tüdőm félbe repedt dióbél, most csurgatja rá lassan, a formálódó / gondolat

A gardrób ablakán délelőtt tíz után hét perccel sűrű tejként beömlik a Duna kanyarulatából előhajló napfény. A gardróbban nem porszívózol, lépteim nyomán szöszök emelkednek el a szőnyegről. Véletlenül fordulok vissza, kiesett-e a kezemből a kis zokni, vállam fölött az állam, az ellenoldalú mellemben a tejcsatornák gyöngyei kifeszülnek. A kertünkbe alacsony íven és hangos szárnycsapással, mint akinek éppen hogy csak sikerül (akár ez a mondat torlódó kötőszavaival), berepül egy fácán. Szétzilálja maga körül a rendet, a vágott arcú kutyák felé fordulnak, szájuk szélén fodrozódik az íny. A tejfényben lágyan lebegő aranyreszelék nem mozdul, a tekintet úgy csúszik le ferde ívéről, akár a fácán a vágyott félkörös repülési alakzatról, a fiam kedvesen beszélget a lábfejével az ágyon, mintha harapnék, úgy veszem a levegőt, kezemben a kis zokni, amit nem felejtettem el. A sűrű tejben a rajban élő halak szimmetriájával megmozdul a földútról beszivárgó por, tüdőm félbe repedt dióbél, most csurgatja rá lassan, a formálódó gondolat hídként kristályosodó absztrakciójával a hang, melynek repülési íve a napéval rokon, az egész nyáron át gyűjtött mézet.

Betöltés…