Egy apa fiai (részlet)

Részletek

Írta: Romana Petri

Reméltem, hogy magasra növök, ehelyett apró, alacsony termetű ember vagyok. És az apám nem kívánt fia.

Emilio kulcsra zárta irodáját, és lassú léptekkel elindult a folyosón. Előbb viszont, mint mindig, elolvasta az ajtaján lévő táblát: Professzor Emilio Acciari.

A matematikatanszék folyosóján ilyentájt kevés diák álldogált. Emilio elsétált mellettük, és úgy tett, mintha nem figyelne rájuk, mintha valami sürgős dolga lenne. A fiatalok kurta biccentéssel üdvözölték, jöttére elnémultak egy pillanatra, aztán fojtott hangon folytatták a beszélgetést.

Emilio nem tudott lemondani erről, a napi szokásává vált: ahogy bőrmappájával a hóna alatt elhagyta a tanszéket, mindig ugyanazokat a mondatokat ismételgette. „Kitűnőre érettségiztem a milánói Manzoni Gimnáziumban, kitüntetéssel diplomáztam a milánói egyetemen matematikából, elvégeztem egy mesterszakot Párizsban, egyet Pittsburgh-ben, ahol immár nyolc éve tanítok. Reméltem, hogy magasra növök, ehelyett apró, alacsony termetű ember vagyok. És az apám nem kívánt fia.” Épp addigra jutott el az előtér nagy üvegajtajáig, amikor a gondolat végére ért, majd mikor már kint volt a szabad levegőn és az ajtó automatikusan bezárult mögötte, szokása szerint megkönnyebbülten fellélegzett. Aztán jobb kezével kivette a zakózsebéből a kulcsokat, és kinyitotta a kocsiját. Emlékezett rá, hogy gyerekkorában még csak úgy lehetett kinyitni az autókat, ha a kulcsot a zárba helyezték. Letűnt korok emlékének látszott már. Az első elektronikusan nyíló autó, melyet valaha látott, az anyja egyik barátnőjéé volt. Jól emlékezett rá. Egy júniusi délután a nő felszólt hozzájuk a kaputelefonon:

– Nézz ki, ezt látnod kell! – és az anyja kinézett az erkélyen, miközben kézen fogta őt. Mindig úgy csinált, mintha kilépni az erkélyre súlyos veszélyekkel járna egy tizenkét éves számára is. És együtt megpillantották a technika csodáját.

– Látod, Emilio? Ugye, milyen szép? Egy nap nekünk is ilyen autónk lesz.

Az anyja. Szerencséjére még élt, még ha későn is vállalta őt. Amikor terhes lett attól a nős férfitól, negyvenhárom éves volt. Hányszor mesélte el neki ezt a történetet!

– Tudod, Emilio, azt mondtam magamnak: Costanza, ez az utolsó esélyed. Ha nem teszed meg, azon kapod magad, hogy hatvanévesen a milánói parkokban sétálgatsz, hatalmas szemrehányással a szívedben.

Karakteres nő volt, ezt az utolsó esélyt nem hagyta elúszni. És Emilio életében, aki már majdnem negyvenéves volt, nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna erre. Mint ahogy úgy sem telt el nap, hogy ne hívta volna fel az anyját; szinte mindig a kocsiból, az egyetemről hazafelé menet. Elmesélték egymásnak a napjukat, és mindig azzal fejezték be, hogy mindaz a távolság, az óceán, ami elválasztja őket, nem ejt csorbát bensőséges kapcsolatukon. Talán nem pont így, de mindig megtalálták a módját, hogy elmondják.

Amikor Emilio belépett a házba, Jenny, a felesége szinte soha nem volt otthon. Ügyvédként dolgozott, mindig elhúzódott a munkaideje. Emiliónak általában még volt ideje levenni a zakóját, meglazítani a nyakkendője csomóját, kezet mosni. A kolumbiai lány, aki a gyerekekért szokott menni az iskolába, futva távozott, felverve a kijáró kavicsait, melyeket aztán a férfinak kellett a helyükre tenni a gyerekek segítségével. Mielőtt a kapuhoz ért, a lány legalább háromszor fordult meg, hogy csókot dobjon a gyerekeknek, akiket az apjuk a karjaiban tartott az ajtónál. Aztán jobbra fordult, és még inkább megszaporázta lépteit, hogy elérje a hazafele tartó buszt. Ilyenkor szinte mindig megszólalt a telefon. Jenny volt, és mindennap többé-kevésbé ugyanazokkal a szavakkal közölte, hogy még mennyi ideig kell bent maradnia az irodában. Szeretetteljes, de rövid hívások voltak, karakterével és angol származásával összhangban. A férfit már a kezdetektől megdöbbentette ez a rendezett, ugyanakkor éles modor, és sosem tudott hozzászokni teljesen. Jenny nagyon sietős természetű volt, különösen a búcsúzkodásokat illetően, főleg, ha utána még mással is akart beszélni. A hívást mindig a nő zárta. Ha egyszer befejezte, sosem hívta vissza. Amikor például Jenny a szüleihez ment látogatóba, és az anyja vagy az apja üdvözölni akarta a férjét, azt mondta: Adom az anyámat. De már ekkor tudni lehetett, hogy nem fogja visszavenni a telefont, hogy elköszönjön. „Ez a brit oldala” – gondolta mindig keserűen Emilio.

