyis ezt gondolom, látni csak magunkat látom, se lámpák, se csillagok fénye, a hold se világít.

Húszéves koromig nem láttam olyat, hogy sötét éjszaka. Ha kinéztem az ablakon, vagy kimentem a teraszra, egy kivilágított nagyváros terpeszkedett előttem, zajosan kelletve önmagát, lábát széttárva a Duna két partján. A sötét éjszakák csak utána jöttek, amikor apámat csődbe vitte a tőzsdézés, és hogy megtakarításunk romjaiból meg tudjunk élni, leköltöztünk ide, az Alföldre. Itt aztán minden éjszaka sötét volt. És igazából minden nappal is.

Nézem magunkat. Hárman ülünk az asztalnál. Rejtő jut eszembe, pedig nincs orosz hússaláta, csak orosz vodka, vagyis orosznak mondott. Gyalogosból sincs amerikai, csak magyar, meg magyaromán meg román román. Én és Leó és Ioan. Őrvezető sincs, nemhogy itt, a büfékocsiban, a vonaton se. Na jó, az a sárgásbarna fogú román román lehetett őrvezető is, aki Lőkösházán, ejtsd, Kürtös, írd Curtici, felszállt határellenőrködni. Sokáig forgatta koszos ujjai között a papírokat, Arad, kérdezte románul, Arad, mondtam magyarul, kérdezett még valamit románul, miért, fordította Leó, egy lány miatt, mondtam, rászászefute, fordította Leó, röhögtek mindhárman. Aztán kacsintott és továbbállt az egyenruhás, aki lehetett őrvezető is.

Rejtő jut eszembe, pedig nem vörösbort iszunk, szökni se készülünk, térkép se kell. Különben is, mit lehetne itt egy térképen feltüntetni. Jobbra a semmi, balra a semmi, elöl a semmi, hátul a semmi. A kurva nagy fekete semmi. A két ország között vagyunk itt, néha itt vagyunk itt, néha ott vagyunk itt. De most egyik helyen se vagyunk. Ez a senki földje. Vagy inkább a semmié.

Nézem a pohár falát. Román sört iszunk orosz nevű magyar vodkával, helló, Kelet-Európa. Lassan csúszik lefelé a zsíros tömény és a savanyú sör. Ahogy lassan billeg lefelé a vonat a térképről, ahogy lassan gördül lefelé a pohár falán a vízzé összeállt pára. A vodka hideg, a sör is hideg. Hideg itt minden, amikor mozdonyt váltottunk, mielőtt a semmi földjére gördültünk, lekapcsolták a fűtést, és azóta se kapcsolták vissza. Minek is. Lehet, hogy csak mi hárman vagyunk az egész vonaton. Ki az a hülye, aki a szilveszter éjszakáját egy szomorúsággal bélelt IC-n tölti valahol Románia és Magyarország között. Leó ilyen hülye, meg én vagyok ilyen. Meg ez a Ioan, aki a csabai állomáson akaszkodott ránk, amikor meghallotta Leót románul káromkodni.

Nézem magunkat a pohár vastag üvegén keresztül. Ahogy a belső falon lassan kúsznak felfelé az apró buborékok, mintha Leó szakállának szálai közül bújnának elő, mintha Ioan gyűrött arcának ráncaiból bújnának elő. Magda egyszer azt mondta, hogy idegen kocsmában mindig szénsavasat kell inni, mert a buborékok a pohár belső falán ott tapadnak meg, ahol kosz van. Az aradi vasútállomás restijében ültünk, a buborékok telepöttyözték söröskorsóink vastag üvegfalát. Soha többé nem ültünk be oda, pedig az állomás közelében lakik Magda, unde la gara, ez volt az első, amit románul megtanított, hogy mindig idetalálj hozzám, mondta, meg azt is, hogy már ha egyáltalán elenged. Ahogy ilyenkor nézett, tudtam, soha nem enged el. Ő a pohár fala, én a buborék.

