Demény Péter prózája

Részletek

Demény Péter 1972-ben született Kolozsváron. Déry Tibor-díjas író, költő, egyetemi oktató. A Látó folyóirat szerkesztője. Műfordítói munkássága is jelentős. Legutóbbi kötete: Vadkanragyogás (Lector Kiadó, 2017.)

Viszony

Egy délben egy férfi integetett egy nőnek.

Régóta ismerték egymást. Nem jól, de hosszú ideje. A férfi felesége abba az üzletbe járt turkálni, ahol a nő dolgozott. Mindig mosolygott, egyszer elmesélte, hogy a főnöke sehogy sem akarja elengedni, pedig ő már tanulna tovább. Olykor a férfi is a feleségével ment, onnan ismerte a nőt. Most meglátta a kirakaton át, és integetett neki.

Miféle férfi integet neked? – kérdezte a nő édesanyja, aki véletlenül éppen az üzletben ácsorgott.

A felesége szokott járni sűrűn – felelte a nő.

Ez meg csak úgy integet neked?

Köszönt, édesanya. Ennyi az egész.

A lányod idegen férfiakkal bratyizik – mesélte az öregasszony a férjének ebéd közben.

Egy férfi odaintett neki az utcáról. Csak úgy, az utcáról!

Mondtam már, hogy a huszonegyedik században élünk.

Persze, te meg a lányod. Mert nektek minden mindegy.

A te lányod is.

Hát én szültem, az igaz. De másban nem is hasonlítunk.

Az öregember azon tűnődött, van-e valami abban, amit az öregasszony mond. De nem lehet benne semmi, nyugodott meg. A szájában volt még a borsófőzelék íze, nem akarta elrontani.

Másnap reggel azért lement a lányához. A feleségének azt mondta, kenyérért megy. A lánya éppen a rádiót hallgatta.

Ez valami szerelmes szám, ugye? – kérdezte. Nem tudott angolul.

Igen, apa – felelte a lánya. Elvis énekli.

Az öregember beleturkált a blúzokba, megnézett két nadrágot, aztán hazament.

Mit mondott?

Azt hitted, nem jövök rá?

Zenét hallgatott.

Biztos valami szerelmes számot.

A rádióban az ment.

Ti mindenre tudtok mentséget. Fogadok, már azon a Fészbrukon is leveleznek egymással.

Kivel levelezne? – kérdezte az öregember. Férje van, meg gyerekei.

Az neked se számított.

Ugyan már…

Hát persze. Ha eltelt húsz év, már el is lehet felejteni.

Gondolom, minden vevő köszön neki.

De nem úgy!

Hát hogy?

Te nem voltál ott, ugye? Akkor min vitatkozol?

Délután átjött a lányuk az unokákkal. Kifizette a villanyt, a számlát hozta be a szüleinek.

Apád nem hiszi, hogy köszönt neked egy férfi.

Ne a gyerekek előtt, anya.

Miért ne? Nincs mitől féljél, igaz?

Vacsoránál a nagyobbik fiúnak eszébe jutott a dolog. Az anyja felemlegette, hogy rá kellett szólnia, különben nem köszönt volna a bankban.

Neked mindenki köszön, ugye, anya? Mondta nagyi.

Igen, kicsim – válaszolta a nő, és elpirult dühében.

Mit szégyenkezel? – nevetett a férje. Csak nem kellene aggódnom?

Két héttel később az anya találkozott a férfival, aki a lányának integetett. A bevásárlóközpontban lépett oda hozzá.

Tudja, az én lányom rendes asszony.

Tessék?

Ott árul a turkálóban.

De hát…

Férje van és gyermekei. Ne integessen neki.

Egy hónap múlva megjelent egy interjú a férfival. A nő édesanyja lihegve rohant át a lányához. Járt nekik az újság.

Még nyilvánosan is elmeséli a pimasz fráter!

Ki?

Mi az, lipszuszod van? Művelt nőnek gondolta magát. Hát az a férfi!

Mit mesél el? – értette meg hirtelen a lány.

„Szeretem, ha udvarolhatok, és ha van kinek” – olvasta fel az anyja.

Hát nem világos? Nem fogja tudni mindenki, kire céloz?

Kire célozna? – kérdezte a lány, pedig már rájött.

Rád, te szerencsétlen! Csak ne lennél olyan ostobán udvarias, mint az a mamlasz apád!

Édesanya, egy vevő, semmi más.

Apádnak is ilyen nevetséges alibijei voltak. „Csak egy tanítvány!”

Kikérem…

Te csak ne kérj ki semmit. Inkább viselkedj rendesen.

Mikor a férj hazaért a gyerekekkel, a lány éppen hagymát hámozott. Ömlöttek a szeméből a könnyek.

Mi a baj, szívem?

Á, csak a hagyma.

Kérlek.

Most hagyj békén, légy szíves.

