Bégányi Dániel prózája

Részletek

Bégányi Dániel 1986-ban született Nyíregyházán, jelenleg Budapesten él. Szabadúszó orvos, közgazdász. Szövegeit az Amúgy online irodalmi folyóirat és a Nappali Menedékhely közölte. A Móra Könyvkiadó 2017-es ifjúsági novellapályázatának második helyezettje.
 

Vándorló fajok
 

A környéken csak egy sötétkék Suzuki állt, a volánnál egy megtermett, ötvenes férfi. Felváltva nézte a műszerfalon lévő digitális órát és az út túloldalán lévő épület bejáratát. „Apotheke Mittersill.” Az óra 2:38-ra váltott, amikor a patikából kilépett egy huszonéves, sötét hajú srác, átsétált az úton, és beült az anyósülésre.

– Na, megvan a szer? – kérdezte volán mögött ülő.

– Nincs. Recept nélkül nem megy.

– Az istenit! Gondoltam.

Az idősebb férfi leállította a motort.

– Hát, ha másképp nem megy a dolog, próbáld meg ezzel! – mondta, miközben hátranyúlt, előre húzott egy utazótáskát a térdére, kihalászott belőle egy fekete műbőr tokot, abból egy tizenöt centi hosszú, citromsárga nyelű, vékony pengéjű kés került elő.

– Te jó ég, Feri bá, mi ez? – kérdezte tágra nyílt szemekkel a fiatalabb.

– Csontozókés. Nyugi, nem kell használni! Csak úgy mutasd meg neki.

– Nem tudom, Feri bá.

– Olvastad az interneten, nem? Hogy is volt, miket okoznak azok a dögök? Inkább kockáztatnál?

– Persze, hogy nem! – mondta az ifjabb, és sóhajtott egyet. Kiszállt a kocsiból. Próbálta óvatosan becsukni az ajtót, hogy ne keltsen zajt. Az első kísérlet túl gyengére sikerült. Megkerülte a kocsi elejét, és tanácstalanul megállt az út szélén, kezében a pengével. Végül feldugta a pulóver ujjába, és úgy kelt át az úton.

Az idősebb a visszapillantókat használva meggyőződött róla, hogy minden nyugodt a környéken. Aztán elpakolta a késkészletet, és beindította a motort. Rövid idő múlva a fiatalabb férfi kivágta a patika ajtaját. Jobb kezében a késsel, a balban egy fehér szatyorral, futólépésben közelített a kocsihoz, de félúton észbe kapott, körülnézett, aztán lassított, és szép komótosan beszállt.

– Mi a fene történt? – kérdezte Feri bá, közben egyesbe kapcsolt és gázt adott. A gumik megcsikordultak, mikor a Suzuki elindult.

– Csak megmutattam neki a kést, ahogy mondtad – Robi nyugodt hangon beszélt, de az ujjai fehérek voltak a szorítástól.

– Tedd már el a kést! Az kell csak, hogy megvágd magad. Megvan a gyógyszer?

– Megvan. Dietil… dietil karbamazin – olvasta Robi a fiola oldalán lévő címkéről.

– És az kell?

– Feri bátyám! Én sem vagyok gyógyszerész. De a Wikipédia szerint, igen, ez kell.

– Mennyit kell bevenni?

– Nem tudom, utánanézek mindjárt.

– Adjál három tablettát!

Lenyeltek fejenként három pirulát, aztán az üres utcákat figyelték csendben. Szinte világítottak a sötétben a makulátlan fehérre mázolt házak. Feri bá arra gondolt, mennyire utálja ezeket az osztrák városkákat. Százszor inkább bámulná panelházak semmilyen-barnára festett falait. Talán pont a masszív, steril fehérség az, ami taszítja ebben a helyben. Olyan az egész ország, mint egy patika, vagy kórház: tiszta, de tele beteg emberekkel. És ha nem vigyázol, már a seggedbe is döftek egy injekciót.

