Péntek Orsolya prózája

Részletek

Az írás a Fiatal Írók Szövetsége Krúdy-impró projektjének részeként készült.

Péntek Orsolya képzőművész és író. Eddig egy verseskötete jelent meg és két regénye. Utóbbiak (Az Andalúz lányai, 2015, Kalligram, és Dorka könyve, 2017, Kalligram) egy monarchiás családregény-trilógia részei. A harmadik könyv, a záródarab (Eszter könyve) megjelenése 2020-ra várható. A szerző magyar fotótörténete A magyar fotó - 1840-1989 címmel a Látóhatárnál jelent meg 2018-ban. 

Sakk

Az óceán fölött lila, hasas felhők lógtak, a sétány üresen, hosszan nyúlt el befelé, a központ felé, a murvás úton legfeljebb sirályok tipegtek és egy-két takarítónő. Brazilok lehettek, énekelve, elnyújtott magánhangzókkal beszélték a portugált, amikor egymás közt csacsogtak, egy esernyő alatt összebújva az aprószemű esőben.

Senki nem jön novemberben Cascaisba. Ezt kitalálta – gondolta, aztán elindult a part mellett, vissza, Estoril felé.

- Milyen rossz ízlés. Az óceán. Ráadásul ilyenkor, aztán, mintha a gondolatot legyintené el, hirtelen mozdulatot tett az összetekert újsággal. Nem feltételezte, hogy el tudja olvasni még. 

Egy kopó futott szembe vele, hátra-hátranézett, mintha a gazdáját lesné, aki nem mutatkozott sehol. A sétányon át meg átcsaptak a hullámok, ezerfelé porzott a víz. Emlékezett még erre a ritmusra. Most úgy tűnt, egy előző életből. Át lehet kelni száraz lábbal, csak meg kell várni, amíg a víz visszahúzódik. Onnantól két perc. Elég átérni. Bőven elég. 

Soha nem találkoztak személyesen. 

A férfi megrendelőnek hívta magát, hol angolul, hol franciául írta a leveleket. Az első jött csak a címére, a magánnyomozói irodába, a Rossio tér egyik mellékutcájába. A háború elől jött át Párizsból. Mocskos idők voltak. Szemét idők. 

Volt az a pénz, amiért bármit elvállalt. Meg kellett élni. Enni kellett. 

Milyen sötét volt mindig abban a sarki bárban. Mi volt a neve.  Sintra. Sinistra. Sixtus – próbálgatta, de egyik sem stimmelt sehogyan sem. Azt hitte, hatvan év alatt elfelejtette a nyelvet, de ahogy a szállodában bekapcsolta a rádiót, minden olyannak tűnt, mint régen. A kisrádiót minden alkalommal kiszedették vele a kabátzsebéből a reptéren, aztán tovább engedték mégis. Egy kilencvenéves öregember nem akar már felrobbantani semmit. 

Nem gondolta azt sem, hogy még él, nemhogy újra megkeresi. Hatvan éve kapta az utolsó levelet, hogy figyelje meg a feleségét. 

Rutinmunkának tűnt, ostoba, pitiáner féltékenységi ügynek. Nem volt jellemző rá. Lolától egyetlen lépésre volt ő, a férj. Egyetlenegyre. Hiába utazott el, hiába hagyta a nőt magára a feketére kopott, szegény városban, később is felfedhette volna a kilétét. Rajta maradhatott volna a nőn, ha akar. Vajon tudta-e, hogy nem marad rajta. Vajon valóban a férje volt-e.

Évekig gondolkozott, hogy a megrendelő politikus volt, bankár vagy más, francia vagy brit, esetleg német, esetleg német zsidó, aztán elfelejtette az egészet. El akarta felejteni, Lolával együtt, és ahogy visszaért Párizsba, szinte a szövetségesekkel együtt, napról napra tűnt el belőle a portugál évek emléke, amelyek lázálomnak tűntek, olyasminek, ami meg sem történt a valóságban. Csak ha a molyirtó vagy a calda verde szagát érezte, akkor rezzent össze, akkor vált újra valóságossá a múlt, olyasmivé, ami valóban megtörtént, az akkor fekete várossal, ahol olyan különös a fény, a nővel, akit talán szeretett és az óceánnal, ahol azóta sem járt. 

