Őszi kánikula. Egy hirtelen átvonuló délutáni zápor után leautózunk a zánkai strandra. Alig tucatnyi ember a parton. Kavarja a nádast a szél, de a víz alig fodrozódik. A somogyi oldalon egészen az alacsony dombokig lelógnak a szürkéskék viharfelhők; fölöttünk már tiszta az ég. Délnyugat felé tart a vihar. A víztükör türkizesen fénylik. A sekély, fövenyes öbölben, ahol a lányommal fürdünk, lelátni a fenékig.

God Gave Rock’n Roll To You

A vadmenták közt egy eke-karcolta kő a présházhoz vezető gyalogút mellett.

Fölül egy kis termőréteg, aztán bazalt és agyag.

Monostorapáti és Diszel között elütök egy őzet. Épp csak egy villanásra látom a reflektor fényében; az autó jobb elejét kapja el, aztán eltűnik.

A Káli-medence lakossága a török idők katasztrófája óta nem volt olyan alacsony, mint most. Transzparens folyamat: a szép régi házakból kihalnak az idősek, majd az épület magas áron elkel: fölújítják, nyaraló lesz belőle. Hogy egy helyi lakos vásároljon így ingatlant a gyerekeinek, nem tényszerű. Köveskálon jelenleg négy olyan étterem üzemel, amely a legmagasabb keresetűeket célozza meg kínálatával és árfekvésével; egyikük a régi sarki kocsma helyén, amely három évvel ezelőttig a buszról átszálló henyeiek és a köveskáliak találkozási helyeként is működött. A jellemzően felső középosztálybeli beköltözők az állandó lakosságot afféle szolgaszemélyzetnek tekintik; ők takarítják a házaikat, gondozzák a kertet. Nagyjából ennyi a két réteg között a kapcsolat. A trendmagazinok üdvrivalgása mögött („magyar Provance”) a magyar vidék visszafordíthatatlan sorvadása. Sajátos, hogy mindennek tragikuma a fővárosból nézve láthatatlan.

Kegyeleti szándékkal nekifeszülök a Hasnyálmirigynaplónak. Szomorúan teszem le húsz oldal után. Mint egy öreg primadonna az őszesre szőkített tincseit, úgy illegeti mondatait a szerző.

„Míg fiatalok vagytok, igyatok meg annyi bort, amennyit bírtok” – mondja egy öreg szőlősgazda a hegyen a pincéje előtt. Archaikus idill.

Nem tűnik valószínűnek, hogy még a mi életünkben történne bármi, ami a magyar történelmet akár csak egy pillanatra a csillagok magasába helyezi. A rendszerváltás közép-európai eufóriája különleges kitörési lehetőség volt a kortárs magyar irodalomnak is – de hogy mi, Orbánország fiatal regényírói a feltételes remekműveinkkel bármiféle szélesebb közönséget érdekelhetnénk nyugaton: illúzió.

***

Augusztus 20. Egy kővágóőrsi zászlóról eszembe jut apai nagyapám, aki minden évben kétszer kilógatta a padlásról az utcára a nemzeti lobogót; háromméteres zászlórúd, köpönyegnyi vászon.

Egy xenofób újságíró a migránsok befogadására ösztönző I. Ferencet demens öregembernek bélyegzi és a pápai poszt méltatlan betöltéséről értekezik. A magát kereszténynek tituláló kormányzat hűséges írástudója annyit se sejt, hogy nincsen pápai poszt; a pápa megválasztását a Szentlélek sugalmazza; a szentatya személye a pápasággal, vagyis önmagával azonos, nagyjából úgy, mint Michelangelo kupolája.

Ami elé Maderno odaépítette azt a szörnyű előcsarnokot, aminek orvoslására Bernini megtervezte a Szent Péter teret, aminek barokk hatásmechanizmusát aztán tönkretették a Vatikán és a fasiszta állam kiegyezésének örömére megnyitott sugárúttal, a történelmi Borgo negyed lerombolásával.

Fogok én még kézzel írni.

Bontják a bolt melletti sárga házat. Azt mondják, menthetetlen. Hogy teljesen megnyílt a fala a pince mellett. Nem tudom. Nagy kupacokban állnak a sáros fehér kövek az udvaron.

Ég a villany, a csapból víz folyik a présházban. Erre ment el a nyár. Életemben összesen nem vállaltam ennyi ütközést, mint az elmúlt négy hónapban.

Készülő regényemnek, a Szaturnuszi meséknek lesz egy egészen furcsa vetülete. Leplezett káoszként keveredik benne a múlt és jelen idejű elbeszélés. Ki kell itt térnem a vész elől, ami a magyar nyelv igeidői között az elmúlt száz-százötven évben dúlt.

Mentőautó szirénázása késő este. Egészen távolról hallatszik; látom félálomban, ahogy Köveskál felé tart. Mintha távolodna, olyan egyenletes vijjogással közeledik. Visszhangzik tőle a henyei medence. Aztán elhallgat.

***

Egy bizonyos szinten túl alkatilag vagyok képtelen energiát fektetni azokba a dolgokba, amik nem érdekelnek.

Szeptember második hetében újra kibontotta illatos virágait a máriacsókja a köz elején; virágzik a sárga mályva is; a borostyánok bimbóznak.

A mai magyar köznyelvben a párom suta eufemizmusa kiszorítani látszik a feleségem/férjem alakot.

Őszi kánikula. Egy hirtelen átvonuló délutáni zápor után leautózunk a zánkai strandra. Alig tucatnyi ember a parton. Kavarja a nádast a szél, de a víz alig fodrozódik. A somogyi oldalon egészen az alacsony dombokig lelógnak a szürkéskék viharfelhők; fölöttünk már tiszta az ég. Délnyugat felé tart a vihar. A víztükör türkizesen fénylik. A sekély, fövenyes öbölben, ahol a lányommal fürdünk, lelátni a fenékig.

Apámnak még szülőfaluja volt: otthon, Köcskön bújt ki a napvilágra, a nagyanyám ágyában. Ijesztő földrajzi koncentráltsággal születik az új magyar generáció. Tapolcának például nincsenek többé szülöttei (hacsak nem választja valaki az otthonszülést) – a megyében jelenleg két kórházban, Ajkán és Veszprémben lehet szülni.

Kora reggeli autóút. A vízszintes fényben világító szürkemarhák között viaszosan feketéllő varjak.

Az íróasztal mellől a Fekete-hegynek nézni egy fügefalevelet: luxuskörülmények.

Az első éjszaka a hegyi házban szeptember harmadik péntekén. Mint egy frissen leszakadt folyamág, úgy szívja el a Szaturnuszi mesék a lejegyzendő anyagot ebből a naplóból.