Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Luciana Ratto (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Apu, melyikünket mentenéd meg?

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, a második gyerekkel megduplázódik a szeretet, azt mondják, hogy ezt kell mondani az elsőszülötteknek, de most két kiskutyaszem könyörög, hogy őt válasszam, és hagyjam veszni a másikat.

Bővebben ...
Műfordítás

Andrei Dósa (f. Horváth Benji): Sok erő és egy csipetnyi gyöngédség

Fotó: Veronica Ștefăneț

Igyekszem a lehető legokésabban hozzáállni a nőkhöz, még ha nagyrészt nőgyűlölő és szexista klisék sorozatába csúszik is bele az agyam. Mindenféle disznó vicceken nőttem fel, amelyeknek a főszereplői Móricka és Bulă voltak. Gyakran éreztem kísértést, hogy mint a viccben Bulă, azt mondjam a barátnőimnek, tetszik, ahogy gondolkodsz.

Bővebben ...
Költészet

Holczer Dávid versei

Fotó: Szántó Bence Attila

Isten tudja mire képes / egy ember seprűvel a kezében

Bővebben ...
Próza

Baqais Dávid: nem lenne boldogabb

Fotó: James Herbert

és akkor se lenne boldogabb, ha aztán öt vesztes pályázat után elkezdene egy kocsmában pultozni, hogy leplezze az ismerősei előtt az örökölt transzgenerációs vagyonát, ami miatt folyamatos bűntudatot érez, de akkor se, ha megtudná, hogy a barátjának háromszor annyi van a takarékszámláján, mint neki, és ő még bűntudatot sem érez

Bővebben ...
Próza

Szeifert Natália: Kopognak

Fotó: a szerző archívuma

részlet a Hóember a Naprendszerben című regényből

Bővebben ...
Költészet

Zsigmond Soma versei

Fotó: Pénzes Johanna

Lépteid alatt felnyög a parketta, ablakot nyitsz, / a levegő idegen csípése nem ébreszt fel.

Bővebben ...
Költészet

Kollár Árpád versei

Fotó: Keller Ami

az almahéjon azt a pici, barna a foltot

Bővebben ...
Próza

Murányi Zita: Halálfélelem

Fotó: a szerző archívuma

A férfiaktól is ösztönösen tartok, képtelen vagyok nem hidegen viszonozni az érintést, ujjaimat egyedül a pusztulás mozgatja, amihez érek, tönkremegy, atomjaira hullik.

Bővebben ...
Próza

Lázár Bence András: Saldanha. Lisszabon. Kacsakagyló.

Fotó: a szerző archívuma

Azt mondják, Lisszabonban, a fehér városban, egészen máshogy megy le a nap. Legalábbis a portugálok ezt hiszik, és azon a csütörtöki délelőttön egy bizonyos Weisz Máté és egy bizonyos Perr Rebeka is ezt hitte.

Bővebben ...
Költészet

Benkő Imola Orsolya versei

Fotó: Szerdahelyi Mátyás

helyzet van a 10. C osztályban a kolléga / túl fiatal

Bővebben ...
Költészet

Saád Anna versei

Fotó: Sárközi Bence

de bennem ragadnak tanításaid / amik szerint élnem kéne

Bővebben ...
Költészet

Vincze Szabolcs versei

Fotó: Pavlovits Gitta

A Braille-írás panaszkodik / a hozzád érő kezekről

Bővebben ...
Fotó: Fórián Dávid

Papp Gréta versei

kezünk az arcunkra hasonlít, / puffadt, mint a hűtött jonatán, / monoton szürcsöli az időt, / pirosra érik a vegyszerek között. / almaillatú az arcom, ahogy anyáé is, /fogaink alatt roppan a hideg.


ráma

szétfeszítem a képkeretet,
a szilánkokat félretolva óvatosan lépek ki
a háttérből, mellőletek és a gyerekek mellől,
akikre okkersárga ceruzával satíroztál mosolyt.
egy időre fekete-fehér leszek,
meghagyom nektek a színeket.
én olajkrétát használnék,
nem lennének élek, nincs kontúr,
irigykedtek majd, szépek az átmenetek.
nyugodtan nyomjátok rá a ceruzát,
lyukasszátok, égessétek a széleket,
egyszer régi, egyszer új, kifeszített paletta
a család, a tükörcserepeken is átüt,
élvezem a pasztellharcom,
textilpelenkával takarom le a hátteret,
az üvegdarabkákat elteszem.
fájni engedem, amit mögötte hagytam.

 

napszám

almaillatú az arca,
hidegpiros és viaszos.
együtt soroljuk a gálát. párban
dolgozunk, mert én még kicsi vagyok.
két rekeszen állok, mégis anya
hajol a láda aljára az utolsó darabokért.
hatmagasba hordja a megtelt rekeszeket.
három éve járjuk a hűtőházat.
hárommagasba már nekem is megy.
kezünk az arcunkra hasonlít,
puffadt, mint a hűtött jonatán,
monoton szürcsöli az időt,
pirosra érik a vegyszerek között.
almaillatú az arcom, ahogy anyáé is,
fogaink alatt roppan a hideg.
nagyokat harapunk egymásból.

 

holnap temetnek

ne áss mély gödröt, félek a sötétben,
és nem szeretem, ha fentről néznek.
ejts egy magot a tenyerembe,
lazán szórd rá a földet,
hadd legyen valami belőlem,
ami tovább bírja,
ami engedi, hogy ápold,
ami hagyja, hogy szeresd,
szidd és megöleld.
betakarni engem ráérsz holnap.


rekurzió

a színek csavargó ceruzahegyek.
itthontól otthonig újjászülető magány.
eltűnnek a falak, a hirdetések. táblák
jelzik az utat. a drótkerítés szabálytalan
szinuszgörbe, a fákba beleharap.
zöld és barna és zöld és barna.
barna a nap és barna a ház,
zöld a távol és zöld, ahol fázok.
a kert végében borzolom a patakot,
újjászületik egy gyerekkor.


Papp Gréta 1997-ben született, jelenleg Debrecenben él és a Debreceni Egyetem informatika-magyartanár szakos hallgatója. A KULTer.hu olvasószerkesztője. Verseit többek között az Új Forrás, a Pannon Tükör, az Irodalmi Szemle és a Csillagszálló közölte.