Hús

Részletek

Írta: Erdődi-Juhász Ágnes

Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület.

Apámra négy nappal a halála után találtunk rá, felsőtestével a konyhaasztalra borulva, arca szétlapult a tömörfalapon. A szájától alig arasznyira hevert egy darab sülthús, mintha haldoklás közben sem vágyott volna másra, csak, hogy még egy utolsót haraphasson belőle. A hús nyirkos volt, és az apró, csipkésszélű penészpettyek úgy ültek ki rá, ahogy a jégkristályok a márványsírbolt tetejére. A szálasra tépett rostok felett még ott volt a műfogsorának nyoma.

Néztem apámat, ahogy holtában bámulja a húson mászkáló, zöldpotrohos legyeket. Hogy ő volt-e olyan büdös, vagy mellette a hús, nem tudnám megmondani. Fojtogató bűz terjengett a konyha áporodott levegőjében. Erre a tömény, záptojással vegyes rothadó krumpliszagra gondolok, amikor anyám azt mondja, hogy már biztosan a szappanbuborékban lebeg. Jelentőségteljesen kezd bele, a mondat végén a hangja mégis megremeg, talán arra gondol, apám súlyát nem bírja el néhány tucat molekula, hiába csábító a szivárványos interferencia. Anyám szerint ennyi az élet, viseljük, amit kell, aztán ott a megérdemelt, véget nem érő lebegés.

Anyám teáscsészéhez kocogó kanalával azonos ritmusban lüktet a fejem, csak foszlányosan jutnak el hozzám a szavak. Elképzelem, ahogy álmosan döngicsél a lélek, a fejemben rezonál a buborék. A lelket légynek képzelem, talán mert egy légytől senki nem várja, hogy elmondja, mennyire borzasztóan magányos itt bent, a csillogó vízhártya közepében. Ő belenyugszik, ha túl sok rajta a szar, összedörzsöli ízelt lábait, szárnya néha a buborék nedves falához tapad. Ha nekem kellett volna apámmal együtt élni, lehet, a mennybéli közös hozsánna helyett én is a magányos lebegést gondolnám eszményinek.

Gránátalmával álmodok, a héjától fosztott, élénkvörös gumó ott van a két tenyerem között. Beleharapok, államról vörös cseppek peregnek az ostyafehér járólapra. Rágom tovább, szemhéjam reszketeg napellenző, a gyümölcs húsába fúrom az arcomat. A következő falatnál fémízű melegség csorog a nyelvemre. Kinyitom a szemem, széttrancsírozott agyvelő hever a kezemben, nyálkás hártya és skarlátszín vérrögök. Sodródok vissza a valóságba, hiába szorítom össze a szememet, inkább enném tovább a nyers agyat, mint hogy négy órán keresztül a gyűrött lepedő ráncai közt hiába keresselek. Géza az ablak alatt pattintja a sört, hétvégén hajnalban kezd, egyik kezében kávé, másikban dobozos Soproni. Mindig végignéz, ha melltartó nélkül viszem le a szemetet.

Ma sem tudom, apám tréfának szánta-e, amikor a tíz kiló kolbászhús fűszerezése alá hanyagul odavetette a Royal Vodkás jegyzetpapírra, mint egy mellékes apróságot, hogy nem is akart megtartani engem. Mert, hogy van már két darab lánya, ez is ott van a lapon, nem is darab, hanem db, épp csak kilóra nem mázsálta meg a nővéreimet. Elképzelem, ahogy ott ül a tavaszmintás kanapén, aminek olyan a szaga, mint a csikkekkel teleszórt pocsolyának; vagy mintha a vastagbibés hibiszkuszok poshadnának a segge alatt. A kisasztal fölé görnyed, a szarukeretes szemüveget is az orrára teszi, a másik elé, most két lencsén megtörve látja a valóságot. Rászorítja a tollat a papírra, ibolyaszín tintát húzva serceg a keze alatt. Hús, bél, bors, kömény, fokhagyma. A só kimaradt, helyette lett a végén a nemkívánt gyerek.