A férfi lefektette a gyerekeket, és elkezdte nézni a kedvenc sorozatát. Majdnem belealudt, így hát bement a hálóba. Éjjel érezte, hogy a felesége mellé fekszik. Megpróbálta átölelni, de elhúzódott.

Mi bajod, tán morcos volt az asszony? – kérdezte a kollégája reggel. Ki nem állhatta ezt a madárfejű srácot.

Hagyj békén – válaszolta.

Még kiderül, hogy igazam van! – mondta a másik.

Délig elvánszorgott valahogy az idő. Akkor kiment ebédelni a sarki vendéglőbe, mint általában.

A szomszéd asztalnál az író ült. Kanalazta a levesét, egy laska lógott a szája szélén. Olykor a telefonját nyomogatta.

Vajon kinek írhat? – töprengett a férj. Á, hülyeség – de semmi sem esett jól.

A desszerttel együtt érkezett valaki az író asztalához. Férfi volt, kék haját taréjban viselte. Művész – gondolta a férj hányingerrel küszködve.

Nagyon fülelt, de a hangszórókból áradó zene miatt alig hallott valamit. Bank, meglépni, kapcsolat. Csak néhány szót kapott el.

Hirtelen nagyot dobbant a szíve. Az író a felesége nevét mondta. Nem lehetett tévedés. Úgy fülelt, hogy valósággal belefájdult a füle, de az író nem ismételte meg.

Szavakat keresett, amelyek rímelnek a felesége nevére, de egytől egyig képtelenségnek tűntek, nevetséges ócskaságoknak, melyekkel kizárólag egy olyan barmot lehet megtéveszteni, mint ő. Különben a leghétköznapibb szavak voltak, talán azért tűntek olyan hamisaknak. Egy író nem mond hétköznapi szavakat.

Szenvedett. Távozáskor megpróbálta a meggymaggal meglőni az írót. Gyerekkorában gyakran játszottak így a pajtásaival, most azonban a mag kicsúszott a kezéből. „Hülye rétes!” – fakadt ki félhangosan, aztán rémülten nézett körül.

Valahogy a délután is elszivárgott. Munkája végeztével elbolyongott az anyósáék felé, azt fontolgatta, menjen-e fel, vagy sem. Anyósa sok ostobaságot összelocsogott, most azonban éppen ezekre az ostobaságokra lett volna szüksége.

Ehelyett a feleségével futott össze. Az asszony először meglepődött, aztán hirtelen mindent megértett. Látszott a szemén. Nem is köszöntek egymásnak, csak rémülten sétálni kezdtek egymás mellett.

A nőben is kavarogtak a dolgok. Nem értette, mit vétett, mégsem érezte már, hogy ártatlan. Gyűlölte az anyját, magát pedig megvetette. Az apjának sem kellene mindig annyira passzívnak lennie. És miért nem segít rajtuk a világ? Ő szereti a férjét. De már ez az egyszerű mondat is olyan olajosnak tűnt, megalkuvásnak.

Hidd el, fiam, szél fuvatlan nem indul. Ezt a mondatot a fiú szüleinél hallotta egy vasárnap. Férje az erkélyre ment cigarettázni az apjával, és azt hitték, ő nem hallhatja, mert el van foglalva a gyerekekkel. Ő azonban meghallotta, és rájött, hogy a férje nem hisz már neki. Az utóbbi időben úgyis csak veszekedtek, legjobb esetben ellenségesen hallgattak. Az apja is… – hallotta még, aztán kirohant a mosdóba.

Másnap felmondott a munkahelyén. A főnöke csodálkozott, rimánkodott, végül már fenyegetőzött is, de ő nem hajlott a jó szóra. Még két hetet vállalt, mert ez mindenkinek kijár. Meg aztán, ha olyan hirtelen távozna, az felérne egy beismeréssel.

A férje levele a cipőszekrényen várta. Még csak meg sem lepődött tulajdonképpen. Amikor az anyja hazahozta a gyerekeket, vádló pillantást vetett rá. Már mindent tudott, ő is, az apja is. Az apja úgy nézett rá, mint eddig: jóindulatú halszemekkel.

A gyerekeknek gajdolt valami hazugságot, aztán lefektette őket. A youtube-on rákeresett arra a francia sanzonénekesre, aki a rádióban énekelt egy nap. Ösztönösen megjegyezte a nevét. „C'est une plage où même à ses moments furieux, Neptune ne se prend jamais trop au sérieux, Où quand un bateau fait naufrage, Le capitaine crie : "Je suis le maître à bord ! Sauve qui peut, le vin et le pastis d'abord, Chacun sa bonbonne et courage” Valamikor tanult franciául, értette is jócskán, csak azt nem tudta, mire jó ez. Mégis számtalanszor meghallgatta, aztán lefeküdt ő is.

Másnap, amikor a gyerekeket vitte az iskolába, az író ment át előtte az úton. Széles mosolya csak úgy ragyogott a napban, és egy fiatal lánynak magyarázott valamit.