Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Terék Anna versei

Fotó: Czimbal Gyula

Régen mi Európa voltunk / és magához ölelt bennünket / a világ.

Bővebben ...
Próza

Hüse Lajos: Szemeim égnek, akár az eleven sebek

Fotó: a szerző archívuma

Óvatosan kihátrál a szobából, fel ne ébressze a fiait. Nagyon ritkán gondolok úgy rájuk, mint a testvéreimre. Apa fiai. Úgy könnyebb. Kihátrál, és kimegy a konyhába. Mert az is van.

Bővebben ...
Költészet

Posta Marianna: dns

Fotó: A szerző archívuma

a központozás / manipuláció, olyan könnyű elbeszélni egymás mellett

Bővebben ...
Mese

Majláth Ákos - Majláth Luca Sára: Placcs, zsupsz

Fotó: az alkotók archívuma

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak.

Bővebben ...
Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Próza

Várkonyi Sára: A tónál

Fotó: Horváth Andor Péter

És miről írtál? Hogy a tesóm… a féltesómat elrabolja egy emberkereskedő, de a delfinekkel együtt megmentjük. Az apának eszébe jut, hogy Hararében iskolába menet a sofőr egyszer ledudált egy kislányt az útról, aki a hátára kötve cipelte az iker öccseit.  

Bővebben ...
Költészet

Benyó Tamás versei

Fotó: Gajdos Attila

Miért elégszünk meg / az olcsó külcsínnel, / ha megtapasztaltuk, / milyen / szabadon / lebegni / a magzatvízben

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Tamás álma (részlet)

Fotó:

Legyen egy hűvöskék szoba, mint dédmamánál. Fehér lepedőkbe vagyunk csavarva, arcaink – minden éjszaka után – nyomot hagynak. Vállamra fordulok, a hátad nézem. A fakó part jut eszembe, fjordok szürke foltjai, tenyered középen két tátongó sebhely. Ujjaim átfúrják a nyers húst, az erek felkiáltanak és a sirályok szétrebbennek. Aztán Jeruzsálem.

Bővebben ...
Költészet

Bodor Emese: Jan Palach nekifeszül a szélnek

Fotó: Sükösd Emese

Melyik város emlékezne szívesen / azokra, akiket falhoz állított?

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

„Most április elején[...] / jó lenne tudnom, / hol egy mellékutca végre” – Lapszemle február-március

Montázs: SZIFONline

Nem könnyű mostanában a folyóiratoknak. Hónapos csúszások vannak, így a február-márciusi szemle sem de jure, inkább de facto.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám ismét a Litmusz Műhelyben

Fotó: Bach Máté

Visszatérő vendégünk volt az adásban Nyerges Gábor Ádám költő, író, szerkesztő, akinek ezúttal nem a szokásos Litmusz-kérdéseket tettük fel, hanem egy részletet hallgathattunk meg Vasgyúrók című, megjelenés előtt álló novelláskötetéből, valamint verseket írtunk közösen a dobókockákkal.

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Nyerges Gábor Ádám - Kerber Balázs - Körtesi Márton Litmusz versei

Fotó: Litmusz Műhely

Azt hiszem, lehallgat a telefonom. / Ő koncentrál, ha kókad a figyelmem, / Neki címzik tán a promóciót is, / Már nélkülem is rákattint időnként. / Ez a bánat, ez a bánat a civilizáció.

Bővebben ...

Szerényi Szabolcs prózája

A telefonja csörgésére keltünk, előhalászta a készüléket az egyik lány melle alól, felvette és egyre izgatottabban sétált a medence körül. Nem sokat fogtam fel abból, amit beszélt, mindenesetre hamar magához tért a másnaposságból, néha rám pillantott. Végül leengedte a készüléket és elviharzott a villa irányába. Azt hittem, a dolgát megy elvégezni. Pár másodperc múlva érkezett az sms, az utolsó üzenet, amit tőle kaptam: Téged választottak, ennyi állt benne.

