Györe Balázs: Halálom után eltüzelni, Kalligram, Pozsony, 2015.

A könyv nyitányában olvashatjuk, hogy az anya portrét akart festetni a fiáról, akit habár vonzott a halhatatlanság gondolata, amit a kép nyújthatott volna, mégsem egyezett bele. Mert a portré mégiscsak inkább a halálra emlékeztette, mintha az ő halálát festetnék a vászonra. A regény is ugyanezt teszi: gondoskodik az anya halhatatlanságáról, emlékként, életrajzba foglalva.

Jován Katalin 1987-ben született Körösladányban. Kritikus, irodalomtörténész, Jelenleg a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának PhD-hallgatója, a Szkholion szerkesztője.

Egy (a Magyar Narancsban olvasható) interjúban Györe Balázs még a Boldogkönyv kapcsán a kötelességről beszél, mint a történetírás, a dokumentálás, az „életben maradás” motiválójáról. Az írás a szerző véleménye szerint nem elsősorban terápia, hanem feladat, kötelesség, ahogyan gondoskodnunk kell a (beteg) hozzátartozóinkról (szülőkről, házastársról, gyerekről), szükséget szenvedő barátainkról. Közhelyesnek hathat a megközelítés, ugyanakkor, ha elolvassuk Györe Balázs új regényét, rájövünk, hogy mindez nagyon is az életünkre emlékeztet.

A Halálom után eltüzelni! az előző könyvekhez hasonlóan a szerző életéből vett tapasztalatokból merít: a beteg, haldokló anya ápolásából, s az ezzel járó dilemmák, nehézségek felvállalásából. A személyes levelekkel, naplójegyzetekkel, történeti dokumentumokkal átitatott regény zavarba ejtően közel engedi olvasóját egy hétköznapinak tűnő család titkokkal átszőtt, tragikus történetéhez.

Az „aparegényekhez” képest a Halálom után eltüzelni! világában (látszólag) az anyáé a főszerep, általa, az ő nézőpontjából azonban a könyv más szereplőiről – leginkább az apáról – is képet kapunk. Az anya az elbeszélőtől, a fiától át- átveszi a szót, hogy megírja férje majd a saját történetét. Azonban az anya közege, élettere nem az írás, hanem a képzőművészet, a festészet, a zene. Az életrajzba ugyan belefog, de elakad, nem képes megírni. Saját életéről, sorsáról is csupán néhány levél (családtagoktól, az első szerelmétől), egy-egy naplójegyzet, szakmai feljegyzés tanúskodik. Az elbeszélőé, az utódé a feladat, hogy ezek alapján helyet adjon az anyának a szövegben, s így a család történetében.

A naplószerű feljegyzések, levelek, visszaemlékezések egymást váltogatva, kiegészítve alkotnak meg egy életutat. A narrátor tehát ezeket a darabokat, dokumentum-fragmentumokat használja montázsához: a diáklányról, a tanárnőről, a férjét és anyját is gondozó anyáról, illetőleg az idős és beteg „gyerekanyáról”. Eme alakok közül az elbeszélő számára a gondoskodó és a haldokló anya a legismerősebb, mégis egyszerre a legnehezebben megragadható. Az utóbbi esetében az orvosi leletek is előkerülnek a irathalomból, mintha bármit is rögzíteni tudnának az anyáról, mintha a röntgenfelvétel, a betegség(ek) megnevezése azonosítaná őt, megismerhetővé tenné. Mindhiába, végül csak az emlékek maradnak, néhány a gyermeki létből visszamaradt jelenet, s a mindennapos ápolás ambivalens érzéseket felélesztő tapasztalata. S még valami, az elbeszélőben újra és újra felmerülő kérdés: szerette-e valaha az édesanyját?

Az anya halála után megkezdődik a „lomtalanítás” (s egyben a gyászolás is): a szülők újpesti lakásának megtisztítása az emlékektől, tárgyaktól. Még a tragédiát követő betörés is, habár kegyetlen módon a kifosztás érzetét növelve, de a lezárást, a búcsút segíti a férfi számára. A nagy értékű (ötven éve a lakás részét képező) szőnyegek mind odalesznek a rablás során. Az anya kedvenc képe, egy gobelin kép (Madonna szentek társaságában – Giacomo Palma Veccio festménye alapján) is aukción végzi. Az alkotás magába foglalja az anya számára fontos értékeket: a vallást, a művészetet, valamint emellett a gondoskodás jelképének is tekinthető. A narrátor a lakás „megtisztításával” próbál magának helyet találni, életteret az örökségben. Mindazonáltal az újrakezdésnek áthidalhatatlan korlátjai vannak: „morzsáit viszont még nem takarítottam ki a konyhaasztal fiókjából, ahova belehullottak, ahol az evőeszközeit tartotta és tartom most én is.” A morzsák (az anya hamvai), melyek nem engednek a felejtésnek, egyúttal fogódzót, viszonyítási pontot jelentenek az „anyanyelvétől megfosztott” elbeszélő számára.

A regény domináns témája a betegség, az öregség, s a haldoklás folyamata. A könyv fókuszpontjában viszont nem az anya szenvedése áll, hanem az előbbiekhez kapcsolódó nézet, beállítódás az anyáé, de főként a narrátoré. Az idegenség, távolság megtapasztalása a gondozás testközeliségében rendkívül megrázó és félelmetesen „valószerű”. A haldoklás, halál kérdésén túl más témákat, eseményeket is érint a könyv, olyanokat, mint az emigráció, a második világháború, az államosítás időszaka, mindezt egy család tükrén keresztül. Természetesen az anyaszerep, az anyához való viszony körbejárása, árnyalása kulcsfontosságú a könyven. Györe Balázs szavakat keres e bonyolult kapcsolat megfogalmazásához, melyhez a munkásságára jelentékeny hatást gyakorló alkotók (Mándy, Ottlik, Fitzgerald) közül jelen szövegben leginkább Kerouacra hagyatkozik (ahogy azt a bevezetőben említett interjúban is láthatjuk).

A levelek, feljegyzések morzsái össze-/visszaolvasnak egy élettörténetet, emléket állítanak. A könyv nyitányában olvashatjuk, hogy az anya portrét akart festetni a fiáról, akit habár vonzott a „halhatatlanság” gondolata, amit a kép nyújthatott volna, mégsem egyezett bele. Mert a portré mégiscsak inkább a halálra emlékeztette, mintha az ő halálát festetnék a vászonra. A regény is ugyanezt teszi: gondoskodik az anya halhatatlanságáról, emlékként, életrajzba foglalva.

Györe Balázs könyve témaválasztásában, narrációjában korábbi műveivel rokon, értékei közül pedig számomra a legfőbb, hogy nyugtalanító, feszélyező kérdéseket fogalmaz meg az emberi viszonyaink tekintetében, valamint kötelességünket illetően a beteg, haldokló családtagjainkkal, rokonainkkal szemben. S mikor már nem marad csak hamu az idegenből, akit mosdatni, ápolni kellett, „ideje felbontani egy baracklekvárt, amit még anyám készített”.