– Most már sima ügy, Robikám! – szólalt meg. – Szép nyugodtan lecsorgunk, holnap délre a magyar határnál leszünk. Ha lesz valami ebből a járványból, legalább otthon érjen minket.

– A legjobb otthon, Feri bátyám!

– Ahogy mondod. De nekünk már itt a gyógyszer. Mennyi idő alatt hat ez a dietil?

– Fogalmam sincs. De mondtam, ez az egész járványügy egyáltalán nem hivatalos infó. Csak az interneten…

– Te mondtad, hogy miket terjesztenek azok a dögök! – vágott a szavába az idősebb. – Szerintem ezek nem is azok a normális házilegyek. Biztos valami biológiai fegyver az muszlimoktól.

– Mangrove légy, azt írják – olvasta Robi a mobiljáról. – Afrikában őshonos.

– Tökmindegy, én biztos nem fogom elkapni! – Feri bá karján tiltakozva ágaskodtak a szőrszálak.

Hallgattak, amíg átértek a következő kisvároson.

– Mit mondtál, mi a neve? – törte meg Feri bá a csöndet.

– Loa filariázis.

– Hm. Loa. – ízlelgette a szót az idősebb.

Elhajtottak egy óriásplakát mellett, amin egy tehetségkutató döntősei vigyorogtak. A plakátot megrongálták: a sztárok bal szemét kisatírozták fekete festékkel. Robi szólásra nyitotta a száját, majd a társára nézett – Feri bá mereven nézte maga előtt az utat –, és inkább csendben maradt. Egy perc múlva megköszörülte a torkát, és megszólalt.

– Egyszer egy bögöly akadt a pókhálóba az ablakom sarkában. Ez még otthon történt, régen. Látszott, hogy a pók nem tud vele mit kezdeni, mert a légy háromszor akkora, mint ő. Csak vergődött a légy a hálóban. Gondoltam, segítek a póknak, lefújtam a legyet rovarirtóval. Próbáltam célozni, de a hálóra is jutott. A légy elkezdett döglődni, és láttam, hogy jönnek ki a fenekén az apró fehér lárvák. Rengeteg.  Kiderült, hogy a légy nőstény! Anya. Érezte a vesztét, és odaszült. Az utódok, a kis férgek ott tekeregtek a hálóban. Leestek az ablakpárkányra, és elkezdtek szétfelé mászni. Őket is lefújtam rovarirtóval, egy pillanatig bírták. A fél flakont elhasználtam, rohadt büdös volt. Esküszöm, durvább volt a jelenet, mint bármelyik belezős film, amit valaha láttam.

– Jézusom, Robi, nem muszáj beszélgetnünk! – mondta Feri bá undorral a hangjában, és felcsavarta a hangerőt. Egy német nyelvű hiphop szám ritmusára dobolt az ujjaival a kormányon. A dal végén kikapcsolta a rádiót.

– Beszedtük a gyógyszert, semmi sem történhet. ­– mondta Feri bá. – De ha valami mégis történik, ígérjük meg, hogy... nem hagyjuk egymást. Rendben, Robikám?

– Rendben, Feri bá.

Két óra vezetés után úgy döntöttek, reggelig megpihennek. Fleiß és Heiligenblut települések között lekanyarodtak egy bekötőútra, ami sűrűn nőtt fenyők közt vezetett, a tábla alapján egy sípályához – augusztusban tehát nem kellett forgalomra számítani. Behajtottak úgy ötven méterre, leállították az autót, és hátradöntötték az üléseket. Feri bá jó éjszakát kívánt, és fél perc múlva már horkolt. Robi bedugott fülhallgatókkal sem tudott elaludni mellette. Amikor lehunyta a szemét, újra és újra a pókhálóban vonagló anyalégy jelent meg a szemei előtt. A kép ugyanazt az első, zsigeri undort hozta elő a gyomrában. Próbálta elhessegetni a gondolatot, de egy idő múlva azt tapasztalta, mintha az émelyítő, rossz érzést valami édes utóíz követné, élvezetet lelt abban, hogy maga elé képzelte a jelenetet.  Újra végigjátszotta a sztorit a belső mozivásznán, most egy olyan verziót, ahol nem fúj a légyre rovarirtót. A légy küszködött egy ideig, aztán, amikor kifáradt, a pók lerohanta, és megadta a kegyelemdöfést. Robi itt rájött, hogy a légy így is, úgy is halálra volt ítélve, és ennek a felismerésnek a nyomán megkönnyebbülést érzett.