 

 

A Riviéra vadorzói

 

I.

 

A legsikeresebb éveit élte, mikor a kiadóhoz kerültem. Kezdő kis firkász voltam, a bölcsészkar tojáshéja még a fenekemre tapadt, de ő meglátta bennem a tehetséget. Hamar a szárnyai alá vett, pedig nem is ő választott ki gyakornoknak, hanem Bolgár, a főszerkesztő. A második-harmadik napon történt, egymás mellé kerültünk a menzán, de nem mertem megszólítani. Akkoriban mindenki tudta, hogy a Bányai név egyet jelent a nagybetűs újságírással.

– Kóstoltad már a mátrai borzaskát, kölyök? – nézett rám a szemüvege fölött, én megszeppenten ráztam a fejem. – Meghívlak. Hidd el, a Kistücsökben sem készítik jobban!

A kölyök megszólítást valójában tréfának szánta, hiszen csak öt évvel idősebb nálam, valahogy mégis rajtam ragadt, onnantól kezdve úgy hívott. Őt mindenki Banyónak szólította. Az oknyomozó újságírás volt a szakterülete, és sütött róla, hogy mennyire érti a dolgát. Amikor először bevont az egyik ügyébe, napokat töltöttünk levéltárakban és cégbíróságokon néhány termosznyi kávé társaságában. A levéltárazást rejtélyes találkozók követték, végül egy informátora a Havanna-lakótelep egyik dohos presszójában pendrive-ot adott át, amin a legfrissebb gazdasági mutatók voltak – egy héttel azelőtt, hogy a minisztérium átkozmetikázta volna azokat. Visszafelé nem győzött lelkendezni, hogy mekkora vezércikket fogunk ebből írni.

 

II.

 

Észrevettük az apróbb jelekből, ha nem otthon töltötte az éjszakát, márpedig általában nem otthon töltötte. Olyankor gyűröttebb volt az arca, a haja nem lett akkurátusan beállítva, férfi szag és női parfüm keveredett testes illatfelhővé körülötte. Rajongott a nőkért, és ők is érte. Imádta, mikor a testük összesimult a zsúfolt villamos utasterében, beszédbe elegyedett velük, bevetette legendás szövegét, mellyel a legszendébb, magukat utolsó pillanatig kérető lányoknál is célt ért. Ugrattuk is sokszor, vajon hány törvénytelen gyereke lehet városszerte, amire mindig csak egy sejtelmes mosollyal válaszolt.

Mikor megismerte Krisztinát, némileg lecsillapodott. Inspirálta őt a lány, még a kisebb stiklijeit is eltűrte. Annyit kért csak Banyótól, hogy ha beleszeret valakibe, ne járassa vele a bolondját. Nem ettől és nem ekkor fordultak tehát rosszra a dolgok, hanem amikor meghalt a főszerkesztőnk.

 

III.

 

Bolgár, a szakújságírás koronázott királya az egyik reklámkonferencia záróbulijának éjszakáján távozott az élők sorából. Hónapokig találgatta a teljes magyar sajtó, kinek állhatott érdekében eltenni őt láb alól, de az igazság ennél profánabb volt: szegény Bolgár szokás szerint kokainnal és ecstasyval tolta végig a konferenciát, három napig nem aludt egy percet sem, a hajnalig tartó partizás után pedig úgy beájult, hogy akkor sem ébredt fel, amikor az éjféli pörkölt húsdarabjai visszakívánkoztak a torkába. Nekem kellett kihívni másnap a mentőt, miközben a saját fejem is majd szétrepedt. Nyomorult egy reggel volt.

