Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Németh Gábor Dávid versei

Fotó: Szulovszky Mária

Átkeretezés

Hová tevé boldogtalan fiait?
Vörösmarty Mihály: Előszó

Hallom, hogy üvölt elhagyatottságában az óceán.
Ránézek az algás lépcsőről, összerándulunk,
és nincs közünk egymáshoz. Szárnyak kopognak
a maradásra alkalmatlan kikötő oldalán.
Születés helyett tél van és csend.
Ezért késnek nálunk az anyák, mert
szállnak el az angyalok a családtól. A korán
érkezettek. Bár felsírnak, csak egy órát
élnek. Összerándulok minden koppanásra,
és csak az ablakon keresztül merek az égre
nézni. De hiába, az égben semmi sincsen,
ami fiamhoz hasonlítana. Újabban őket keresem
minden parton. A visszatérő vájatokat
bámulom az iszapban, az esztétikáját keresem
mindennek, mintha ez segítene a távolságtartásban.
Elfárad a part az ismétlődésben. Nyomaiban
próbálok nyelvet találni, de nem fordíthatom le
halálukat arra, ahogy megtörnek a hullámok
a tengerirózsák, hínárok és kagylók közt.

 

Alakjamúlt

Amikor a nagypapámtól örökölt borotvapenge-csomag
egyik darabjával végigvágtam a kezemet az ütőér mellett,
mintha egy folyó öntött volna ki az alkaromból. Azóta
esténként benyomom a dugót a lefolyóba, megvárom,
amíg a mosdó megtelik vízzel, belerakom a fejemet,
és nézem a zománcot fulladásig. Fehér szirmú
vadvirágként ölel a csap. Ahogy kiemelem fejemet a vízből,
véletlenszerű mintában hullanak a cseppek. Addig
bámulom őket, amíg jelenteni kezd valamit a formájuk. Közben
arra gondolok, mikor dédszüleim 1918-ban átszöktek
a határon, talán a Szamoson át jöttek, hogy legyen valamilyen
kapcsolatom velük. Sodrásuk feltöltött egy várost.
Állítólag romániai svábok voltak, akaratuk ellenére is
sokkal több nyelvet beszéltek, mint amennyit én
valaha is fogok, mégsem tudnák elmondani,
nem azért küzdöttek, hogy a torkom köré tekerjem
a folyókat. Pedig a vízben gyorsan terjed a hang,
talán gyorsabban, mint ahogy visszahátrálok a télbe,
és a fagyban végleg rögzülnek a távolságok.

 

Németh Gábor Dávid, Budapest, 1994, költő, szerkesztő. Megjelent verseskötetei: Banán és kutya, FISZ, 2017; Lebegő arborétum, Prae Kiadó, 2022. Színházi munkái: Fatima (bemutató: Kolozsvári Magyar Opera, 2021); Emma (A MÜPA 2020-as zeneműpályázatának díjazottja); Az elveszett Hold (bemutató: Zene Háza, 2026).

Próza

Gáspár Sára: András megértő figyelme

Fotó: a szerző archívuma

Már jónéhány hete beszélgettünk, amikor András minden előjel nélkül eltűnt. Nem reagált az üzeneteimre, meg se nyitotta őket. Csak miatta tettem ki melankolikus tájképeket, egyikre sem reagált, én pedig rettegtem attól, hogy rájött, ez nem is én vagyok, pedig én vagyok, de lehet, hogy nem úgy, ahogy ő gondolja, és lehet, hogy megérezte, hogy jobban érdekelnek a csillogós harisnyák és a részeg flörtölések, mint József Attila.

Bővebben ...
Próza

Csermely Mátyás: Labora

Fotó: Zanati Réka

A gyár nagy volt, eszméletlenül. Tornyai szikárak, felhői nehezek, rendszere ütemre lélegző. Egy hatalmas bogárbelsőre emlékeztetett, ami mintha valami felettébb velőset emésztene, olyannyira szuszogni tetszett.

