„Jézus Krisztus születése pedig így volt: Mikor jegyben volt az ő anyja, Mária Józseffel, minekelőtte egybekeltek volna, viselősnek találtatott a Szentlélektől. József pedig, az ő férje, mivelhogy igaz ember volt, és nem akarta őt gyalázatba keverni, el akarta titkon bocsátani. Mikor pedig ezeket magában elgondolta, ímé az Úrnak angyala álomban megjelenék néki, mondván: József, Dávidnak fia, ne félj magadhoz venni Máriát, a te feleségedet; mert a mi ő benne fogantatott, a Szentlélektől van."

Karácsonyi sorozatunk témája a megszületés. Három kortárs szerzőt kértünk fel, hogy meséljék el azt, amit József elhallgatott.

Döglött kivi

Sir Walter Lawry Buller (1838-1906) élete és munkássága (részlet)

[…] Külön helyet foglal el az egyházasságú madarak között az északi-szigeti barna kivi (Apteryx mantelli). Ez a struccalakúak rendjébe tartozó madár abban különbözik a többitől, hogy bár a szülői feladatokat a hím látja el, és a faj számos, a több-férjű madarakra jellemző jeggyel – úgyis mint a nőstény méretbeli fölénye a hímmel szemben, valamint a kotlás feladatának hím általi ellátása okán kínálkozó esély arra, hogy a nőstény további párzási lehetőségek után nézzen –rendelkezik, mégis hosszú távú kapcsolatot alakít a hímmel.

Hogy a madárvilágra ilyen esetekben jellemző több-férjűség helyett miért dönt így, arra két lehetséges magyarázatot adhatunk, egyrészt a – nőstények testméretéhez viszonyítva –aránytalanul nagy tojás előállítása sok energiát emészt fel, másrészt, és talán ez a fontosabb ok, ha a felszarvazott hím elhagyná a fészekaljat, az radikálisan lecsökkentené az utódgondozás sikerét, s így a faj egésze számára jelentékeny evolúciós költséggel járna […]

*

Rangi, a Menny, s Papa, a Föld egymásba szerettek és úgy ölelkeztek, mint kik soha többé nem óhajtják elereszteni egymást. Összeolvadtak. Nem lehetett köztük többé különbséget tenni, s ilymód sűrű homály borult a világra.

Összegyűltek hát gyermekeik, az istenek, akik fényre vágytak, és elhatározták, tenni fognak valamit a sötétség ellen. Hosszú töprengés után arra jutottak, különválasztják a Mennyet s a Földet. Ha másképp nem megy, megölik Rangit és Papát.

„Legyen így! Majd én végzek velük” – lépett elő Tu-matauenga, ki legvadabb volt köztük. „Okosabb, ha erőszak helyett cselhez folyamodunk” – vetette közbe Tane-mahuta, ki az erdők atyja volt. „Hitessük el mindkettejükkel, hogy a másik nem szeret már minket. Imádják gyermekeik, ha ellenkezőjét vélik szerelmükről, elfordulnak tőle.”

Így is lett! Addig suttogtak a Menny és a Föld fülébe, mígnem azok aztán eleresztették egymást. A világot ismét fény ragyogta be, de amint kiviláglott, az istenek látták, a hosszú ölelkezés nem maradt gyümölcs nélkül: emberek léptek ki a fénybe.

*

Miután olvastam egy norvég regényben, hogy a kislánya iránt érzett gyengédség kis híján darabokra szaggatja a főszereplőt, abban bíztam, én is ezt fogom érezni, de a világ természetesen nem ennyire egyszerű,

jómamim például sosem volt képes elfogadni, hogy jóanyám fiatalabb nála, jóapám pedig, mintha egész életében a triversi hipotézis

azon szülő, amelynek párjához képest kevesebb reproduktív erőfeszítés befektetésével jár az utód létrehozása, nagyobb eséllyel dezertál, mert kevesebbet veszít azzal, ha az utód nem válik sikeressé,

társadalmi normák miatti beteljesíthetetlenségével küzdött volna,

a csoda tehát nem az, hogy félek, hanem az, hogy ezt a félelmet éppen az a másik félelem győzi le, amelyik abból a magányból eredt, amit úgy őrizgettem világéletemben, mint tanyáról szalajtott tyúkanyó a darálónak nevelt kiscsibéit.