A só bennem van, itt, a szemhéjam alatt, próbálom konok mód ott is tartani, de mióta elmentél, vízben feloldva csordogál kifelé. Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület. Miután kigördült a halottaskocsi az udvarból, írtam neked. Nem azt, hogy kezdjük újra, csak, hogy jó lenne, ha megint itt ülnél a konyhában velem. Elképzelem, ahogy itt vagy, a halványkék, törött támlájú széken, a fejed kissé balra hajtod, a szemöldököd íve kisimul, amikor a halántékodat dörzsölöd. Az igent mindig kétszer mondod egymás után, egyszer a nemet, és valahogy élhetőnek képzeled az életet. Tudni szeretném, ha az összes szót kimondanád, az vajon elég lenne-e nekem? Úgy érezném, végre lett bennem is valami, egy-egy hangfoszlány, zavaros zörej, nem csak a magába visszaforgó, kongó üresség? Vagy akkor arra kérnélek, beszélj tovább mindenféle nyelveken, s ha már lengyelül, spanyolul, meg a holt nyelveken is minden elfogyott, nyugodt szívvel engednélek-e el? Vagy szűkölve könyörögnék, mint ajtó előtt a kutya, hogy találj ki újakat, legyen formátlan, zagyva massza a szó? Szóljon csak nekem, hogy nézhesselek, míg retinám és agyam közt megszakad a kapocs, vagy a szemgolyóm megpattan, mint a mozdulatlanná fagyasztott szappanbuborék?

Anyám jön, vázában virágot tesz az éjjeliszekrényem tetejére. Azt mondja, erős vagyok, bólintok, nem mondom, hogy csak ösztön és képtelen vagyok elég ideig a kádban a víz alatt tartani a fejemet. Négy napig nézem, ahogy a virágok fonnyadnak, és nem teszek mást, csak várom, hogy válaszolj. A nárciszok szirma száraz, felpöndörödik. A tulipán büszkébb, nem látszik rajta a haldoklás, de, ha hozzáérek, elereszti a szirmait.

Anyám buborékban lebeg, apám bezárva egy márványkockára metszett, rohadó hústömbbe. Én csak egy fa szeretnék lenni, vagy legalább valami kóró, aminek van gyökere.

Az ötödik napon a csokrot vázástul a kukába dobom. Kopogok Géza ajtaján, már a küszöbön markolászni kezdi a mellemet. Hátulról dug, közben a mosogatóban az edényeket figyelem, ezeken van bőven bolyhos, zöldszőrű penész. Azt kérdezi, jó-e. Bólintok, közben nem tudom eldönteni, hányjak inkább, vagy sírjak-e. Marja a sav a torkomat, nyeldesek, az edényekre hányok majd, döntöm el, ettől megnyugszom picit. Gyors volt, mondja Géza, udvariasságból nem mondom, hogy igen, hagyom végigfolyni a combomon.

Rágom a kolbászt, sok mustárt nyomok rá, ne érezzem a szám szélére kiülő, sötétsárga, nehéz zsírcseppeket. Összecsavart újságpapírral csapkodom az ablakban a legyeket. A telefon hang nélkül villog az asztal közepén. Azt írod, kórházban voltál, ne haragudjak, estére itt leszel.

Nem hánytam. Sírni mindig könnyebb.

Erdődi-Juhász Ágnes szabadúszó újságíró, 1988-ban született Balassagyarmaton. Diplomáját az ELTE kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte. Másfél évvel ezelőtt kezdett el az írással mint művészeti tevékenységgel tudatosabban is foglalkozni, azóta jár Péterfy Gergely kreatív írás kurzusára. Novellái eddig a Felhő Cafén, a Litera-Túra folyóiratban, a Szózatban, a Szilfa-Líra-Kávéházban, kritikái pedig a Litera irodalmi portálon jelentek meg. A Tarandus Kiadó tavalyi Van hangunk pályázatán második, az Aranymosás Irodalmi Magazin Aranyrög pályázatán első helyezést ért el.

A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.