Bővebben ...
Költészet

Berki Ádám versei

Fotó: A szerző archívuma

zavar a páratlan prímszámok figyelmetlensége

Bővebben ...
Próza

Márton Evelin: Öt hegy, öt templom

Fotó: Onda Péter

A nádas megnyílik hamaroson, s az én kóborjaim kijőnek a homályból. Őnekik viszed azt, amit küldök – mondta az Úr és gyöngéd lökdöséssel jelezte Vendelnek, hogy induljon izibe, mert idő van.

Bővebben ...
Próza

Szerényi-Bartók Tamás: Szíverősítő (regényrészlet)

Fotó: Urbán Ádám

Mészkőpor és füstölő szaga keveredett odabent, és mindennek volt egyfajta otthonos mocskossága, de nem erre, még csak nem is a tanár szavaira emlékszem a legélénkebben, hanem egy lányra.

Bővebben ...
Próza

Ádám Szilamér: Hallod ezt? Csend

Fotó: a szerző archívuma

Kinyitotta a méhesház ajtaját, kihúzogatta a kaptárokat, de semmi. Végignézte az egészet, mind a három sort lentről felfelé, majd újra, és mivel nem hitt a szemének, még egyszer, harmadjára is.

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Berta Réka

én isteni parancsot soha meg nem tagadtam

Bővebben ...
Próza

Hegedűs Márton: Meccs

Fotó: a szerző archívuma

A létravértesi középpályás előre ívelte a labdát, és a B középből – a beton lelátóról – mind a tizenhat ultra egy emberként üvöltött, amint az ellenfél fürge hetese levette az elérhetetlennek tűnő labdát, centikkel az oldalvonal mellett, és megtolta a lihegő Laci mellett.

Bővebben ...

Adorjáni Panna prózája

Zavarnak a fals hangok, zavarnak az ujjaim, hogy nem fogadnak szót. Belül hallom a dallamot, a képzeletemben szabad vagyok és tisztán szólnak a hangok. De nem tudom megcsinálni. Arra gondolok, hogy vajon mikor lesz már vége. A gyakorlásnak, a hegedűórának, az iskolának. Azt mondják, hogy tehetséges vagyok.

Adorjáni Panna 1990-ben született Kolozsváron. Jelenleg Budapesten él. Szabadúszó színikritikus, író, fordító. Kutatási területe és fő érdeklődési köre a munkában és életben: feminizmusok, marginalizált csoportok, kisebbségi testek, pluralitás, mellérendelés.

 

Anya azt mondja, hogy ha nagy leszek, akkor az lehetek, ami csak szeretnék lenni

 

Anya azt mondja, hogy ha nagy leszek, akkor az lehetek, ami csak szeretnék lenni. Amikor ezt mondja, ötéves vagyok, és legszívesebben iskolás szeretnék lenni. Tudok már olvasni, és unom az ovit. Történeteket találok ki, és a képzeletbeli barátaimmal beszélgetek. Amikor végre első osztályos leszek, eldöntöm, hogy magyartanárnő szeretnék lenni, úgyhogy egy nehéz fekete írógépen feladatsorokat és dolgozatokat gépelek a képzeletbeli osztályom számára. Órák után a barna fából készült kottatartóra helyezem a kézzel írott és az A3-as rajztömb kartonfedelébe ragasztott osztálynaplót, és elkezdem a tanítást. Az első barátom is képzeletbeli, Rókusnak hívják, és a testvéreim sokat gúnyolódnak, amikor róla beszélek. Sokkal többet, mint akkor, amikor egy kis papírdarabra magamat és bátyám egyik osztálytársát, Edvint rajzolom fel, aki akkor éppen tetszik nekem. Edvinnek viszont nem tetszek, a nagyobbak pedig amúgy is csak mindig csúfolkodnak, mert kicsi vagyok. Akkor még nem tudom, hogy amikor megnőnek a melleim, hirtelen érdekelni fogom őket. Az udvarlásuk nem lesz kedvesebb, mint a csúfolkodásuk, bár nagyon sokáig azt hiszem. Örülök, hogy foglalkoznak velem, és azt képzelem, hogy amikor rácsapnak a fenekemre vagy megcsavarják a mellem, az azt jelenti, hogy tetszem nekik. Amikor kicsi vagyok még mindehhez, vagyis kicsik a melleim, akkor azt hiszem, hogy minden sokkal jobb lesz, amikor nagy leszek.