Arra ébredt, hogy a pirkadó nap vörösen süt át a szemhéjain keresztül. Feri bá még hortyogott a másik ülésen. Robi kiszállt, megcsinált tíz guggolást, aztán besétált a fák közé, hogy könnyítsen magán. Egy százéves fenyő tövében megállt, és fejét az ég felé fordítva levizelte a fa törzsét. A sűrű, zöld függöny hullámzását figyelve kicsit megszédült. Az erdő mélyéről halk morajlás hallatszott. Egy ág megnyikordult a szélben. Úgy állt előtte a roppant fatörzs, mint egy árboc. Felhúzta a cipzárt, visszasétált a kocsihoz, és Dream Soccer-t játszott a mobilján, amíg le nem merült. Akkor felébresztette az idősebbet, és tovább indultak.

Mörtschach déli végén megálltak egy kis Agip kútnál. Amíg Robi hátrasétált a mosdóba, Feri bá megtankolt az egyik magányos kútoszlopnál, aztán bement az üzletbe, és kért két kávét. Megnézett néhány napilapot, de nem talált semmilyen hírt fertőző legyekről vagy más járványról. A Kino és FHM magazinokba is belelapozott. Tíz percet várt Robira, végül fizetett a pultnál, és lehajtotta a két kihűlt kávét.

A társa épp az egyik a szemét öblögette a mosdókagylónál, mikor belépett a helyiségbe.

– Annyira ég, hogy ki tudnám kaparni! – mondta Robi. A tükörben Feri bára nézett, az ajkait harapdálta. A bal szemhéja kicsit be volt dagadva, de ennél különösebbnek találta Feri bá azt, hogy az egyik szembogara nagyobbnak tűnt. Pontosabban, a fekete középpontot övező szürke szivárványhártyát egy vörös sáv vette körül. Úgy nézett ki, mint egy céltábla.

– Biztos a szemedbe csapott a klíma! Majd lejjebb vesszük. Na, induljunk, rohadt meleg van ebben a vécében. Nézd meg, teljesen leizzadtam. Ezeknek ilyen jól megy, hogy nyáron is fűtenek?

Beültek a kocsiba, és továbbindultak. Feri bá letekerte az ablakot a hőség miatt, és a pólója szélével törölgette az arcát. Robi elővett egy térképet a kesztyűtartóból, hogy azzal vonja el a figyelmét a szeméről, de alig látott belőle valamit. A szemhéjait mérgesen összeszorítva, majd gyorsakat pislogva próbálta enyhíteni a viszketést.

– Az istenit, hagyd már abba ezt a szenvedést! – fakadt ki az idősebb. – Különben is rosszul tartod azt a térképet. Felfelé van Dél.

– Egy térképet nem lehet rosszul tartani, Feri bá. Csak tudni kell, hogy mihez viszonyítsd az irányt.

– Így van, Robikám, minden viszonyítás kérdése! És szerintem, igenis lehet fordítva tartani, ahogy te éppen csinálod! – mondta Feri bá fölényesen, aztán nekiállt részletezni, hogy milyen útvonalat fognak követni hazáig. Robi csak hümmögött, és a szemét dörzsölte.

– Mi a jó ég ez, Feri bá? – kérdezte egyszer csak rekedt hangon. Az öreg először csak odapillantott párat, aztán a vezetésről megfeledkezve bámult a társa tenyerében úszó opálos, vérrel festenyzett kocsonyára, amiben ott úszott a céltábla, az a céltábla, amelyik a bal szeméből most hiányzott. Mielőtt válaszolni tudott volna, Robi, tenyereit az arca bal oldalára szorítva hirtelen előredőlt a kesztyűtartóra, és kétségbeesett hangon nyöszörögni kezdett.

