Hírlevél feliratkozás

Keresés

Költészet

Veszprémi Szilveszter versei

Fotó: Kiss Ferenc Mátyás

mert nélküle omlatag a falu, / nappal csak a távolságot érzem, / szívem életnyi nehezét.

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Fotó: Váradi Sándor

Mi, játékmesterek (Rhodumil Zhalan jegyzetei alapján)

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít.


I. Részlet A játékosok könyvéből

A játékos nyugodt marad, miután megnyerte a játszmát. Udvariasan meghajol, kezet fog az ellenfelével, megköszöni a játékot. Tudja, hogy legközelebb veszíthet. Megmutatja, ő hogyan viszonyul a veszteshez, elvárja, hogy vele is így viselkedjenek, ha hasonló helyzetbe kerül. Hagyja, hogy a külvilág azt higgye, a vesztest nem tartja vesztesnek, pedig nem így van, annak tartja, és magát sokkal jobbnak. Leplezi ezt, mert ezt diktálja az érdeke.

Lesétál az emelvényről, elvonul a széksorok között, a folyosóra lép, visszamegy a szobájába, ott engedélyez magának némi örömöt. A hírekből megtudja, kik maradtak versenyben; a szakértők beszélgetését hallgatja arról, hogy az ellenfelei közül ki nyerheti meg a Nemzetközi Szellemi Játékokat dámajátékban.

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít. Ha sokáig képes erre, tényleg előrelép egyet a mezőn. Ha sokszor lép előre, a játéksorozat nyertese is ő lesz.

A dozsorcai dámajátékost tisztelik a pékek, varrónők, autószerelők. Ő különleges, ezt írják az újságokban. Sok ember nyertes akar lenni. A játékos azért, hogy ő képviselje saját régióját a Nemzetközi Szellemi Játékokon, amit kétévente rendeznek a Régiók Szövetségének területén.

 

II. Vika Dubrowski beszél

Dozsorca, 2030. december 3.


A sajtónyilatkozataimban elmondom, mennyire tisztelem az ellenfeleimet. A korábbi bajnokok elemzéséből kiderül, ki nyeri meg a Nemzetközi Szellemi Játékok dámajátékdöntőjét. Nekem kizárólag azt kell tudnom, mit teszek, amikor kihirdetik az eredményt.

Ehhez emlékeznem kell arra, mi miután történt, értenem kell, mi mihez vezetett, hogyan lettem dámajátékos. Leülök egy kényelmes fotelbe, keresek egy tollat, és írok. A feljegyzéseket egy földgömb belsejében rejtem el.

Nem írtam naplót 2026-ban. Nem akartam visszaolvasni, ami történt velem. Ezért ez a visszaemlékezés nem pontos. Elfogult vagyok, mert magamról van szó.

A hónapokra emlékszem, a pontos dátumokra nem. Tudom, hogy 2026-ban, május végén lett tüdőgyulladásom, kórházba kerültem, három hétig voltam ott: az első héten kétszer mentem vérvizsgálatra, mert elkeveredtek a kórházi leleteim. Egy rendszerhiba miatt nem elektronikusan, hanem telefonon, szóban továbbították az adatokat, amit kézzel írtak a kórlapomra, illetve nem oda írták, hanem véletlenül összecserélték egy másik Dubrowski eredményével. A második héten a fizetésemre vártam, ami június 10-én érkezett meg, így megvehettem a gyógyszert, amit infúzión keresztül kaptam. A harmadik hét végére elkészült az utolsó vizsgálat eredménye: hazaengedtek. Ekkor már lejárt a munkaszerződésem a varrodában, amit nem hosszabbítottak meg. Lena felmondta az albérletet, a ruháim egy táskában vártak a lépcsőházban.

Ezek után a buszállomásra mentem, hogy hazautazzak Milócra. Amíg frissült a menetrend, a kijelzőn megjelent egy reklám: a Dámajáték Központ játékosokat keres. Szállás és étel októberig, pont kapóra jött nekem, hogy a városnak új dámajátékosok kellenek az új főtanácsos beiktatási ünnepségére.

Elhalasztottam a hazautazást, és elindultam jelentkezni. Lekéstem, nem voltak már nyitva. Nem volt szállásom, nem akartam a korábbi munkatársaimtól szívességet kérni. Éjfélig a váróteremben voltam, aztán három óráig a mellékutcákban sétáltam, több kilométert gyalogoltam, jó, hogy nem esett az eső. Senkivel nem találkoztam, rendőrökkel sem. Három órakor visszamentem a vonatállomáshoz, ott volt ingyenes Wi-Fi 8 hozzáférés, leültem egy sarokba, és ötkor felhívtam az anyámat, ilyenkor indul dolgozni, ő is varrónő. Megtudtam, hogy a nővérem és az öcsém jól van. Arra gondoltam, hazamegyek. Aztán arra, hogy erre lesz lehetőségem később is.

Elsétáltam a városi archívumba, és vettem egy olvasójegyet. Hozzáfértem a dámajátékról írt régi jegyzeteimhez, ezeket böngésztem. Négy évvel korábban, az érettségi vizsgák előtt olvastam őket utoljára, már nem emlékeztem a jegyzetek tartalmára. Az olvasóteremben szakfolyóiratok is voltak a dámajátékról, átlapoztam a Dilemma legutolsó példányát. Tízkor nyitott az archívum, három órám volt az olvasásra. Csak azt a lépéssort kellett ismernem, amivel Hugo Zsortula 1992-ben megnyerte a szellemi játékok elődöntőjét Dozsorcában. Lerajzoltam a táblát, leírtam a lépéssort. Aztán egy hosszabb séta után beléptem a Központ ajtaján.

– Nem kellenek konyhások – mondta a portás.

– Nem baj, játékosnak jelentkezem – válaszoltam.

– Regisztrálni kell, tudja használni a gépet? – az ablak melletti laptop felé intett.

– Volt már dolgom hasonlóval – mondtam.

A portás lágyan ejtette a szavakat, szinte udvariasan. Erről eszembe jutott egy másik jelenet, amikor kérdeztem valamit, de nem kaptam rá választ, csak egy fenyegető arckifejezést, és hallottam, hogy a mássalhangzók torlódnak, mintha valaki azt mondaná, trzsagte, és nem értettem, mit jelent ez a szó. Elfojtottam az emlékképet, eltűnt Lena arca. A veszekedésünk emlékképe volt, mielőtt eljöttem a lakásból.

Kitöltöttem a jelentkezési lapot. A hirdetés szerint játszani kellett volna egy másik jelentkezővel, de automatikusan bekerültem a programba. Aznap felvettek mindenkit, hogy megjelenhessen egy cikk arról, hogy a jelöltek között vannak szak- és segédmunkások is, nem csak tanárok és korábbi résztvevők.

Akkor ezt még nem tudtam. Örültem, hogy aznap nyertem. Kivettem a pályaudvar csomagmegőrzőjéből a táskámat, és beköltöztem a játékosok szállására.

Kovács Eleonóra 1989-ben született. Szalókán él (Ukrajna, Kárpátalja). Tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen 2012-ben fejezte be (történelemtanár). 2012-től jelennek meg írásai. 2014-től a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja. 2020-ban Ungváron jelent meg első gyűjteményes kötete, melynek címe: Érzékelés. Könyvismertető, filmnapló, jegyzet.