A harangok magasából nézve egy sudár fenyőnek olyan az árnyéka a déli verőfényben, akár egy pálmáé. A máriapócsi zarándoktemplom könnyező Madonnája előtt egy tolókocsis fiú ül magába roskadva. Hiába is vitték a császár parancsára Bécsbe a könnyező kegyképet, a Stephansdomban nem könnyezett többé, csak a másolat a pócsi oltáron. Nincs a Stephansdomon és környékén semmi megkönnyeznivaló.

2018 tavasz

Zsenge medvehagyma az erdőn. Csípi a nyelvem szélét. Odafelé agancs nélküli őzek, visszafelé agancs nélküli szarvasok.

Jó könyv az, ami kedvet csinál az íráshoz (Arundhati Roy: Az apró dolgok istene).

Két nap Szegeden. A szombati nagypiacon valóságosan szíven üt, hogy a sztyeppékig érő tanyavilág milyen nagyvonalú bőséggel kínálja a folyóparti homokon épült, európai értelemben is városnak nevezhető városnak a maga dús portékáját.

Ahogy végiglépdeltem a napfényes udvaron a kopasz diófák alatt, hogy a kimosott tejfölösdobozt a sárga kukába dobjam, arra gondoltam, hogy engem nem érdekel ez az egész szarság, de itt benn a házban már látom, hogy hazugságot plántált belém a fiatal évszak.

Harminchét éves fejjel elkezdtem kávét inni.

Borzasztó abba belegondolni, hogy mire a leendő unokáim leérettségiznek, az egész ország tele lesz rossz Orbán-szobrokkal.

Kincsestár a vidéki Magyarország, örökkön felfedezésre váró, csodálatos, félelmes kontinens. Vámospércsen, a román határ közelében költészet napi estet tartottunk a feleségemmel. Nyírbátor felé mentünk tovább másnap. Báthory nagytemplomát puszta, fényes szerkezetéig bontottak vissza a reformátusok, így lett az épület az európai gótika alanyi jogon világszínvonalú és magyar alkotása – fehérlő ürességével, a magas mennyezet meditatív hálózatán is áttetsző ragyogással. Mellette áll a nehéz gerendákból összerótt, fazsindely-szoknyás, négyfiatornyos harangtorony. A harangok magasából nézve egy sudár fenyőnek olyan az árnyéka a déli verőfényben, akár egy pálmáé.

A máriapócsi zarándoktemplom könnyező Madonnája előtt egy tolókocsis fiú ül magába roskadva. Hiába is vitték a császár parancsára Bécsbe a könnyező kegyképet, a Stephansdomban nem könnyezett többé, csak a másolat a pócsi oltáron. Nincs a Stephansdomon és környékén semmi megkönnyeznivaló.

Ez itt: megszentelt, misztikus vidék a maga jellegzetesenen kelet-európai kopottságával. A sík mezőben eltemetett kállói szent sírját körbenőtték a település újabb házai. A temető körül betonkerítés, a kerítésen belül térdmagas fű. A poros-forgalmas utcára nyílik vasajtaival Reb Taub sírépülete.

*

Szól a kakas már – a kállói rebbe magyar népdalban talált haszidhimnusza a héber nyelvű betoldással („Jibóne hamikdos, ír Cijajn tömalé” – „Ha felépül a szentély, Sion városa benépesül”) szürreális látomás az észak-magyarországi tájról.

A Tiszával közrefogott Bodrogzug félszigetcsúcsának fedezékében fürödtem meg alkonyat előtt a megáradt Bodrogban. Nem szoktam édes bort inni. Talán ezért is történt, hogy ezek a hordóból frissen kivett, méznél édesebb, telített tokajik a Charybdis örvényének mélyéig kavarták föl itt a messzi északon az érzékeimet. Hideg volt a víz, és végletesen tiszta; még a bornál is tisztább, amit előtte és utána ittam.

Kállóban nem jutottunk be Reb Taubhoz. Bodrogkeresztúron egy fiú várakozik autójában a dombtetőn, a szőlők között lévő temetőnél, és készségesen körbevezet a sírok között. Helybeli srác, ő a gondnok. Elmondja, hogy most hétvégén tízezer ortodox zsidó zarándokot várnak Keresztúrra (lenn a faluban brooklyni haszidok nemrég visszavásárolták Steiner csodarabbi mindkét házát). A sír fölé épült szűk csarnok kívül-belül be van kamerázva. A szent sírkövén viasz- és koromnyomok, a hanton köszönő- és kívánságcédulák tömkelege. A gondnokfiú elmondása szerint az elmúlt években mi voltunk a második magyar család, aki a temetőben járt.