Feri bá a fékbe taposott, és lehúzódott az út szélére. A keze úgy remegett, hogy alig sikerült kinyitni a kocsiajtót. Kiugrott, megkerülte az autót, kirángatta a fájdalmasan nyögő társát az ülésről, háttal a kocsi oldalához szorította, és lefejtette a kezeit az arcáról. Látta, hogy a bal szem helyén a lazac színű szövetben valami fehér tekereg, egy néhány centis féreg. A férfit kiverte a veríték, tátott szájjal állt, és a kis fonalat bámulta. Pár pillanat alatt visszanyerte a lélekjelenlétét, az aszfaltra erőszakolta Robit, a két karját a saját térdei alá szorítva a mellkasára ült.

A bal szem romjai közt még látta a fehér fonal végét. Két ujjával csipeszt formálva benyúlt a szemhéjak közé, megpróbálta elkapni. Robi rekedt nyöszörgése fokozódott. Vér csorgott le az orra bal oldalán és a járomcsont mentén. Feri bá nem érezte, hogy sikerülne elkapnia. Amikor kihúzta az ujjait, a szemgödör üres volt. Robi kábultan feküdt alatta, és halkan nyöszörgött.

Ekkor az élősködő megjelent az orrgyök bőre alatt, mint egy kis vakond, úgy tört utat magának, az anatómiai jobb felé tartva. – Mi a …?! – suttogta Feri bá undorral az arcán. Felpattant, előhúzta a kocsiból a táskáját, abból a sárga nyelű csontozókést.

A féreg már ott lubickolt a jobb szemüregben lévő zavaros kis pocsolyában. – Tarts ki, Robi! – mondta Feri bá, aztán jobb kezével marokra fogta a kést, és a penge hegyét a szemüregbe merítve próbálta kihalászni a loát.

Robi most felélénkült, két karjával sikertelenül próbált tiltakozni Feri bá súlya alatt. A kis fonál ott úszkált bent, Feri bá a kés mellé a bal keze ujjait is bevetette, észre sem vette, hogy megvágta magát, teljes figyelmével a feladatra koncentrált. Finoman kezdte, aztán egyre szélesebb mozdulatokkal dolgozott a pengével, a szemhéjak darabokra szakadtak, Robi szaggatottan nyögdécselt. Az élősködő eltűnt a kötőhártya, a szemizmok és egyéb szövetek maradványai közt. Feri bá reszkető kézzel forgatta a kést, mint valami fakanalat. Mormogva káromkodni kezdett, egyre mélyebbre haladt a pengével, végül két marokra fogta, és egy artikulálatlan kiáltás kíséretében a nyeléig tolta Robi koponyájába.

Mindketten elhallgattak. Lekászálódott a mozdulatlan testről, háttal a kocsi oldalának dőlt. A kézfejével kitörölte a homlokáról szemébe csorgó izzadságot, és szétnézett. Látta, hogy a nap teljes erejével tűz a rét felett. Valami ragadozó madár, talán héja körözött gyors szárnycsapásokkal, egy légáramlat után kutatva, amire rádőlhet. Teljes szélcsend volt. A mozdulatlan, zöld felszínt lepkék és darazsak rajzották be. Az egyedi életek zajai egyetlen, oszcilláló zümmögéssé álltak össze, mire Feri bát elérték. A rét hangjának ritmusa lassan követni kezdte Feri bá ziháló be-kilégzésének ütemét. Ő ezt nem érzékelte, mindent elnyomtak a fülében robajló szívdobbanások. Engedte, hogy a természetből kérlelhetetlenül áradó békesség ránehezedjen és a hatása alá kerítse. A pulzusa lassulni kezdett.

– Nem hagyjuk, Robikám, nem hagyjuk! – mondta pihegve.