Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Fotó: Nieto Mercedes

Hús

Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület.


Apámra négy nappal a halála után találtunk rá, felsőtestével a konyhaasztalra borulva, arca szétlapult a tömörfalapon. A szájától alig arasznyira hevert egy darab sülthús, mintha haldoklás közben sem vágyott volna másra, csak, hogy még egy utolsót haraphasson belőle. A hús nyirkos volt, és az apró, csipkésszélű penészpettyek úgy ültek ki rá, ahogy a jégkristályok a márványsírbolt tetejére. A szálasra tépett rostok felett még ott volt a műfogsorának nyoma.

Néztem apámat, ahogy holtában bámulja a húson mászkáló, zöldpotrohos legyeket. Hogy ő volt-e olyan büdös, vagy mellette a hús, nem tudnám megmondani. Fojtogató bűz terjengett a konyha áporodott levegőjében. Erre a tömény, záptojással vegyes rothadó krumpliszagra gondolok, amikor anyám azt mondja, hogy már biztosan a szappanbuborékban lebeg. Jelentőségteljesen kezd bele, a mondat végén a hangja mégis megremeg, talán arra gondol, apám súlyát nem bírja el néhány tucat molekula, hiába csábító a szivárványos interferencia. Anyám szerint ennyi az élet, viseljük, amit kell, aztán ott a megérdemelt, véget nem érő lebegés.

Anyám teáscsészéhez kocogó kanalával azonos ritmusban lüktet a fejem, csak foszlányosan jutnak el hozzám a szavak. Elképzelem, ahogy álmosan döngicsél a lélek, a fejemben rezonál a buborék. A lelket légynek képzelem, talán mert egy légytől senki nem várja, hogy elmondja, mennyire borzasztóan magányos itt bent, a csillogó vízhártya közepében. Ő belenyugszik, ha túl sok rajta a szar, összedörzsöli ízelt lábait, szárnya néha a buborék nedves falához tapad. Ha nekem kellett volna apámmal együtt élni, lehet, a mennybéli közös hozsánna helyett én is a magányos lebegést gondolnám eszményinek.

Gránátalmával álmodok, a héjától fosztott, élénkvörös gumó ott van a két tenyerem között. Beleharapok, államról vörös cseppek peregnek az ostyafehér járólapra. Rágom tovább, szemhéjam reszketeg napellenző, a gyümölcs húsába fúrom az arcomat. A következő falatnál fémízű melegség csorog a nyelvemre. Kinyitom a szemem, széttrancsírozott agyvelő hever a kezemben, nyálkás hártya és skarlátszín vérrögök. Sodródok vissza a valóságba, hiába szorítom össze a szememet, inkább enném tovább a nyers agyat, mint hogy négy órán keresztül a gyűrött lepedő ráncai közt hiába keresselek. Géza az ablak alatt pattintja a sört, hétvégén hajnalban kezd, egyik kezében kávé, másikban dobozos Soproni. Mindig végignéz, ha melltartó nélkül viszem le a szemetet.

Ma sem tudom, apám tréfának szánta-e, amikor a tíz kiló kolbászhús fűszerezése alá hanyagul odavetette a Royal Vodkás jegyzetpapírra, mint egy mellékes apróságot, hogy nem is akart megtartani engem. Mert, hogy van már két darab lánya, ez is ott van a lapon, nem is darab, hanem db, épp csak kilóra nem mázsálta meg a nővéreimet. Elképzelem, ahogy ott ül a tavaszmintás kanapén, aminek olyan a szaga, mint a csikkekkel teleszórt pocsolyának; vagy mintha a vastagbibés hibiszkuszok poshadnának a segge alatt. A kisasztal fölé görnyed, a szarukeretes szemüveget is az orrára teszi, a másik elé, most két lencsén megtörve látja a valóságot. Rászorítja a tollat a papírra, ibolyaszín tintát húzva serceg a keze alatt. Hús, bél, bors, kömény, fokhagyma. A só kimaradt, helyette lett a végén a nemkívánt gyerek.

