Gerhild Steinbuch prózája

Részletek

Gerhild Steinbuch 1983-ban Mödling-ben született, drámaírást tanult Grazban. 2003-ban Retzhofer irodalmi díjat kapott a kopftot (fejhalott) című darabjáért, és még ebben az évben nyert a Lehniner Platz berlini színdarabíró pályázatán. A második darabjából, Nach dem glücklichen Tag (A szerencsés nap után), rádiójáték készült, amit a hesseni adó is közvetített. 2007-ben megnyerte az Akademie Schloss Solitude alkotói pályázatát. A 2008-2009-es szezonban a Schauspielhaus Wien színdarabírója.

Lesi Zoltán 1982-ben született Gyulán. Költő, műfordító, programtervező matematikus szakott végzett a Szegedi Egyetemen. Eddig két verskötete látott napvilágot. A Fiatal Írók Szövetsége világirodalmi sorozatának szerkesztője.

Hó

M úr befejezi emberi működését. Ezért a hegyekbe utazik. Nem tervezi meg a hegymászást, nem dönti el előre, délután felszáll egy vonatra. Mások ablakokból esnek ki, ez a nyomasztó, szeszélyes nyári levegő mindenkit kikészít, egészen fel kell mennie, a csúcshoz, a hóba. A nyári levegő szürke fátyolként lebeg a járda peremére borult, bezúzott arcokon, most olyan egyformák. Szorosan fekszenek egymás mellett, egyre többen lesznek, már meg se lehet mondani, hol kezdődik az egyik test, hol végződik a másik. M úr szereti a belőlük áradó furcsa szomorúságot, sokkal békésebb, mint az utcákon, a szívekben, a nyári levegőn a házakba nőtt nyári szomorúság, vágyat ébreszt a biztonságra, de nem zár magába senkit, aki sír, senkit, aki napfelkelte előtt magányosan fut az utcán a park mentén, senkit aki ugrik, se a halott testet az aszfalton. M úr a parkon, majd a külvároson és az elővároson keresztül vezető útvonalat választja, majd vissza az állomáshoz, az embertömeg és az egyenarcok látványát kerülnie kell, habár az kikerülhetetlen, az elővárosban valaki a tetőről lóg, felakadt a cipőjével, int M úrnak, hogy mihamarabb fejezze be a színjátékot. Az elővárosban egyszintesek a házak és tarkák, fűvel és kutyával és gyerekkel és kerti slaggal. Új buszmegálló van, piros. Bármely elővárosi zugból felismerhetőnek kell lennie, a busz az utasokat a központba fuvarozza, ahol a házak magasabbak, ahol első ugrásra sikerül. M úr látja a lépcsőt jelző és a figyelmeztető táblákat, amelyek arra emlékeztetnek, hogy mi jöhet fentről, M úr nagyon fáradt. Az állomás üres, itt már nem járnak vonatok, nem igaz, itt szinte senki se akar és nem is megy sehova, a településtáblánál a mozdonyvezető növeli a sebességet, hogy gyorsan és sérülés nélkül haladjon át a testen, a nyáron és a falun. M úr várakozó pózban szemléli a csarnokot, térde az álla alatt, a linóleum meleg, lehúzza a súlya, fel kell emelkednie, hogy ne nőjön hozzá a pályaudvarhoz. Ne legyen jelen, ne maradjon itt örökre, ne felejtsék el. Fejét hátrahajtja: a pályaudvarvilág az égig ér. A nyári hőség leégette a tetőt, és M úrnak el kell bújnia, nehogy elfogja a rossz szomorúság, és arra kényszerítse, hogy felmásszon az indóház téri fára, hogy onnan felmerészkedjen, szép a látvány és távoli a kilátás, ha M úr innen lentről koncentrál, meglát egy himbálózó cipőt a magasban, a peronra lép. A peronra, épp erre, ahol nem nőtte be, a testeket a moha, alszik egy öregasszony. A sín peremére hajtja a fejét, de nem szomorú, nem kétségbeesett, csak olyan fáradt. Mint ő. A vonat jön, a vonat fékez, a mozdonyvezető női fejtől retteg, attól fél, ami vele szemben a félig nyílt szájból kinőhet, amikor összeütköznek, az öregasszony semmit se vesz észre, M úr magával viszi. Nem tekinti magát a vidék utazójának, nem úgy mások, akik távol vannak, akik