a szerző megáll, körbepillant, folytatja a felolvasást
- Részletek
- Írta: Szűcs Anna Emília
Mindig imitálok, azt játszom, hogy boltos vagyok, könyvelő, kurva, író, azt játszom, hogy író vagyok, mindig lóg a kezemből a ceruza, folyton tollas a kezem, mert Isten megjelöli, ezt gondolom már akkora koromtól kezdve, amikor még nyalogatni tudom csak a tollakat, meg szétrágni, Isten megjelöli a kezem, ez is csak szerep, a fejemben történik
Mindig imitálsz – ezt vágod nekem meg a béna ásványvizes palackodat, a kupak eltalálja a szemöldökcsontomat, de mivel azt szőr növi be, nem látszik a zúzódás, meg az se, hogy felszakadt, mindig imitálsz, ezt futom ki magamból, ki meg be lélegzem, ezt izzadom, mindig imitálsz, mondja a hangosbemondó a buszon, nem is ezt mondja, hanem, hogy aki nem visel maszkot, az leszáll, vagyis le kell szálljon, vagyis a sofőr le fogja szállítani, ha nem veszi fel, áll a busz, nyitva a hátsó ajtó, negyed kilenc van, nem érek haza, az elbeszélés sem halad, ezt is csak kívülről látom, megbüntetnek, ha nem érek haza, mert a hátsó sorban ülő srác nem veszi fel a maszkját, nem hiszem el, egy fekete tenyeres sárga maszkot viselő gyerek ad neki egy biztosan nem sterilet, egy másikat, nem azt, ami rajta van, hanem egy egyszerhasználatosat, erről eszembe jut a forradalom, elindul a busz, milyen forradalom, az ötvenhatos, aztán a negyvennyolcas, aztán csorogni kezd a zúzódásomról az izzadság, kikerüli a szemem, csorog a maszk alá, azt játszom fejben, hogy letörlöm, de igazából nem nyúlok hozzá. Mindig imitálok, azt játszom, hogy boltos vagyok, könyvelő, kurva, író, azt játszom, hogy író vagyok, mindig lóg a kezemből a ceruza, folyton tollas a kezem, mert Isten megjelöli, ezt gondolom már akkora koromtól kezdve, amikor még nyalogatni tudom csak a tollakat, meg szétrágni, Isten megjelöli a kezem, ez is csak szerep, a fejemben történik, te így fogalmaznál, tudom, néha azt játszom, hogy gazdag vagyok, olyankor bepakolok mindent egy nagy kosárba, aztán azt játszom, hogy visszahordom a cuccokat, én nem imitálok – ezt ordítom utánad és belerúgok a fekete fémhálós papírtároló kukába, aminek behorpad az oldala – ennél jobban nem is tudnék önmagam lenni! Erre biztosan megsértődsz, ismerem a fajtád, képes vagy mindenen megsértődni, olyankor őrjöngsz és megpróbálod beverni az orrom, aztán úgy teszünk egész nap, mintha nem történne semmi – kérsz még drágám, hogy vagy, drágám, rohadj meg, drágám – addig fajul, hogy azt ordítom ÉN NEM IMITÁLOK és közben úgy intézem, hogy az ásványvizes üveg egyenesen a homlokod felé repül, ÉN CSAK JÁTSZOM – épp ez a baj, üvöltöd, hogy te mindig csak JÁTSZOL, bazdmeg és visszadobod az üveget, de már ügyesebb vagyok és elkapom, és vicsorítok, aztán sírni kezdek és azt játszom, hogy nem ismerlek fel, nem szólok hozzád, dörgölőzöl, de lerúglak magamról, meg kell az embernek őrülni, ÉN ÍGY NEM BÍROK ÉLNI, érted – és folyik a könnyem, és egybekeveredik a nyálammal, és nem bírom abbahagyni, azt játszom hogy gyűlöllek, mert bedagad a szemöldököm, és sírok, hiú vagyok, érdekel, hogy bedagad, mindig imitálsz, ezt futom ki magamból, ezt is csak kívülről látom, de a buszon már belül vagyok, elképzelem, hogy megírom és bosszút állok rajtad, úgysem olvassa senki, csak úgy tesznek mintha, megfürdök, lesminkelem a zúzódást, felöltözök szépen, végigsétálok a lakáson, azt játszom, hogy valami nagy irodalmi díjat adnak át, „oh, igen, a regényem valós események alapján”, itt meg fog állni az elbeszélés, befejezem, integetek a tükörképemnek, imitálok, játszok, imitálok.
Szűcs Anna Emília 1999-ben született Budapesten. Harmadéves magyar szakos hallgatóként főleg kisprózákat, verseket, kritikákat, illetve reflexiókat ír. A nemrég indult Nincs online folyóirat egyik szerkesztője.