Igen, a nagy, barna szekrény molyirtószaga és a kifőzdék káposztaszaga. 

- Soha többé ne főzz ilyet – mondta kedvetlenül a házvezetőnőnek, amikor az egyszer, valamikor ősszel káposztalevest tálalt neki.

- Soha többé –  ismételte meg, aztán felállt az asztaltól, és a nagycsontú, normann nő egy szó nélkül leszedett. 

Esélye sem volt Lolával szemben. A Liberdade sugárúton vesztette szem elől, ott, ahol a kilátóhoz felvisz a villamos, a nő egyetlen pillanat alatt tűnt el, pedig a piros kalapját száz méterről is lehetett látni. Egy zöldfülű is tudta volna követni, főleg egy ilyen egyenes úton. Bárki tudta volna követni. 

Egy hete járt a nyomában, hol az alentejói paratölgyültetvényeken dolgozó munkásnak öltözött, hol brit üzletembernek, hol nem vette a fáradságot még erre sem, hanem maradt, aki volt. 

Lola egy olyan nap vált kámforrá az egyik sarkon, amikor ő épp a saját arcát viselte. Másfél hetet adott még a nőnek, aki az elmúlt napokban kizárólag a Caffé Brasilerába, a Rossio üzleteibe és a Rua Augusta cipőboltjaiba ment be, este, legkésőbb tíz órakor pedig még akkor is hazatért, ha moziban vagy színházban volt előtte. Pontosan úgy élt, mint egy otthagyott feleség, akinek üzleti úton van a férje. A gazdag férje, akit semmi oka elhagyni. Akivel teljesen elégedett. 

Tudta, ha elveszti a megfigyelt személyt, nem szabad kapkodnia. Az ösztöne után kell mennie. 

Hirtelen fordult be a sarkon, aztán felszállt a villamosra. A kilátónál erősen fújt a szél, azt hitte, egyedül lesz. Lassan sötétedett. 

Ahogy kikönyökölt a korlátra, az egyik oldalt álló fából vált ki a női alak, épp csak odakaphatta a fejét, amikor már mellé könyökölt. 

- Szokatlan ilyen időben feljönni a kilátóba, ugye? Lola vagyok – nyújtotta a kezét. 

Épp csak, hogy elmoroghatta a maga nevét. 

- Gondolt már rá, hogy hányfajta módon járható be egy város? Hogy milyen mintát adnak ki az útvonalai? Mit választana? Szabályos, egymást metsző egyenesek? Csillagtúra? Lóugrás?  

Képtelen volt válaszolni a nőnek. Az alapszabály, amit a mestere felírt a falra, úgy hangzott, ügyféllel és megfigyelt személlyel a kapcsolat nem megengedett. 

- A sakk. Egy sakkjátszma szerint – válaszolt végül, mintha valaki más szólna a hangján, aztán, ahogy a nő megfogta a karját, összerezzent. 

- A férjem szenvedélyes sakkjátékos – mondta.

- Én is az vagyok – válaszolta neki hirtelen. 

Ez is tilos lett volna. Tilos lett volna magáról beszélnie.  

Tíz hét volt, vagy tizenegy. Később nem emlékezett, hogy jutottak le a névtábla nélküli lakásba, és nem emlékezett arra sem, hogyan peregtek a napok az óceántól a belvárosig, a mozik utolsó sorától a belémi cukrászdáig. 

Semmitmondó jelentést írt. Fényképeket is csatolt arról, ahogy Lola belép a cipőboltba, aztán, ahogy felszáll a vonatra Cascais felé, egyedül. Ő utána szállt csak fel. 

