Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...
Fotó: Homoki-Nagy Eszter

Ősi Anna versei

Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál / nem csordul ki a száján.

 

Ahová nem ér el tisztán a fény

Egy ponton mindig ottmaradt a tekinteted,
nem is tudhattad a konkrét helyét.
Láttad anyádat, ahogy áll a víz fölé hajló
eperfánál és markolja a babakocsit. Rövidnadrágban,
a kedvenc, kézműves bőrszandáljában. A haja dús és
puha, mint most neked. Még nem
mélyült árkossá a két ránc a szájánál. Még nem tudja,
egész élete csalódását fogja okozni az a kettő,
az egyik a dereka mellett, a másik a babakocsiba csatolva.
A bátyád – ekkor alig 5 éves – nem látja a kacsát,
ami a stég és a sás közt bújik meg. Anyád maga elé
húzza, úgy mutatja neki, előrenyújtott karral.
Az elengedett babakocsi megindul a lejtős parton,
egyenesen a zöld szemű tónak.

Az egyik szandálját lehúzta a hínár, azóta is
emlegeti. Már bizonyára szétmállott.
Nem ébredtél fel.
Ha sírva zuhansz a vízbe,
feltöltődik a tüdőd iszappal.
Mikor már kihúztak, megtöröltek,
lehámozták a rád csavarodó hínárokat,
csak akkor nyitottad ki a szemed.

Ez a harminc évnyi távolság nem eltaszít,
magához ragaszt. Feltép. Mocskot dörzsöl a
sebbe. Nyilvánosan sosem fogná meg a kezed.
Szeretkezéskor is a csuklódnál markol. Úgy
hasonlítasz a feleségére, azt hihetik, a lánya vagy.
Mikor először megadtad magad, azt mondta, mély
vagy, mint egy erdei tó.
Sötétlő, lilult szemekkel néztél rá, remegtél egész
testedben, a hajnali hidegtől, az alkoholtól, nem ittál
azelőtt sohasem.
Elsüllyedt benned a gondolat, elnyelt téged az a tó,
és onnan − ahová nem ér el tisztán a fény − nézel,
pislogsz a világra. Iszapba bújva figyeled, hogyan
változik a felszín a szél erejétől függően,
hogy pusztulnak el a lábukkal hevesen taposó kiskacsák.
Nézed a köröket rovó, kiugró medencecsontú lányokat,
a kislányt, ahogy kocog az apja mellett, aki sűrű nyálcsomót
köp az útra.
A pupillát kék írisz zárja körbe. Lehunyod a szemed,
mintha csak álmodnád
a rád települő súlyt, a tekintetet. Mikor már vége van,
− az utolsó lökéssel is végzett −
csak akkor nyitod fel.
De nincs már, aki megtisztítson.


Flixbus

Innsbruck hajnalban, járdára felrajzolt buszmegálló.
A látóhatárt kitöltő hegyet barna derengés fedi.
A csúcs alatt menedékház,
narancsos fénye, egy parázsló darab a szétterülő
hamuban.
Leszállok, amíg várakozunk. Kinyújtózom,
mozgatom a lábaim, előrehajolok, ujjbegyeimmel
megérintem a járdát.
A sofőr elém lép, megsimogatja a hátam.
Nem fázol? A buszban sokkal melegebb van.
Vággyal pereméig töltött pohár, jó, hogy a nyál
nem csordul ki a száján. Leheletében izgatottság
szaga. Olyan nyilvánvalóan éhezik,
szegény, kopasz fickó, hogy szinte megsajnálom.
A kormány fekete, száraz bőre, egymásból kiinduló,
egymásba visszatérő kilométerek, reflektorfényben
megvillanó, zöld táblák, az autópálya szabályos közönye
teszi ezt.

Egy hotel előtt a férfi kiszáll, leváltják.
Kipakol a csomagtartóból, egy lila bőröndöt is kiemel,
fogantyúján rózsaszín kézfertőtlenítő tubus lifeg.
Ahogy lecsapja a busz oldalát, megvillan a gyűrű az ujján.
Felpillant rám, de nem fordulok felé.
A hotelszobába érve kihámozza az álmos képű
nőjét a takaróból. Szenvedély nélküli ösztönnel
borul a testére, mint napok óta szomjazó bivaly, ami folyóhoz
érvén szügyig merül a vízben és kövér nyelvcsapásokkal
enyhít szenvedésén. Kissé dühödten, a meg nem szerzett
lányra gondolva, egyre mélyebbre tör
egy alagútban, ahol végre nincsenek felfestett sávok,
vakító lámpafények, lezárt ablakokon bekúszó,
kénes hűvösök.

 

Ősi Anna 2003-ban született Vácott. Verseket és novellákat ír. Jelenleg ötvösnek tanul Budapesten. Publikált az Új Forrásban, a Székelyföldben és a KULTer.hu-n.