szomorúak, akik már nem tudják elhagyni a falvakat. „A szerelem a legszebb hasonlóság” áll az ablakon, M úr is az ablaknál áll, senki sem hiányzik neki. M úr fáradt, mindig ez az együttérzés másokkal, akiket végül mégis taszít a jelenléte, csak akkor találnak rá, mikor nem megy másként, finom, fehér kesztyűt hordanak és maszkot a szájuk előtt, akik megérintik, olyan finoman, hogy rövid ideig azt kell gondolnia, ez egy óvatos mozdulat, amivel vissza akarják húzni a helyes, a helyes útra, de ez csak az ő félelmük, ami még az anyagon is átrágja magát, a pajzson és páncélon át, ez olyan nagy félelem, ami a gyors elfogást, a csukló körüli erős szorítást lehetetlenné teszi, bár az ő esetében ez helyénvaló, fontos, elengedhetetlen volna. De a hegyekbe nem jönnek, nem találják meg, biztosan nem, túl sok hegy van ahhoz, ha valakit elkezdenek keresni, többé nem tudják abbahagyni és mivel többé nem tudják abbahagyni, belehalnak a kimerültségbe. M úr figyeli az öregasszonyt, amint kiemeli a vonatból, a hóba fekteti, különösen szép az arca, így magában, összetöpörödik a hegyi levegőben, ahogy az egész teste, már nem lehet megkülönböztetni egy gyerektől. M úr a vállára veszi, könnyedén, szinte nem is érez fáradtságot, a hegy kiűzte belőle, mert ahol egy hegy van, ott nincs másnak hely, már nem nézi és felhagy a gondolkodással és óvatos lesz az idegen testtel és a saját lábaival, amelyeknek ismét el kell indulniuk, mert arra teremtettek, hogy másszanak, majd ugorjanak, itt azonban nem ugranak, egyik láb a másik után és fel se nézni, mert itt úgyse jön semmi, mert úgyse jön semmi lényeges, sosem jött, és már nem is fog, M úr a hómezőn baktat, a gyerek nyomja az arcát, a test puha, elfordítja a fejét, belélegzi az idegen embert, az egyetlen embert most, és áthatja a szerelem, de ez egy másik szerelem, ez nem a hasonlóság, ez szomorú, egész más, mint a nyár és a falu, mert ez egy másik szomorúság: nem száll meg testeket, hogy azután azok padlóra vessék magukat vagy ablakokon ugráljanak ki, nem nő a fejekben vagy burjánzik mohaként, ez a szomorúság nem szomorúság, egy pont a gyomor alján, a mag, ami kikészít, ami beteggé tesz és elpusztít, minél tovább van olyan emberek között, akik saját jelenlétüket jónak kiáltják ki, akik tulajdonuknak tekintik, az összetartozást erőltetik és nem akarják felismerni, hol végződnek ők és hol kezdődnek mások, később ablaktestté válnak, egymásba nőnek, egy egybeforrnak egy másikkal a sikeres ugrás után, de mindez persze amellett, hogy megmenteni igyekeznek, finom, fehér kézzel, elszántan, hogy magukat és másokat jó útra térítsenek, ahogy illik: a turistajelzésen belül növekszik és fejlődik az igaz ember, azonkívül szakadék leselkedik, amit kerülni kell. Amint M úr megérkezik a csúcsra, leteszi a testet, amivel már bizalmasabb, mint a sajátjával. A test nem mozdul, alszik, nem süllyed és nem emelkedik, szép, most ide tartozik. M úr megnézi, a peremhez áll, arra figyel, hogy ne nézzen se le, se fel. Kinyújtott karokkal akar az öregasszony, a gyerek mellé hanyattesni, hogy a hideg belenőjön, a magba, ami aztán felrobban, nincs több emberi működés, egy megfagyott test és immár minden bércet csend ül, de amint áthelyezi a súlyt, kesztyűk ragadják meg, beléakasztják körmüket, mindig megtalálják, mert útjai kiszámíthatóak, mert mindig ugyanazok az utak, reggelenként felébred, az ajtó zárva, az orvosoknak ugyanolyan arcuk van, mint azoknak, akik kiesnek az ablakokból, és itt senki se esik ki az ablakokból, és elfelejtette az öreg gyereket, már most elfelejtette, milyen volt arcával megérinteni. Annyira fáradt.