Mádon a felújított zsinagóga és a rabbiház. És bor: egy száraz furmint, ami a legjobb fehérbor, amit idén a Balaton-felvidéken kívül ittam.

„Kampók, amikre a hiány lett akasztva” – álmomban láttam ezt a sort egy távoli könyvben nagyító és zseblámpafény alatt. Állt előtte egy villanásnyi ikersor is, de arra már nem emlékeztem, miután fölriadtam. Autóval várakoztam egy ismeretlen erdőben egy T-alakú kereszteződésnél, szemközt egy viskóval; éjszaka volt. Torzonborz nő tartott felém. Kiszálltam a kocsiból, majd betettem hátulról a csomagtartóba az egyik gyerekülést, hogy beülhessen hátra. Ekkor lépett ki a nő apja a házból, ősz szakállal, rongyolt ruhákban. Vásárolni akartam tőlük valamit 2.6 millió forintért; el kellett vinnem őket megkötni a szerződést és odaadni a pénzt. Éreztem, hogy nem bíznak egymásban. Az út távolában pisla fények tűntek föl meghatározhatatlan hangok kíséretében; inkább látszottak kézben tartott lámpásoknak, mint járművek reflektorainak. Ahogy a szakállas férfi meglátta őket, visszafordult a házba, mondván, befűt, hogy elijessze „a hajléktalanokat”. A nő beült hátra a kocsimba, én is visszaültem a volán mögé, és akkor megláttam a könyvbeli két sort, és az autó irányíthatatlanul indult meg a fények irányába. Mire le tudtam fékezni, már egy öreg kismotoron ültem az út közepén húzódó vízmosásban, a nő nem volt sehol, megfordítottam a motort, és próbáltam kitolni az árokból. És fölébredtem, hogy minderre még tűpontosan emlékezzek.

Szegeden. Volt abban valami performatív szomorúság, ahogy átállítottam a lakás óráit a nyári időszámításra. Ősszel, amikor vissza kell őket állítani, már tartósan itt fogunk élni, nem a Káli-medencében.

*

Itthon nagyra nőtt a fű az udvaron. Az általam előfizetett hetilapban (kissé elázott a postaládában) egy idős filozófus azt írja a választások kapcsán, hogy a magyar nép buta. Az örök dilemma megint időszerű: az értelmiség színe-virága, amely a saját felelősségének csak valamily színpadias-őszintétlen megvallására képes, most legszívesebben új népet választana magának.

Zörög a kasza alatt az avar a magas fűben.

A dolgozószobám déli falán egyformán billent el mind az öt kép. Az északi falon a helyükön maradtak.

Belefogtam (magamat is meglepve) egy hosszútávra tervezett angolszonett- és egy prózavers-ciklusba. Perverz módon élvezem a párhuzamos munkát: kényszerítenem kell a fülemet, hogy kattogjon a jambus, vagy ne kattogjon.

Elborzadva látom, hogy a lapban, amely a legutolsó indiai útleírásomat közölte, mindenhol Mumbaira javították a Bombayt. Ahol eredetileg is Mumbai volt, úgy hagyták. Nem tudom, hogy sikítsak-e vagy röhögjek. Végül arra jutok, hogy nem ártana néha elolvasni a folyóiratbeli korrektúrákat is.

Roberto Bolaño a könyvét lezáró regényíró két démonáról beszél a türkizszínű kötetben, amit a múlt héten kaptam ajándékba a nálunk járt kedves amerikai vendégtől – Maxról és Doráról. A kafkai testamentum közismert (attól persze még sokszorosan fiktív). Van a barát, és van a nő, akivel a szerző megosztja az ágyát. Az előbbi szakmailag is képes átlátni egy regénynyi betűtengert, az utóbbi nem (ez itt persze csak a fikció továbbáradása). Max nem fogja tűzbe vetni a kéziratokat, Dora – talán. Valamelyik démon mindig erősebb a másiknál, és a legtöbb író esetében Max az, mondja Bolaño. Megdöbbentően őszinte (vagyis: megdöbbentő ebben a vallomásban magamra ismernem) a maga Dorájának a lehető legpozitívabb megnyilvánulását illetően. Idővel (vagyis egészen gyorsan) eljutunk abba az állapotba, amikor a korábbi könyveinkről már semmit se tudunk, és legfeljebb néhány metaforát-analógiát vagyunk képesek fölmondani velük kapcsolatban. Igen, ez is Dora; ez az igazi Dora.

„A polgárháború kezdete óta több mint száz emberrel végeztem, de senkit nem sajnálok. Mert Isten látja a lelkemet, egyik áldozatom sem volt ártatlan. Amikor a tükörbe nézek, egy herceg néz vissza.”