Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Bognár Péter verse

A hangosbemondó doboza por, / a rácsozata poros, alul, ahol / a vezeték belemegy, ilyen / nagyon finom, fúrt téglapor pihen, / óra végén dallamcsengő, akkor / kirezeg a lukból néhány szem por, / és a műanyag lambériára / meg a villanykapcsolóra szállva / csillog.

 

Bognár Péter 1982-ben született Budapesten. Petri György-díjas költő, az ELTE magyar és összehasonlító irodalomtudomány szakán végzett, majd ugyanitt abszolválta az Irodalomtudományi Doktori Iskola Európai és Magyar Reneszánsz Doktori Programját. Versei 2003 óta jelennek meg nyomtatásban, három kötete: Sajna–sebaj (2005, Kláris Kiadó), Bulvár (2012, Magvető), A rodológia rövid története (2015, Magvető). 2016-ban Artisjus Irodalmi Díjban részesült.

 

42195

 

(részlet)

 

„Teraszunk üvegfala, tiszta voltam,

és mind a madár, ki sorba, holtan,

élőn-összetörten, lényét vesztve

zuhant gyepre, sárba, kövezetre,

átkényszerülni a fényes renden.”

 

Felírom a táblára, és kezdem.

 

A sarokban poros virágállvány,

ha lespricceltem, a levél szárán

szürke víz folyt végig.

 

                                   Tábla, kréta.

A kréta is por, az mondjuk szép, ha

oldalról éppen úgy süt be a nap,

hogy szétválik írás és táblalap.

 

De azért a kréta is por, tompa,

csikorgó por. Kipróbáltam, hogyha

nyállal elrágod, a fehér krémet

felképzed a táblára, a réteg

szinte lemoshatatlanra szárad

(aztán kiöblögeted a szádat).

 

Por a padon, por a padfiókban,

üvegen, falon, a fényben sok van,

szénpor, az udvaron zsíros halom,

lepisiljük, alig használ.

 

                                   Vajon

a szertárpor milyen anyagból van?

Egy puha porlény, kiveszem, hosszan

tanulmányozom a textúráját,

visszateszem. Üvegek és táblák.

Ma Magyarország vízrajzát fogjuk,

holnap én is: por és hamu vogymuk.

 

A hangosbemondó doboza por,

a rácsozata poros, alul, ahol

a vezeték belemegy, ilyen

nagyon finom, fúrt téglapor pihen,

óra végén dallamcsengő, akkor

kirezeg a lukból néhány szem por,

és a műanyag lambériára

meg a villanykapcsolóra szállva

csillog.

 

Énekpor, földrajzpor, német.

Ich bin ein Staubsauger, pedig félek,

a pordélutánban üldögélve

aztán ezt végül nem merem mégse.

 

A számok unalma is porréteg,

a szavaké is. Ősz van. A fények

eltompulnak, minden poros, de még

üresen kéklik fölöttünk az ég.

 

A téren gesztenyék, ezt is vártam,

örültem és elképzeltem, nyár van,

majd őszre megérnek, akkor szedek,

hűvös reggel, iskolába menet,

lakkos, afrikai gesztenyéket,

saját jogon, én, egyedül. (Szépek,

csak sajnos nincs kinek megmutatni,

mivel akkor kinevetnek, az mi.)

 

Kinyitom a tankönyvet, por, mindegy

hanyadik oldalon nyitom ki. Egy

betűpreparátum szürke rajza,

három szintes vonalrendszer rajta,

por, ez az állítólagos „pince”,

por a „földszint”, por a „padlás”, íme.

És akkor a betűt elhelyezed,

por, kezded a földszinten, a kezed

poros (grafit), mert már elfogad mindent,

radír, az „l” betű kijjebb billent.

 

A feleltetés pora és csöndje.

Kilenc alma meg tizenegy körete

(középen kereszt).

 

                                   Indiánokról

nem tanulunk, sajnos állatokról

sem, éneken szolmizálunk (állva),

németből meg szódolgozat mára.

 

Aki egyest kap, porosan nevet,

amíg az Ica néni a jegyet

bekaparja az osztálynaplóba.

A sírás elkerülése: próba,

aki sír, megverjük a szünetben.

 

Március harmadikán születtem,

apukámmal a dolgozó népet,

anyukámmal, és azóta élek.

Három testvérem van, csak ők lányok,

kedvenc színem, türelmesen várok.

Afrika kutató (vagy indián),

jószívűségem, legnagyobb hibám.

Petőfi Sándorra büszke vagyok,

ha kell, én is kivont karddal halok,

tankkal is megvédeném a hazát,

(vagy hát a Szovjetuniót magát).

A kisdobos dob segítségével,

kedvenc állatom, amikor éjjel,

nyáron elutaztunk Tiszalökre,

fürödtünk, a víztározót, közbe

apukámmal: peca. Pont. A csuka

ragadozó hal, hadakozó raj,

zaj, rája, a rája iskolája,

várja iskolája kiskorába,

még legalább mennyit kéne írnom,

vessző, kiszámolom, bírom, víznyom.

 

A külalak klórmész, három szótag,

amivel a dög testére szórnak,

hogy ha beadtuk, a tömegsírban

az én maradványom, amit írtam

ne fertőzze át a többiekét,

kettes, tartalom, hipószag, ebéd.

 

A zsír végigfolyik a hátamon,

rántott tanármell, tarhonyás takony,

István bácsit disznópörzsölővel,

kivonszolnánk a szertárból, nőj fel,

de csak visít, a fülénél fogva,

a hazáért, nem akarja, fogja,

én a lapáttal ütném a hátát,

te a nyaki ütőerét vágd át.

 

Ica néni egyik lába, új sor,

mindenkinek elég mára, új sor,

bal csöcséből oldalából, új sor,

Bognár, Ruttner, Lovász, Tábor, vége.

 

Ma elhatározásra jutottam,

hazafelé egyszerre nyugodtan

bírtam rágondolni a témára,

Mátyás király legkisebb végvára.

A döntés lényege az akarat,

amivel kicselezed magadat,

hogy végül is meg bírjad csinálni,

és abban a legkisebb királyfi.

Petőfi Sándor, szün, János vitéz.

Ez elég hosszú és elég nehéz,

de már majdnem tudom az egészet,

pedig csak elsős vagyok. Belépek,

taps, tüzesen süt le a nyári nap,

por, egy lehetőséget bárki kap,

jó lenne ezt most nem elpuskázni,

jutalomkönyv, Jókai Mór, bármi.