Kone

Részletek

Írta: Gubis Éva

Horgászok ülnek végig a sétányon, egymástól egyenlő távolságra, mint láncra fűzött gyöngyök. Egyetlen szem hiányzik, a lépcső végében nem ül senki. Hirtelen úgy érzi, ki kell egészítse a gyöngysort. Lesétál.

Hajnali kettő és három között ér a hotelhez. Északon nehezen saccolja meg az időt, pedig gyakran jár itt kiküldetésben. Meglepő módon inkább a nyár esik nehezére, a fehér éjszakák. Napi három óra alvás kevés az ő életvitele mellett. Munkájában maximalista, magánéletében hedonista. Így jellemzi magát. Ma este is jól megtolta.

Átgondolta, kikkel akar koccintani. Már nem a hivatalos résznél, amikor mindenki emeli poharát a pódiumon beszélő felé, másik kézben a svédasztalról megpúpozott papírtányér, a teremben fényár. Ő a félhomályos részre tervezett, amikor rövidek járnak körbe, és csak a táncparkett színes fényei világítanak. Számára akkor indul az este, mikor a vele kiutaztatott szenior projektmenedzserről lekerül a nyakkendő. Blézer le, kamikaze-felesek kézhez. Tálcástul.

A Mangóban talált rá a tökéletes ruhára. Portrédekoltázs. Ebből természetesen következett a balconette melltartó. Nem túl erőlködős, mégsem lehet máshová nézni. Szereti látni a koncentrációt a férfiak arcán, hogy a szemébe nézzenek. Főleg a beosztottjainál, nekik aztán tényleg szakmai öngyilkosság egy rossz pillantás. Nyomik.

A ruhának sikere volt, minden úgy alakult, ahogy tervezte. Összenevetett a józanokkal azokon, akik korán leitták magukat. Aztán ők is lerészegedtek. Még a szenyor is megpróbálta rábeszélni a közös taxira. Végül mást fűzött be.

Egyedül szállt taxiba, elnyújtózott a hátsó ülésen, homlokát az üvegnek nyomta. Nézte az idegen arcú, szép szemvonalú embereket, akik telehányt megállóban várták az éjszakai buszt, vagy taxisorban álltak. Ott is hánytak. Az éjszaka képeit pörgette fejben, mindenre emlékezni akart. A tekintetekre, amikor a bárpulthoz sétált. A magas beosztású mukik, akik a hétköznapi emailváltásban megszólításra se méltatják, ma nyálcsorgatva vitték volna az árkádok mögé. Persze sose menne, neki csak a tudat kell, hogy vinnék.

Most végre jót fog aludni, ebben a felületesen ismert városban, a hotelillatú szoba harmadik nap is ropogós ágyneműjében. A taxiból kiszállva már nem sétál olyan magabiztosan, mint a bárpult felé. Nincsenek tekintetek, amelyek pumpálnák benne az adrenalint. Az éjszakai portás a pultra támaszkodva bámulja őt a hotel üvegfalán át. Kihúzza magát, belép a forgóajtón, a portás is leveszi könyökét a pultról. Üres a hall, kikéri a kulcsot, a lifthez sétál. A lift pittyegve ereszkedik, bent majd leveszi a cipőt, már csak három pitty.

Nyílik az ajtó. Észreveszi, hogy várakoztak mögötte. Mégse veheti le a cipőt. Megnyomja a tizenkettediket, rögtön a Kone felirat alatt. A másik is nyom egy gombot, nem látja, melyiket, hátat fordít neki, kitakarja a panelt. A lift rögtön az első pittyegésre megáll, félemelet. A fickó beáll merőlegesen az ajtóra, lehajtott fejjel, tessékelő pózban, mint aki utat enged neki. Az arcát most sem látja, liftben nem néznek egymás szemébe az emberek. Mára amúgy is telítődött a tekintetekkel, nem kell több. Tanácstalan, a mennyezetet nézi, nem mozdul. Ebből talán ért. Az ajtó csukódna, erre az kinyújtja a kezét az érzékelő elé. Kész, nem küzd tovább, kiszáll.

