Győrffy Ákos prózája

Részletek

Győrffy Ákos 1976-ban született Vácon. József Attila-díjas költő, író, zenész, a Horhos alapítója. Legutóbbi, A hegyi füzet című kötete 2016-ben jelent meg a Magvető gondozásában.

Imre bácsi ufói

Kora reggel, ballagok lefelé a hegyről a buszmegállóba. A fák között még nincs reggel, az út menti völgyben igazából még hajnal van. Hűvös, ködös félhomály a gyertyánok alatt. Az erdőben másként telik az idő. Ami itt hajnal, az máshol már kora délelőtt, és ami itt alkony, az máshol még verőfényes délután. Sokszor van úgy, hogy amikor hazaérek, hirtelen nem is tudom, hány óra lehet, mert odalent a faluban még hétágra süt a nap, itt fent pedig már úgy tűnik, mintha rég lement volna. Vannak, akik lassan szokják meg az itteni fény- és időviszonyokat, mint a feleségem például, aki bő fél évtized elteltével is nehezen békél meg ezzel a „hirtelen sötéttel”. Mondanom sem kell, én szeretem ezt a sajátos, hegyi időt, ami könnyen megtéveszti a gyanútlan látogatókat. Aki erdőben vagy erdő közelében él, az kénytelen tudomásul venni, hogy itt másféle időszámítás van érvényben.

A buszmegállóban már ott ácsorog Imre bácsi, a magányos öregember az erdőből. Ő aztán tényleg az erdőben él, tőlünk még jó fél óra járásnyira, egy szűk völgyben, nem messze a forrástól. Felesége halála után költözött ide, gyereke nincs, eladta az angyalföldi panellakást, és megvette a kis hétvégi házat a bükkösben. Hátán az elmaradhatatlan fémvázas, csehszlovák túrahátizsák, kopott zakója zsebében halkan duruzsol a zsebrádió. Ha találkozunk, mindig megörül nekem. Valójában fogalmam sincs, mivel vívtam ki a rokonszenvét, ha csak azzal nem, hogy meghallgatom néha. Mert Imre bácsit nem könnyű meghallgatni. Furcsa orrhangon beszél, és hozzá még hadar is, ráadásul új fogprotézisre sincs pénze, így aztán tényleg nehéz megérteni, amit mond. Imre bácsi magában is beszél, folyamatosan beszél, függetlenül attól, hallgatja-e valaki. Többször láttam már az erdőben, amikor fát gyűjtött, és fagyűjtés közben ugyanúgy mondta a magáét, mint most, amikor észrevett a buszmegállóban.  Összefüggéstelenül beszél, nincs rendszere a mondandójának, vagy talán van benne rendszer, csak nekem nem sikerült eddig megfejtenem. Hozzám mindig közel álltak azok az emberek, akik összefüggéstelenül beszélnek. Szeretem hallgatni a sehová sem tartó monológokat, a meglepő témaváltásokat, a rosszul használt idegen szavakat, a folyton variált, de végül is ugyanolyan történeteket. Imre bácsi mestere ennek a műfajnak, mindig tud valami meglepetéssel szolgálni. Most épp azt magyarázta, hogy őt bizony már jó ideje rendszeresen zaklatják a földönkívüliek. Éjszakánként arra riad fel, hogy erős fény világít be az ablakon, ő kinéz és látja, hogy odakint a kertben vagy a fák között ott ácsorognak a földönkívüliek, akik akkorák, mint egy óvodás gyerek, nagy fejük van, és sosem szólnak egy mukkot sem. Csak állnak ott és néznek, de azt sem lehet eldönteni, hogy mit néznek, mert a nagy, fekete szemük sem mozog, nem is pislognak. Állnak egy ideig, aztán elmennek. Kialszik az erős fény, Imre bácsi még bosszankodik egy darabig, hogy már megint nem hagyják aludni az ufók, sodor egy cigarettát, kiáll az ajtó elé a sötétbe és szidja a kutyáját, hogy az ahelyett, hogy elzavarná az ufókat a ház elől, inkább elbújik a farakás mögé.  Mindezt mosolyogva meséli, nyoma sincs az arcán félelemnek. Elképzelem, hogy ha velem történne ilyesmi, vajon megijednék-e. Főleg, ha minden éjszaka erre ébrednék. Kérdezem is tőle, nem fél-e az ufóktól. Á, dehogy, feleli Imre bácsi, nem bántanak azok senkit, csak legyünnek körülnézni esténként, hogy rendben vannak-e a dolgok az erdőben. Megérkezik a busz, gurulunk le a faluba. Az éles kanyar után hirtelen olyan világos lesz, hogy egy ideig csak hunyorogni tudok. Ezek szerint itt már délelőtt van, erősen süt a nap. Imre bácsi most már a buszvezetőnek mesél, aki szintén régóta ismeri, nem is lepődik meg az éjszakai vendégekről szóló történetén. Az ufóktól nem kell félni, summázza Imre bácsi, miután leszállunk a vasútállomásnál, nem emberek ezek, hogy félni kelljen tőlük. Szoktam nekik kutyakaját is kitenni, de sosem nyúlnak hozzá. Nem tudom, mit esznek ezek. Tényleg, maga nem tudja, mit esznek az ufók? Sajnos nem, válaszolom, de majd utánanézek. Azóta is gondolkodom, mit mondjak majd neki, ha legközelebb találkozunk.