Ősi Anna versei
- Részletek
- Írta: Ősi Anna
Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál / nem csordul ki a száján.
Ahová nem ér el tisztán a fény
Egy ponton mindig ottmaradt a tekinteted,
nem is tudhattad a konkrét helyét.
Láttad anyádat, ahogy áll a víz fölé hajló
eperfánál és markolja a babakocsit. Rövidnadrágban,
a kedvenc, kézműves bőrszandáljában. A haja dús és
puha, mint most neked. Még nem
mélyült árkossá a két ránc a szájánál. Még nem tudja,
egész élete csalódását fogja okozni az a kettő,
az egyik a dereka mellett, a másik a babakocsiba csatolva.
A bátyád – ekkor alig 5 éves – nem látja a kacsát,
ami a stég és a sás közt bújik meg. Anyád maga elé
húzza, úgy mutatja neki, előrenyújtott karral.
Az elengedett babakocsi megindul a lejtős parton,
egyenesen a zöld szemű tónak.
Az egyik szandálját lehúzta a hínár, azóta is
emlegeti. Már bizonyára szétmállott.
Nem ébredtél fel.
Ha sírva zuhansz a vízbe,
feltöltődik a tüdőd iszappal.
Mikor már kihúztak, megtöröltek,
lehámozták a rád csavarodó hínárokat,
csak akkor nyitottad ki a szemed.
Ez a harminc évnyi távolság nem eltaszít,
magához ragaszt. Feltép. Mocskot dörzsöl a
sebbe. Nyilvánosan sosem fogná meg a kezed.
Szeretkezéskor is a csuklódnál markol. Úgy
hasonlítasz a feleségére, azt hihetik, a lánya vagy.
Mikor először megadtad magad, azt mondta, mély
vagy, mint egy erdei tó.
Sötétlő, lilult szemekkel néztél rá, remegtél egész
testedben, a hajnali hidegtől, az alkoholtól, nem ittál
azelőtt sohasem.
Elsüllyedt benned a gondolat, elnyelt téged az a tó,
és onnan − ahová nem ér el tisztán a fény − nézel,
pislogsz a világra. Iszapba bújva figyeled, hogyan
változik a felszín a szél erejétől függően,
hogy pusztulnak el a lábukkal hevesen taposó kiskacsák.
Nézed a köröket rovó, kiugró medencecsontú lányokat,
a kislányt, ahogy kocog az apja mellett, aki sűrű nyálcsomót
köp az útra.
A pupillát kék írisz zárja körbe. Lehunyod a szemed,
mintha csak álmodnád
a rád települő súlyt, a tekintetet. Mikor már vége van,
− az utolsó lökéssel is végzett −
csak akkor nyitod fel.
De nincs már, aki megtisztítson.
Flixbus
Innsbruck hajnalban, járdára felrajzolt buszmegálló.
A látóhatárt kitöltő hegyet barna derengés fedi.
A csúcs alatt menedékház,
narancsos fénye, egy parázsló darab a szétterülő
hamuban.
Leszállok, amíg várakozunk. Kinyújtózom,
mozgatom a lábaim, előrehajolok, ujjbegyeimmel
megérintem a járdát.
A sofőr elém lép, megsimogatja a hátam.
Nem fázol? A buszban sokkal melegebb van.
Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál
nem csordul ki a száján. Leheletében izgatottság
szaga. Olyan nyilvánvalóan éhezik,
szegény, kopasz fickó, hogy szinte megsajnálom.
A kormány fekete, száraz bőre, egymásból kiinduló,
egymásba visszatérő kilométerek, reflektorfényben
megvillanó, zöld táblák, az autópálya szabályos közönye
teszi ezt.
Egy hotel előtt a férfi kiszáll, leváltják.
Kipakol a csomagtartóból, egy lila bőröndöt is kiemel,
fogantyúján rózsaszín kézfertőtlenítő tubus lifeg.
Ahogy lecsapja a busz oldalát, megvillan a gyűrű az ujján.
Felpillant rám, de nem fordulok felé.
A hotelszobába érve kihámozza az álmos képű
nőjét a takaróból. Szenvedély nélküli ösztönnel
borul a testére, mint napok óta szomjazó bivaly, ami folyóhoz
érvén szügyig merül a vízben és kövér nyelvcsapásokkal
enyhít szenvedésén. Kissé dühödten, a meg nem szerzett
lányra gondolva, egyre mélyebbre tör
egy alagútban, ahol végre nincsenek felfestett sávok,
vakító lámpafények, lezárt ablakokon bekúszó,
kénes hűvösök.
Ősi Anna 2003-ban született Vácott. Verseket és novellákat ír. Jelenleg ötvösnek tanul Budapesten. Publikált az Új Forrásban, a Székelyföldben és a KULTer.hu-n.
