Géczi János verse
- Részletek
- Írta: Géczi János
Az árnyak és a múltak huzakodnak, / hosszabbak az elfelejtett mondatok. / Támolyog a villanyoszlop, miként dűl a bot, / és a beszédből dőlnek a doktorok. / A testében van az a valami, ami a testen kívüli. / Két perc, amelyet megkreál a talpnyi területen, / amely az elvesztésével képes kitelni. / Nem ő az, nem az, / aki, amivé válva két szó közébe, a helyére áll.
2012
Ne kelljen restellve sírni,
hogy beszélni tudjak róla,
akként lehet, ha a jövőbe helyezem,
a múltról szólva.
*
Az árnyak és a múltak huzakodnak,
hosszabbak az elfelejtett mondatok.
Támolyog a villanyoszlop, miként dűl a bot,
és a beszédből dőlnek a doktorok.
A testében van az a valami, ami a testen kívüli.
Két perc, amelyet megkreál a talpnyi területen,
amely az elvesztésével képes kitelni.
Nem ő az, nem az,
aki, amivé válva két szó közébe, a helyére áll.
A kerítés, a szilvafa mögött, az utcán,
maradva láthatónak anyám a gallyazat réseiben.
Délután. Ott tud lenni maradni.
Az arca élekből áll és szögletekből csupán.
Látom, látja, nem hőse az eseménynek,
a megfigyelője sem. Mustrálom, ahogyan nézi,
amit volt, hogy jó volt a kezébe venni,
s a száraz porban hever a sercli. Ott.
Füsti fecske suhan az utca felett,
vállára hull az árnyék súlyos foltja.
Számára a történet nyitott.
Ahányszor átgondolom,
ahogyan a mondat elmondva
a valóságot, meg is mutatja,
azt fejezve be,
számára a megsemmisülést én hozom.
*
Az a fa nem él.
Kettővel kevesebb azóta számban a fog,
a bölcsességekből ennyi oda.
A kerítés tövén papír stanicli hever,
odasodorta a szél. Én történek,
belevetve a jövőbe, valameddig.
Meghalni melyik évben fog?
Géczi János 1954-ben született Monostorpályiban. József Attila-díjas költő, író, képzőművész, egyetemi oktató.