Üvegfolyosó vezet a hotel teraszára, a tengerre nyílik. Amint meglátja a vizet, megfeledkezik a liftről. Nem siet sehová, kisétál levegőzni. A teraszon kerti székek kerti asztaloknak támasztva, összecsukott napernyők, fekete ponyvával letakart bárpult. Igaz is, a bár zárva, hajnal van. Megint megfeledkezett róla. Ébernek érzi magát, indulhat az új nap. A teraszról lépcső vezet a tengerparti sétányra, lent sincs mozgás. Horgászok ülnek végig a sétányon, egymástól egyenlő távolságra, mint láncra fűzött gyöngyök. Egyetlen szem hiányzik, a lépcső végében nem ül senki. Hirtelen úgy érzi, ki kell egészítse a gyöngysort. Lesétál.

A korzóra érve egészen a sétány szélére áll, lenéz, az acélszín víztükör egy méterre van tőle. Ízlelgeti a nyálát, sós. Balra fordul, a legközelebbi horgászon kapucni, csak az orrát látni. Lefelé dől a feje, mintha aludna, de amint megfeszül a damil, kiegyenesedik a székben. Jobb oldali szomszédján baseball sapka, szőke haj lóg ki alóla. A szakálla is szőke, az erős szálú sörték mint mágneses erővonalak rendeződnek az orra köré. Hátrább lép, hogy rálásson a többiekre. A szabályos közök innen nézve aranymetszéssé állnak össze. Visszaáll a helyére, egyenlő távolságra a kapucnistól és a sörtéstől. Mint mikor beillesztjük az utolsó puzzle-darabot. Felnevet.

A mágnesszakállú oldalra kapja a fejét, majd visszafordul. Ez lehetett az első számú figyelmeztetés. Itt nem szokás nevetgélni, meg egymást nézni. Az úszót figyeljük, a térközök ösztönösen jönnek. A tenger felé fordul ő is. Az úszók füzért alkotnak, körülöttük kis fodrok, ha pedzegetik, azon túl mozdulatlan a víz. Az ég mintha utánozná, két árnyalattal halványabb kék színt vesz fel. Most már ő sem néz a szomszédaira. Együtt tartják életben a kékséget. A csendet csak a sirályok törik meg, azok meg hülyék.

Sokáig áll így, amíg csak bír. Egy idő után remegni kezd a hidegtől. Eddig tartott, jó volt. Hívni kell a liftet.

Lelkiismeret-furdalással fordít hátat a tengernek, reméli, nem változik a színe. A cipője hangosan kopog a kövön, lábujjhegyen folytatja. Fáj, de attól jobban fél, hogy megfordul valaki a láncból. A kifeszített gyöngysorból is, ha elkezded húzni az egyik szemet, a többi követi. A terasz zöld szőnyegén leveszi a cipőt. A lift a nyolcadikról jön, bent az első pittyegésnél mer csak megfordulni, egyedül van a fülkében. Cipőjét a mellkasához szorítja, gyorsan ver a szíve, örül. Hálás a fickónak, aki kitessékelte, meg is köszönné, ha találkozna vele. Így csak simít egyet a Kone feliraton.

Az ágyban felteszi utazó szemtakaróját. Próbál újra a céges bulira gondolni, de az est képei folyton átcsúsznak a hajnali tengerpart kékségébe. Egy idő után megadja magát, légzése lelassul, elalszik. Álmában jobbra és balra forgatja fejét, mindkét oldalon a mágnesszakállú áll, biztatóan néz a szemébe, pedig csak a balconette melltartó van rajta. Aztán mindannyian az úszófüzér felé fordulnak, azon túl az acélkékbe, várják a halat.


Gubis Éva 1988-ban született Ipolyságon, finn szakon végzett az ELTE-n, 2018 óta ír rövidprózát, a Bázis ‒ Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület tagja.


A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.