Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Költészet

Vass Alexandra versei

Fotó: A szerző archívuma

azonos távolságra veri / a szögeket / a pajta deszkáiba

Bővebben ...
Próza

Kónya Sándor: Dagadék

Fotó: Kónya Tamás

Érzem a levegőben a zizegését, a nyugtalanságát, rám is átragad. Régen is így volt, de most tudom, tartanom kell magam. Folyamatosan járnak az ujjai és beszél. Arról az estéről beszél, elmondja az egészet.

Bővebben ...
Költészet

Nagy Izabella versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Egyedül él, mondta, nem kacsintott.

Bővebben ...
Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.

Bővebben ...
Fotó: Lukács Fanni

Lukács Flóra versei

Nehézvörös lázkeresztek a homlokfalakon, / labilis motívumok rozsdás kapuk rácsain, / sötétségszekvenciák. / Valahol most száz feldíszített elefánt, / világít az éjszakában.


Membrán

Áttetsző torkú, lángoló
pelikánokat nézek a szúnyogháló
pixeles membránján keresztül.
Kalitkát építünk magunk köré,
tűkből és horgokból,
sebeink nem véreznek.

Estére magukhoz térnek a növények,
kiheverik a hőség hosszan tartó ostromát.
Újra áramlani kezdenek szárukban,
levelükben a nedvek.

Úgy jár végig testeden a szemem,
mintha válaszok lennének beletetoválva.
Egy buborék felszalad a pohár falán,
hátamon folyik az izzadtság,
sárga kéndarab olvad a tenyeremben.

A kéz, ami bokámat szorítja,
egyre kevésbé valószínű,
hogy hozzám tartozik.

Sistereg a szél.
Homályos, sötét tűzű szőnyegre ülve
lábadnak dőlök, perzsaszabású lét
kamaszos öntudatával.
 
Állítsuk meg, Józsué, ezt a napot,
mielőtt államon borosta nő,
csontjaimra már a szükséges
mennyiségű hús se tapad.
A vajmécsesek, soha ki ne aludjanak.


Latmosz-hegy

A Latmosz-hegy barlangja
felé tartok ólmos léptekkel,
testem, akár egy rájatetem lebeg,
hullámzik a sós szélben,
színevesztett arcom elmaszkosodik,
megnyílok, mint Bacon kettéhasított disznója.

Sáfrányszínű vásznak száradnak
a házak között, pikkelyek csillognak
a fehérre meszelt kápolna falán.
A hosszú, pamutszövetcsíkokra
nyomtatott mantrákat kikezdi az eső,
elrongyolódnak, de lobognak,
míg végleg szét nem foszlanak.

Soha ilyen hosszú napokat.

Nyelem a kőport, az ásványzúzalékot.
Párkák állnak a sziklafalon, villanófényben,
derekuk köré csavart mályvaszín,
ultramarin, sziromfehér anyaggal,
fonják, kimérik, vágják az életfonalat.

Beleszenvedem magam a hegy hasába
és elefántcsont-, szénszál-,
szarumarkolatú késekkel
jeleket karcolok a nedves falakra.


Szekvenciák


Egy érzékeny mozdulattal lefejtesz magadról,
mint egy tekercs átvérzett gézt.
Mekongi halat adsz pálmalevélen,
rizzsel, hangyatojással.

Azután útnak indítasz, kövessem
a rohanó víz szökésvonalait.

Nehézvörös lázkeresztek a homlokfalakon,
labilis motívumok rozsdás kapuk rácsain,
sötétségszekvenciák.
Valahol most száz feldíszített elefánt,
világít az éjszakában.

Nem vagyok azonos magammal.
Azt képzeled, az érzés a te kiváltságod.
Szürkésen gomolygó fellegek
takarják a holdat.

Erős idegzetű kóborkutyák
mozdulatait próbálgatom,
lépteiket, lapockatáncukat.

Ma éjszaka csatlakozok a csont-bőr sakálokhoz.

Lukács Flóra Budapesten született 1994-ben. Miskolcon nőtt fel, jelenleg Budapesten él. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem szabad bölcsészet szakán és az ELTE BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett. Első kötete a FISZ-nél jelent meg Egy sanghaji hotel teraszán címmel.