Az utolsó összeggel együtt egy levél is jött, hogy befejezheti. „Nincs több megbízás. Ha lesz, jelentkezem” – állt a levélben angolul, és neki rossz érzése lett, amely átkísérte a határon, aztán elővette, valahányszor névtelen levele jött az évek során. Egy idő óta nem gondolt rá. Úgy hetven után. 

- Kaland volt – mondta, mint annyiszor az évek során. 

Amíg meg nem kapta az új megrendelést. Lisszabonba szólt, azzal, hogy a Rossio sarkán a régi bár pultjában várja az újabb utasítás. 

Széttépte, de minden sorra emlékezett. A megadott nap reggelén, mintha már rég megbeszélte volna magával, elindult. Volt jegy. Úgy ment keresztül a városon, mintha el sem ment volna. Úgy indult el aztán a Rossio felől a Cais do Sodréra is, hogy leszálljon Cascaisban, ahol a szállodaportán egyetlen üzenet várta: várjon az újabb utasításig. 

Lassan indult felfelé az esőben. A kis téren egy lélek sem volt. A padok közt térsakk figurái áztak, és ahogy odapillantott, látta, alig pár lépés van ahhoz, hogy a fekete mattot kapjon. Arrébb mozdította a fehér királyt, és várt. Szüksége lett volna egy ellenfélre. 

Másnap, ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy valaki bevédte a fekete királyt, épp, ahogy várta. 

Alig bírta ki, hogy véget érjen a reggeli. Türelmetlenül intett a pincérnek, aki felsegítette a kabátját, aztán lesétált, és lépett a futóval. 

- Két lépés és matt – gondolta, majd körülnézett. Az eső vigasztalanul, folyamatosan esett, az egyik virágágyásban mégis jól kivehető volt egy kisebb cipő rajza. Lábujjhegyen, mint egy delelő lepkéhez, közeledett a lábnyomhoz.

- Kis lábú férfi. Vagy nő. 

Ugyanaz az ösztönös rossz érzés fogta el, mint az évek során annyiszor, amikor nem volt feladó a levélen, mégis elhessegette. 

Az amatőrök babonái. Lábnyomok – gondolta megvetően, de ahogy felegyenesedett és hátrapillantott, hátrahőkölt. 

A fekete bábuk közül egy elmozdult, épp, ahogy várta. 

A térről kivezető utcákban egy lélek sem járt, csak az eső verte a fehér követ, amelyen olyan nehéz volt járnia. Csúszott a cipője talpa. Jó drága, sima modell volt. Már vagy kétszer majdnem elesett.

Közelebb lépett a figurákhoz, és már-már megindult, hogy arrébb mozdítsa a fehér királynőt, és bemattolja a láthatatlan ellenfelet, aztán meggondolta magát. 

Lement a partra. Dél felé elállt. Félúton Estoril felé egy új bár székeit taszigálták a pincérek, a fémlábak karistolták a betont. 

Jonas – olvasta le a napernyő feliratát. Jónás bár - ízlelgette. Egy pohár vörösbort kért. Addig ült ott, amíg fázni kezdett, akkor visszaindult Cascais felé. Az óceán nyugodtnak tűnt, a Tejo irányából mintha derengett volna az ég. 

- Holnap jó idő lesz – gondolta. 

A téren a figurák ugyanúgy álltak, ahogy hagyta őket. Várták a mattot. 

Lassan lépegetett be a tábla közepére, hogy elérje a királynőt. 

Ahogy megcsúszott, és megérezte a vizes olajat a talpa alatt, még eszébe jutott, hogy az egész mégiscsak túl egyszerű volt. Először térdre esett, csak aztán tenyerelt bele a második olajfoltba, hogy épp torokkal essen bele a királynő koronájába, amelyen a dísz, és ez csak közelről látszott, két, élesre fent pengéből állt. Ahogy megbillent közben, az egyik a torkát, a másik a bal vállát szelte át.

Mielőtt elvesztette az eszméletét, még észrevette a térsakk mellett a földre dobott Lisszabon térképet, és rajta piros filctollal a berajzolt jeleket. Lóugrások – gondolta, aztán meghalt.