De erről a témáról sohasem beszéltek. Emilio már évekkel ezelőtt megtanulta olyannak elfogadni az embereket, amilyenek.

Jennyt a mesterszakos tanulmányai alatt ismerte meg egy buliban. Volt már azelőtt is némi tapasztalata, de azok rövid kapcsolatok voltak, melyeket jobb szeretett lezárni, mihelyst úgy érezte, csekély jelentőségűek. Nem csak a saját idejét, másét sem szerette vesztegetni. Csak akkor nyugodhatott meg, ha megismerte az igazit. És Jenny volt az igazi.

Ugyanazzal az intenzitással tetszett meg neki, mint amivel megérezte, hogy Pittsburgh lesz az a város, ahol élni fog. A taxiban, ami a reptérről a hotelbe vitte érkezése napján, azt gondolta, hogy ez a város minden másnál jobban emlékezteti a Szárnyas fejvadász című filmre, az egyetlen filmre, amin sírt. Már a legelejétől Rutger Hauer pártján állt. Rutger Hauerén, vagyis Roy Battyén, az élete végéhez közeledő replikánsén, akinek emberfeletti ereje volt, melyet azonban csak négy évre programoztak be. Sohasem tudott volna Harrison Ford pártján állni. Nem a megformált szereplő miatt, hanem mert sosem bírta a színészt. Pont miatta majdnem el sem ment megnézni a filmet, ami később olyan alapvetővé vált számára. Roy Batty megindító volt az első jelenettől fogva, amiben feltűnt, vakító kék szemével és földöntúli sármjával. Minden kegyetlensége csak elkeseredésből fakadt, egy érzelmekkel igazságtalanul felruházott android elkeseredéséből. A végső jelenet, az a… nem emberi nagylelkűség. Amikor lehajtja a fejét, angyal lesz. Annak ellenére, hogy nincsenek szárnyai, a néző szinte látja azokat. Abban a pillanatban, amikor meghal, a világ elveszít valamit, ami soha többé nem lesz az övé. Harrison Ford és a replikáns lány időtlen szerelme egy olyan befejezés, ami csak a fajankókat vigasztalja. A férfi, amint egy nyitott tetejű kabriót vezet, a lány, amint a szélben lobog a haja. Elviselhetetlen.

Amikor Emilio megvásárolta videokazettán a Szárnyas fejvadászt, hogy megnézzék Jennyvel, az volt a szándéka, hogy megértesse a lánnyal, mennyire szereti ezt a filmet. Sokat beszélt már neki róla korábban. Ő elsírta magát a film végén, de Jenny arcán nyoma sem volt meghatódottságnak. Csak egy rövidke megjegyzést tett rá: Pittsburg egyáltalán nem hasonlít erre a városra. A főhős kék szemének semmi köze nincs az Acél Városához. Amikor Emilio felkapcsolta a nappali fényeit és kikapcsolta a tévét, Jenny kötelességének érezte, hogy néhány szóban összefoglalja a város történetét.

Mindig, mikor Jenny hazaért és a gyerekek eléje szaladtak, Emilio nézte a jelenetet és arra gondolt: „Egyetlen gyerek vagyok. Az anyám egyetlen gyereke.”

Fordította: Sokcsevits Judit Ráhel

Eredeti megjelenés: Romana Petri: Figli dello stesso padre, Milano, Longanesi, 2013.

Romana Petri olasz író, fordító. Eddig több mint húsz kötete jelent meg, emellett számos novellát, elbeszélést, rádiójátékot írt. Több irodalmi díjat nyert. 2013-ban megjelent Figli dello stesso padre című regényéért neki ítélték a Premio Letterario Basilicatát, valamint a Premio Strega, egy jelentős olasz irodalmi díj döntősei közé is bekerült.

Sokcsevits Judit Ráhel 2020-ban végzett az ELTE informatikus-könyvtáros szakán. Emellett az egyetem olasz minor képzésében is részt vett. Ekkor kezdett el fordítással foglalkozni. Iskolai könyvtáros egy gimnáziumban.