Magától értetődött, hogy Banyó legyen az utód, a tulajdonosok mégis ragaszkodtak hozzá, hogy meghirdessék az állást. Majdnem kiröhögtem a feleségemet, amikor nekem szegezte a kérdést, ugye megpályázod? Csupán öt éve voltam a kiadónál, és tudtam, hogy Banyónak kell lennie az új főszerkesztőnek. A feleségem viszont nem hagyott békén, s a folyamatos piszkálódás megtette a hatását. Nem maradt erőm ismét végighallgatni, hogy nincsenek ambícióim, hogy semmit sem akarok elérni az életben, és ha jön a gyerek, miből élünk majd, a szar újságírói fizetésemből? A határidő napján, az esélytelenek teljes nyugalmával beadtam egy pályázatot.

 

IV.

 

Ötször. Legfeljebb ötször szabad megdugni ugyanazt a nőt, különben kialakul valami érzelem – magyarázta mély meggyőződéssel egy nagy multi marketingese pár héttel később Cannes-ban, a francia Riviérán. A Croisette-nek nevezett tengerparti sétányon vándoroltunk a híres reklámfesztivál egyik partijáról a másikra, mindannyian barátkozósra ittuk magunkat.

– Hülyeség – mondta Banyó. – Egyszer. Annyi épp elég egy nőből.

Krisztina két héttel azelőtt ismét kidobta, kissé maga alatt volt. Marketinges barátunk hamarosan már csak egy fehér kanapéval barátkozott, Banyóval ketten szántottuk tovább az éjszakát. Cannes-ban akkor jártam először, korábban mindig Bolgárral utaztak ki. Pár feles után elneveztük magunkat a Riviéra vadorzóinak.

A fesztivált benépesítő reklámosok, marketingesek, filmesek magas szinten művelték a partizást. A tengerparti dombok villáit bérelték ki, medencés bulikat rendeztek, a DJ-ket Londonból, a kaját Párizsból, a lányokat Nizzából hozatták. Banyó felhívta egy kedves ismerősét – így nevezte a lányokat, akikhez volt némi köze a múltban –, aki mindig tudta, hol van az igazán ütős buli. Kati húszas évei végén járó, átlagos reklámos volt: Converse cipőt, dizájnerpólót és Ray-Ban napszemüveget hordott, mindig akadt nála egy üveg Jägermeister, néhány színes tabletta, az első félórában pedig legalább hat szelfit töltött fel rólunk Facebookra és Instagramra. Egy villához taxiztunk, melynek udvaráról csodás kilátás nyílt a Földközi-tengerre, ahol amerikai reklámcégek vezetői kötötték milliárdos üzleteiket a jachtok fedélzeti jacuzzijaiban. Mi sem panaszkodhattunk: a villa medencéjében Victoria’s Secret modellek fürdőztek, némelyiken még bikinifelső sem volt. Banyó megbökött:

– Na, hova hoztalak?

Azt hittem, ilyen jelenetek csak videoklipekben meg maffiafilmekben léteznek. Egy bikinis pincérlány díszes tálcával odalépett hozzánk, rajta fehér porból gondosan formázott csíkok sorakoztak, még egy elefántcsont szipka is járt mellé. Először próbáltam a kokaint, nyilván elbénáztam, tüsszögni kezdtem, a drága por a semmibe szállt. Banyó ebben is rutinos volt, csak nevetett rajtam:

– Nem jársz eleget reklámos bulikba, Kölyök! Kiköhögtél vagy száz eurót – mondta mosolyogva, s mindjárt két csíkot szívott fel.

Leültünk az egyik napozóágyra csajokat bámulni. Nem sokra emlékszem az este további részéből, a kokó után következett néhány pohár Dom Perignon pezsgő, egy kis Henessy konyak, amit Heinekennel kísértünk. Biztos, hogy fürödtünk meztelenül, Banyó összeverekedett egy orosz reklámcég vezetőjével Putyin hatalmi ambíciói miatt, Kati két amerikai marketingest elégített ki orálisan mindenki szeme láttára, miközben mi koktélt szürcsöltünk a medencében.

