És bekopog a futurizmus ajtaján. Helló! A kontinuitás megszakítottság-sűrítmények, hiányok és rések horhosain keresztül hatol az időbe. A tudás pompás ingatagsága tarka szőttes, ornamentikája és konzisztenciája viszont így is lenyűgöző.

Mintha legbenső lényegét tagadná meg a művészet, amikor új módokon reflektál a nyelvre, metanyelvet fabrikál egy új jelenség kedvéért. Minden gyökeres újítással átírja, újradefiniálja eredeti fogalmát. Szembeszegül önnön természetével, legsajátabb attribútumait számolja fel. Kívül kerül a maga teremtette elefántcsonttornyon.

És bekopog a futurizmus ajtaján. Helló! A kontinuitás megszakítottság-sűrítmények, hiányok és rések horhosain keresztül hatol az időbe. A tudás pompás ingatagsága tarka szőttes, ornamentikája és konzisztenciája viszont így is lenyűgöző. A jó versnek kikutathatatlan a működési elve. Soha nem úgy értjük meg azt, amit mások valamiként ugyancsak dekódoltak, hanem belátjuk, hogy miért úgy értették azt, amit mi másképp, és ezzel az egykori jelentést a mi kérdésünkké változtatjuk át. Ami persze nem jelenti azt, hogy mindenki ekként kezeli majd az egykori tartalmat az adott kontextusban. De ez a szép! A konzekvenciák szekvenciái felfűződnek a mestergerendára.

„Ha kő gördül, ha galamb tolla rezzen, talán egyszer magamra ismerek. Egy szó hiányzik! Magam hogy nevezzem, Ha nem akarom, hogy másik nyelvben legyek?”

(Ingeborg Bachmann: Hogy nevezzem magam?, Márton László fordítása, Versumonline)

Ha emlékezünk, mint Ingeborg, rögtön egy másik nyelvben találhatjuk magunkat. Sőt, egy újraírt valóságban. S amit újfent összerakunk az elménkben, az már egy szomszédos entitás. A költők a sokféle tartalomból új hálózatokat, új konstrukciókat gyártanak. A nyelv: kép. Erről ad információt a barkácsolás-allegória. A barkácsolás (bricolage) olyan tevékenység, amelynek során régebben megmunkált, használt (azaz valamilyen korábbi organizmusban funkcionáló) tárgyak, elemek egy olyan új rendszerbe, szerves egészbe kerülnek, amely az eredeti használattól jelentősen eltér. A barkácsolás során érdektelenné válik a tárgy eredeti szerepe, megszüntetődik a történeti, tradicionális jelleg, és egy korábbi forma, szellemi-racionális tér váltja le, valamilyen újra cseréli ki: már nem a régi tartalom, hanem a barkácsoló általunk előtérbe tolt ötlete lesz a domináns. A nyelv hidat teremt ugyan a két part, a múlt és a jövő között, de el is választja a korábbi jelentést az újtól. Jelentés-hasadás, ahogy az Egy képzelt kötet című versem aposztrofálja.

„Oda születni, ahol másféle a szorongás, már nem lehet. Marad az esély, hogy szembenézzek evvel, és lássam, az előttünk halomban álló köveket, a romokat, az üvegszilánkokat, a szögesdrótokat, a zsákutcákat, s a nyakatekert törvények gonoszan villanó tekinteteit.

Elszegényedünk, kiüresedünk, beérjük a puszta léttel. Meghitt szorongásunk a vigasz.”

(Ruth Blumert: Szembenézni, Uri Asaf és Marno János fordítása, Versumonline)

S ezek a képek mind arra vallanak, hogy minden mulandó, csupán a lecsupaszított maradványok, a romok, a fragmentumok állnak valamiféle titokzatos kapcsolatban az örökkévalósággal. A két világ, a megkettőzött mindenség együttes jelenléte adja a vers érdekességét, különösségét. A kettő pozícióját talán úgy lehetne elképzelni, mint a görög mitológia archaikus szörny-világának, valamint a Biblia monumentális isten-világának a viszonyát. A költő feltárója és rendszerezője egy lehetséges és burjánzó szöveguniverzumnak. Amit leírunk, valahol talán már megvolt. (Nem a kompilációk világából kimetszve valami ódon töredéket, hanem ugyanarra reflektálva, másként érteni.)

Minden szöveg „rom-capriccio”, veduta és anziksz. Ott van rajta az antikvitás és a modern ujjlenyomata egyaránt. Az örök csalóka démiurgoszi képzete, a megválthatatlannak tűnő mű-világ tanulsága. Ha az idő ellen akarunk tenni valamit, alkotnunk, teremtenünk kell. Vezetni a naplót, ahogy Paul Klee. Minden nap festeni egy képet. Gravírozva egy bekezdést az anyagba, agyagba. A fába, a kőbe és a papírra. Vagy a képernyőre.