A só bennem van, itt, a szemhéjam alatt, próbálom konok mód ott is tartani, de mióta elmentél, vízben feloldva csordogál kifelé. Apámat két hullaszállító fejtette le az asztalról, a viaszosvászon az arcára tapadt. A hordágyon sem tudták egyenesbe fektetni, ügyetlenül gyömöszölték a zsákba, belemerevedett a testébe a görbület. Miután kigördült a halottaskocsi az udvarból, írtam neked. Nem azt, hogy kezdjük újra, csak, hogy jó lenne, ha megint itt ülnél a konyhában velem. Elképzelem, ahogy itt vagy, a halványkék, törött támlájú széken, a fejed kissé balra hajtod, a szemöldököd íve kisimul, amikor a halántékodat dörzsölöd. Az igent mindig kétszer mondod egymás után, egyszer a nemet, és valahogy élhetőnek képzeled az életet. Tudni szeretném, ha az összes szót kimondanád, az vajon elég lenne-e nekem? Úgy érezném, végre lett bennem is valami, egy-egy hangfoszlány, zavaros zörej, nem csak a magába visszaforgó, kongó üresség? Vagy akkor arra kérnélek, beszélj tovább mindenféle nyelveken, s ha már lengyelül, spanyolul, meg a holt nyelveken is minden elfogyott, nyugodt szívvel engednélek-e el? Vagy szűkölve könyörögnék, mint ajtó előtt a kutya, hogy találj ki újakat, legyen formátlan, zagyva massza a szó? Szóljon csak nekem, hogy nézhesselek, míg retinám és agyam közt megszakad a kapocs, vagy a szemgolyóm megpattan, mint a mozdulatlanná fagyasztott szappanbuborék?

Anyám jön, vázában virágot tesz az éjjeliszekrényem tetejére. Azt mondja, erős vagyok, bólintok, nem mondom, hogy csak ösztön és képtelen vagyok elég ideig a kádban a víz alatt tartani a fejemet. Négy napig nézem, ahogy a virágok fonnyadnak, és nem teszek mást, csak várom, hogy válaszolj. A nárciszok szirma száraz, felpöndörödik. A tulipán büszkébb, nem látszik rajta a haldoklás, de, ha hozzáérek, elereszti a szirmait.

Anyám buborékban lebeg, apám bezárva egy márványkockára metszett, rohadó hústömbbe. Én csak egy fa szeretnék lenni, vagy legalább valami kóró, aminek van gyökere.

Az ötödik napon a csokrot vázástul a kukába dobom. Kopogok Géza ajtaján, már a küszöbön markolászni kezdi a mellemet. Hátulról dug, közben a mosogatóban az edényeket figyelem, ezeken van bőven bolyhos, zöldszőrű penész. Azt kérdezi, jó-e. Bólintok, közben nem tudom eldönteni, hányjak inkább, vagy sírjak-e. Marja a sav a torkomat, nyeldesek, az edényekre hányok majd, döntöm el, ettől megnyugszom picit. Gyors volt, mondja Géza, udvariasságból nem mondom, hogy igen, hagyom végigfolyni a combomon.

Rágom a kolbászt, sok mustárt nyomok rá, ne érezzem a szám szélére kiülő, sötétsárga, nehéz zsírcseppeket. Összecsavart újságpapírral csapkodom az ablakban a legyeket. A telefon hang nélkül villog az asztal közepén. Azt írod, kórházban voltál, ne haragudjak, estére itt leszel.

Nem hánytam. Sírni mindig könnyebb.


Erdődi-Juhász Ágnes szabadúszó újságíró, 1988-ban született Balassagyarmaton. Diplomáját az ELTE kommunikáció- és médiatudomány szakán szerezte. Másfél évvel ezelőtt kezdett el az írással mint művészeti tevékenységgel tudatosabban is foglalkozni, azóta jár Péterfy Gergely kreatív írás kurzusára. Novellái eddig a Felhő Cafén, a Litera-Túra folyóiratban, a Szózatban, a Szilfa-Líra-Kávéházban, kritikái pedig a Litera irodalmi portálon jelentek meg. A Tarandus Kiadó tavalyi Van hangunk pályázatán második, az Aranymosás Irodalmi Magazin Aranyrög pályázatán első helyezést ért el.

A PesText világirodalmi fesztivál 2021-es, „Buborék” hívószóra kiírt irodalmi pályázatán, a zsűri döntése alapján a szakmai díjat André Ferenc
Foszfor és verejték című alkotása nyerte. Ezt az írást, illetve a másik tíz döntős művet elsőként a SZIFONline-on olvashatjátok, és július 26-tól augusztus 20-ig szavazni is lehet arra, hogy melyik pályázó nyerje a közönségdíjat.