 

V.

 

A reggel ugyanott talált ránk. Én hanyatt feküdtem a medence csempéjén, a lábam belógott a vízbe, Banyó pár méterre aludt két egymás mellé tolt napágyon, oldalán egy-egy fürdőruhájától megszabadított Victoria’s Secret modellel. Négy-öt óvszer hevert körülöttük. Valamivel vigasztalódnia kellett, mielőtt újra visszahódítja élete nőjét.

A telefonja csörgésére keltünk, előhalászta a készüléket az egyik lány melle alól, felvette és egyre izgatottabban sétált a medence körül. Nem sokat fogtam fel abból, amit beszélt, mindenesetre hamar magához tért a másnaposságból, néha rám pillantott. Végül leengedte a készüléket és elviharzott a villa irányába. Azt hittem, a dolgát megy elvégezni. Pár másodperc múlva érkezett az sms, az utolsó üzenet, amit tőle kaptam:

Téged választottak, ennyi állt benne.

 

VI.

 

A következő éjszakát a hotelszobában töltöttem. Nem tudtam aludni, hajnalban már felébredtem. Negyed hat múlt, világosodott. A gépem délután indult, bőven maradt időm. Kikászálódtam az ágyból, az ablakhoz léptem, néztem a napkelte fényeiben fürdő Földközi-tengert. A kiadó tulajdonosai nem tettek mást, egyszerűen biztonsági játékot játszottak. A kormány akkoriban bekeményített a médiának, és ők jól tudták, hogy egy olyan elhivatott zsurnaliszta, mint Bányai Marcell, soha nem fog üzleti célokért engedményeket tenni.

Próbáltam napközben elérni, de nem vette fel a telefont. Az előző géppel utazott haza, nem várta meg a fesztivál végét sem, egyedül maradtam Cannes-ban. Budapestre visszaérkezve már messziről láttam, hogy az irodája ablakán be vannak húzva a redőnyök. Pontosan tudtam, mi fogad majd a szobájában: üresség és elhagyatottság. Csak a sötétkék kardigánja hevert a széktámlán. Annyira egyet jelentett neki az a kopott ruhadarab a szerkesztőséggel, hogy amikor végleg távozott, akkor sem bírta magával vinni.

 

VII.

 

Évekkel később hallottam újra felőle. Egy ideig az egyetemen tanított oknyomozó újságírást, aztán összekavart az egyik diákjával és elküldték. Krisztina évekkel korábban elhagyta, munkája hébe-hóba volt csak, a lapok, ahová írt, többnyire megszűntek, vagy hátat fordítottak neki az egyetemi botránya után.

Azt mesélik, hogy a József körúti olcsó kocsmákban lehet találkozni vele néha. Alkalmi ivócimboráknak, pultoslányoknak meséli, hogy mekkora újságíró, és csak azért nincs most a csúcson, mert folyton keresztbe tett a hatalomnak. Meg hogy kritikus sajtóra, újságírókra nincs többé szükség – ebben mondjuk, nem téved sokat. Páran kéregetni is látták a környéken, bár ezt nem vagyok hajlandó elhinni. Állítólag egy kartontáblát tartott, amelyre filccel csak annyit írt, hogy munkanélküli egyetemi oktató, minőségi díjas újságíró, a Reklámvilág magazin egykori főszerkesztője.

 

Szerényi Szabolcs 1986-ban született Nyíregyházán, majd az ugyancsak nyírségi Újfehértón nőtt fel. Budapesten él, a reklámmal és médiával foglalkozó Kreatív magazin főszerkesztő-helyettese. 2015 óta jelennek meg versei és novellái irodalmi lapokban. A Fiatal Írók Szövetsége alkotói pályázatának második helyezettje próza kategóriában. Éhség című novelláskötete 2017 májusában, a 88. Ünnepi Könyvhétre jelenik meg.

Szerényi Szabolcs