 

***

 

Szia, adsz egy szívást a cigidből. Negyedikes lehetek ekkor, a fiú pedig most készül egyetemre. A kertünkben áll, az egyik kezében cigi, a másikban kávé. Felnőtt. Nálunk lakik, a szüleim fogadták be a felvételi idejére. Az íróasztalára ceruzával földgömböt firkál. Innen tudom, hogy földrajzra megy. Ad a cigijéből, de csak akkor, ha tüdőre szívom. Lehet, hogy azt hiszi, hogy akkor nem kérek majd, de én inkább tüdőre szívom, mint hogy hagyjam, hogy megalázzon. Legalábbis azt gondolom, hogy az megalázóbb, ha nem tudom rendesen leszívni, mint az, ha visszautasítom. Én is felnőtt szeretnék lenni, mint ő, úgyhogy figyelem. Meglesem, amikor kimegy cigizni. Benézek a félig nyitva felejtett szobája ajtaján. Egy konyhaszéken üldögélve elnézem, ahogy lefőzi a kávét. Nagyon nehéznek tűnik a kávéfőzés, főleg az, hogy hány kanállal kell belé tenni. Csodálom, hogy tudja. Mindig a fekete üvegcsészéből issza a kávét, félig tölti tele. Feketén issza és sok cukorral, nem tejjel, mint anyáék. Szépnek találom. Szőke és kicsit kreol színű a bőre. Az arca egy amerikai filmszínészére emlékeztet, akibe ugyancsak szerelmes vagyok ekkor. Érzem a cigiszagú leheletét. Keserű a levegő, ahogy rámnevet. Olyan profi vagyok, hogy visszanyelem a köhögésem a slukk után. Élvezi. Azt képzelem, hogy én is felnőtt vagyok, mint ő, és most együtt cigizünk és kávézunk, és szerelmesek vagyunk egymásba. A képzeletbeli barátom és ő nagyon hasonlítanak. Arra gondolok, hogy bármire gondolhatok addig, ameddig végre nagy nem leszek. Elnyomja a cigit, és visszamegy tanulni. Irigy vagyok, hogy ő okos és szép és nagy lehet.

 

***

 

Anyáéknak nincs pénzük lefizetni a vizsgabizottságot, helyette inkább azt mondják, hogy tanuljunk rendesen. Amikor majdnem a falhoz vágom gyakorlás közben a hegedűvonómat, anya azt mondja, hogy inkább a fejem vágjam a falba. Anyáéknak nincs pénzük új vonóra, de még csak a régit megszőrőztetni sem. Begörcsöl a kezem skálázás közben. Fáj, a hegedű formájától csak még jobban érzem, hogy az egész testem irritál. Próbálom visszanyelni a sírást, mint a köhögést a cigi után. Zavarnak a fals hangok, zavarnak az ujjaim, hogy nem fogadnak szót. Belül hallom a dallamot, a képzeletemben szabad vagyok és tisztán szólnak a hangok. De nem tudom megcsinálni. Arra gondolok, hogy vajon mikor lesz már vége. A gyakorlásnak, a hegedűórának, az iskolának. Azt mondják, hogy tehetséges vagyok. Nekem pedig az jut eszembe, amikor a fiú a tizenegyedik béből bejön az osztályunkba az egyik szünetben, és azt mondja, hogy szép vagyok. Lerántja a vállamról a blúzom, és az egész osztály látja a mellem. Fogdos. Arra gondolok, hogy ha nem vagyok szép, akkor békén hagy. A lánybudiban zokogok, és ég az érintésétől a vállam, a mellem, az oldalam. Az osztálytársaim megsajnálnak, és akkor azt hiszem, hogy ez a szeretet. Várom, hogy mikor múlik el. Hogy mikor lesz már az, hogy az lesz, amit szeretnék, hogy legyen.