Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Fórián Dávid

Papp Gréta versei

kezünk az arcunkra hasonlít, / puffadt, mint a hűtött jonatán, / monoton szürcsöli az időt, / pirosra érik a vegyszerek között. / almaillatú az arcom, ahogy anyáé is, /fogaink alatt roppan a hideg.


ráma

szétfeszítem a képkeretet,
a szilánkokat félretolva óvatosan lépek ki
a háttérből, mellőletek és a gyerekek mellől,
akikre okkersárga ceruzával satíroztál mosolyt.
egy időre fekete-fehér leszek,
meghagyom nektek a színeket.
én olajkrétát használnék,
nem lennének élek, nincs kontúr,
irigykedtek majd, szépek az átmenetek.
nyugodtan nyomjátok rá a ceruzát,
lyukasszátok, égessétek a széleket,
egyszer régi, egyszer új, kifeszített paletta
a család, a tükörcserepeken is átüt,
élvezem a pasztellharcom,
textilpelenkával takarom le a hátteret,
az üvegdarabkákat elteszem.
fájni engedem, amit mögötte hagytam.

 

napszám

almaillatú az arca,
hidegpiros és viaszos.
együtt soroljuk a gálát. párban
dolgozunk, mert én még kicsi vagyok.
két rekeszen állok, mégis anya
hajol a láda aljára az utolsó darabokért.
hatmagasba hordja a megtelt rekeszeket.
három éve járjuk a hűtőházat.
hárommagasba már nekem is megy.
kezünk az arcunkra hasonlít,
puffadt, mint a hűtött jonatán,
monoton szürcsöli az időt,
pirosra érik a vegyszerek között.
almaillatú az arcom, ahogy anyáé is,
fogaink alatt roppan a hideg.
nagyokat harapunk egymásból.

 

holnap temetnek

ne áss mély gödröt, félek a sötétben,
és nem szeretem, ha fentről néznek.
ejts egy magot a tenyerembe,
lazán szórd rá a földet,
hadd legyen valami belőlem,
ami tovább bírja,
ami engedi, hogy ápold,
ami hagyja, hogy szeresd,
szidd és megöleld.
betakarni engem ráérsz holnap.


rekurzió

a színek csavargó ceruzahegyek.
itthontól otthonig újjászülető magány.
eltűnnek a falak, a hirdetések. táblák
jelzik az utat. a drótkerítés szabálytalan
szinuszgörbe, a fákba beleharap.
zöld és barna és zöld és barna.
barna a nap és barna a ház,
zöld a távol és zöld, ahol fázok.
a kert végében borzolom a patakot,
újjászületik egy gyerekkor.


Papp Gréta 1997-ben született, jelenleg Debrecenben él és a Debreceni Egyetem informatika-magyartanár szakos hallgatója. A KULTer.hu olvasószerkesztője. Verseit többek között az Új Forrás, a Pannon Tükör, az Irodalmi Szemle és a Csillagszálló közölte.