Adorjáni Panna prózája

Részletek

Adorjáni Panna 1990-ben született Kolozsváron. Jelenleg Budapesten él. Szabadúszó színikritikus, író, fordító. Kutatási területe és fő érdeklődési köre a munkában és életben: feminizmusok, marginalizált csoportok, kisebbségi testek, pluralitás, mellérendelés.

Anya azt mondja, hogy ha nagy leszek, akkor az lehetek, ami csak szeretnék lenni

Anya azt mondja, hogy ha nagy leszek, akkor az lehetek, ami csak szeretnék lenni. Amikor ezt mondja, ötéves vagyok, és legszívesebben iskolás szeretnék lenni. Tudok már olvasni, és unom az ovit. Történeteket találok ki, és a képzeletbeli barátaimmal beszélgetek. Amikor végre első osztályos leszek, eldöntöm, hogy magyartanárnő szeretnék lenni, úgyhogy egy nehéz fekete írógépen feladatsorokat és dolgozatokat gépelek a képzeletbeli osztályom számára. Órák után a barna fából készült kottatartóra helyezem a kézzel írott és az A3-as rajztömb kartonfedelébe ragasztott osztálynaplót, és elkezdem a tanítást. Az első barátom is képzeletbeli, Rókusnak hívják, és a testvéreim sokat gúnyolódnak, amikor róla beszélek. Sokkal többet, mint akkor, amikor egy kis papírdarabra magamat és bátyám egyik osztálytársát, Edvint rajzolom fel, aki akkor éppen tetszik nekem. Edvinnek viszont nem tetszek, a nagyobbak pedig amúgy is csak mindig csúfolkodnak, mert kicsi vagyok. Akkor még nem tudom, hogy amikor megnőnek a melleim, hirtelen érdekelni fogom őket. Az udvarlásuk nem lesz kedvesebb, mint a csúfolkodásuk, bár nagyon sokáig azt hiszem. Örülök, hogy foglalkoznak velem, és azt képzelem, hogy amikor rácsapnak a fenekemre vagy megcsavarják a mellem, az azt jelenti, hogy tetszem nekik. Amikor kicsi vagyok még mindehhez, vagyis kicsik a melleim, akkor azt hiszem, hogy minden sokkal jobb lesz, amikor nagy leszek.

***

Szia, adsz egy szívást a cigidből. Negyedikes lehetek ekkor, a fiú pedig most készül egyetemre. A kertünkben áll, az egyik kezében cigi, a másikban kávé. Felnőtt. Nálunk lakik, a szüleim fogadták be a felvételi idejére. Az íróasztalára ceruzával földgömböt firkál. Innen tudom, hogy földrajzra megy. Ad a cigijéből, de csak akkor, ha tüdőre szívom. Lehet, hogy azt hiszi, hogy akkor nem kérek majd, de én inkább tüdőre szívom, mint hogy hagyjam, hogy megalázzon. Legalábbis azt gondolom, hogy az megalázóbb, ha nem tudom rendesen leszívni, mint az, ha visszautasítom. Én is felnőtt szeretnék lenni, mint ő, úgyhogy figyelem. Meglesem, amikor kimegy cigizni. Benézek a félig nyitva felejtett szobája ajtaján. Egy konyhaszéken üldögélve elnézem, ahogy lefőzi a kávét. Nagyon nehéznek tűnik a kávéfőzés, főleg az, hogy hány kanállal kell belé tenni. Csodálom, hogy tudja. Mindig a fekete üvegcsészéből issza a kávét, félig tölti tele. Feketén issza és sok cukorral, nem tejjel, mint anyáék. Szépnek találom. Szőke és kicsit kreol színű a bőre. Az arca egy amerikai filmszínészére emlékeztet, akibe ugyancsak szerelmes vagyok ekkor. Érzem a cigiszagú leheletét. Keserű a levegő, ahogy rámnevet. Olyan profi vagyok, hogy visszanyelem a köhögésem a slukk után. Élvezi. Azt képzelem, hogy én is felnőtt vagyok, mint ő, és most együtt cigizünk és kávézunk, és szerelmesek vagyunk egymásba. A képzeletbeli barátom és ő nagyon hasonlítanak. Arra gondolok, hogy bármire gondolhatok addig, ameddig végre nagy nem leszek. Elnyomja a cigit, és visszamegy tanulni. Irigy vagyok, hogy ő okos és szép és nagy lehet.

***

Anyáéknak nincs pénzük lefizetni a vizsgabizottságot, helyette inkább azt mondják, hogy tanuljunk rendesen. Amikor majdnem a falhoz vágom gyakorlás közben a hegedűvonómat, anya azt mondja, hogy inkább a fejem vágjam a falba. Anyáéknak nincs pénzük új vonóra, de még csak a régit megszőrőztetni sem. Begörcsöl a kezem skálázás közben. Fáj, a hegedű formájától csak még jobban érzem, hogy az egész testem irritál. Próbálom visszanyelni a sírást, mint a köhögést a cigi után. Zavarnak a fals hangok, zavarnak az ujjaim, hogy nem fogadnak szót. Belül hallom a dallamot, a képzeletemben szabad vagyok és tisztán szólnak a hangok. De nem tudom megcsinálni. Arra gondolok, hogy vajon mikor lesz már vége. A gyakorlásnak, a hegedűórának, az iskolának. Azt mondják, hogy tehetséges vagyok. Nekem pedig az jut eszembe, amikor a fiú a tizenegyedik béből bejön az osztályunkba az egyik szünetben, és azt mondja, hogy szép vagyok. Lerántja a vállamról a blúzom, és az egész osztály látja a mellem. Fogdos. Arra gondolok, hogy ha nem vagyok szép, akkor békén hagy. A lánybudiban zokogok, és ég az érintésétől a vállam, a mellem, az oldalam. Az osztálytársaim megsajnálnak, és akkor azt hiszem, hogy ez a szeretet. Várom, hogy mikor múlik el. Hogy mikor lesz már az, hogy az lesz, amit szeretnék, hogy legyen.