Leót újabb sört vesz elő a táskájából. Régen csempészett, cigit, benzint, piát, mikor mit volt érdemes. Így is ismerkedtünk meg, elvittek hozzá tankolni a garázssorra, aztán néha együtt jártuk a határt. Magdát is így ismertem meg, egy blokkban lakik Leó anyjával, nem csak egy blokkban, egy szinten is. Leó most már rendes vállalkozó, kocsmája van, mondjuk olyan, ahol Magda szénsavasat kérne, lássa, mennyire tapad meg a buborék. Én inkább unikumot iszom, mondjuk máshol is, már ha van. Néha csak néznek, mit képzelek, miért tartanának olyan drága italt. Otthon, még Pesten otthon, mert annyi otthonom van nekem, hogy igazából egy sincs, szóval Pesten ez az én kis lenézett italom volt, Hennessy és Curvoisier konyakok, Talisker whiskyk mentek a bulikban. Néha a Facebookon még felbukkan egy-egy ember abból a korból, ismerősnek már csak a nevét mondanám.

A vonat megáll. Fények sehol, ez még nem Arad. Hazaértünk, néz szét Leó kába szemekkel. Még nem, mondom. Sosem fogunk, gondolom. Tölt a sörből, a hab felfut, a pohár falát bepöttyöző buborékok lassan elindulnak.

A vonat is, szintén lassan. A távolban fények villannak fel és hunynak is. Tűzijáték, mondom, artificiu, motyogja Ioan, szilveszter van, bazdmeg, csap a homlokára Leó, basszamegezni kezd, du-te drakuzni is, fákjúzni is, mennyi az idő, csatecsászul, mondja ide-oda forogva, mintha egy szélkakas szinkrontolmácskodna. Tizenegy múlt, mondom, az anyád keservit múlt tizenegy, kiabál, hát átjöttünk, itt már éjfél múlt, bazdmeg, egy kurva újévi koccintás se jut nekünk, káromkodik, részeg nyál fröcsög a szájából. Feláll, dülöngél, poharában a sör felhabzik, a hab kilöttyen a bánattól ragadós asztalra. Pezsgő sehol.

Ülünk a büfékocsi asztalánál hárman, némán, mintha halottunkat siratnánk. Új év kezdődött, mondom neki, most minden sokkal jobb lesz, mint tavaly. Hogy nincs pezsgő, hát nincs. Van sör, koccintsunk azzal, eddig mindig pezsgővel koccintottunk, aztán minden milyen fos lett mindig, most más lesz, nyugtatom. A hideg ellenére izzadt a halántékunk, sörszagot izzadunk, ahogy begördülünk Aradra. Örömtüzek a városban, nézd, mondom Leónak, és koccintunk, sörrel koccintunk, Aradon, hol máshol koccintanék először sörrel. Minden jobb lesz, mondom Leónak, mert még nem tudjuk, hogy Leó anyja már halott, és Magda is halott, hogy a szilveszteri petárdázás berobbantott egy szivárgó gázcsonkot, az egész panel kiégett, de mi ezt nem tudjuk. Nem tudjuk, hogy nincs már olyan, megint nincs olyan, hogy otthon, arra gondolunk csak, hogy véget ért egy év, és most valami sokkal jobb jön.

BÚÉK, suttogom boldog tudatlanságban. BÚÉK, nou fericit.

Haász János író, újságíró, a Telex.hu szerkesztője. Két gyerekverses és egy interjúkötete jelent meg, több antológia szerkesztője. Legutóbbi könyve: Mire felnövünk (Athenaeum, 2021). Számos folyóiratban és antológiában publikált verseket és novellákat, 2018-ban megnyerte a Móra kiadó novellapályázatát. Újságíróként néhány éve megkapta az Élet és Irodalom Tarnói Gizella-díját. Gyulán született, két gyermekével és feleségével Budapesten él.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.