Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Próza

Keömley-Horváth Boglárka: De hát ez sajtos

Fotó: Kádár Viktor

Idén egy másik rokon is garzonhoz jutott a Várban, gondolta feleleveníti a hagyományt. Egyébként fogalmam sincs, hogy ki ez a bácsi, nagymamám másod-unokatestvérének a fia, ezt mondja magáról, ugyanaz a vezetékneve, nem firtatom. Úgyhogy most itt vagyunk, ugyanazokkal az arcokkal ülünk egy légtérben, és a szobában dohányzik az egész család, kivéve én, de hát ugye az én állapotomban nem is szoktak. Mosolyogva néznek rám, miközben fújják a füstöt. Milyen kis helyes a hasam.

Bővebben ...
Műfordítás

Seamus Heaney: Tavaszi szünet

Fotó: Murdo Macleod

Zavarba jöttem / a felállva kezet nyújtó idős emberektől, / akik azt mondogatták, hogy „őszinte részvétem.”

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Hátra Texast, Arizonát

Fotó: Nemes Eszter

Elhiszem róla, hogy valamikor, nagyon régen elhivatottan bízott a küldetésében. Neki nem biztos, hogy elhinném. De róla igen. Elnézem, hogy másodszor már nem köszön vissza, és tudom, hogy hosszú évek óta itt, ezen a padon ül. Már nem hobó. Mert nem megy sehova. És az öntudat lázadását látom bele, csupán kora és helyzete miatt, a ténybe, hogy egy helyben ül. Látom, ahogy évtizedekkel ezelőtt megunja, hogy a kalandvágyat hajtani klisé lett. A hobóság intézményesülni kezdett, és már csak abban volt egyedülálló, hogy egyedülállóan sokan kalandoztak országszerte.

Bővebben ...
Költészet

Terék Anna versei

Fotó: Czimbal Gyula

Régen mi Európa voltunk / és magához ölelt bennünket / a világ.

Bővebben ...
Próza

Hüse Lajos: Szemeim égnek, akár az eleven sebek

Fotó: a szerző archívuma

Óvatosan kihátrál a szobából, fel ne ébressze a fiait. Nagyon ritkán gondolok úgy rájuk, mint a testvéreimre. Apa fiai. Úgy könnyebb. Kihátrál, és kimegy a konyhába. Mert az is van.

Bővebben ...
Költészet

Posta Marianna: dns

Fotó: A szerző archívuma

a központozás / manipuláció, olyan könnyű elbeszélni egymás mellett

Bővebben ...
Mese

Majláth Ákos - Majláth Luca Sára: Placcs, zsupsz

Fotó: az alkotók archívuma

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak.

Bővebben ...
Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Fotó: Váradi Sándor

Mi, játékmesterek (Rhodumil Zhalan jegyzetei alapján)

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít.


I. Részlet A játékosok könyvéből

A játékos nyugodt marad, miután megnyerte a játszmát. Udvariasan meghajol, kezet fog az ellenfelével, megköszöni a játékot. Tudja, hogy legközelebb veszíthet. Megmutatja, ő hogyan viszonyul a veszteshez, elvárja, hogy vele is így viselkedjenek, ha hasonló helyzetbe kerül. Hagyja, hogy a külvilág azt higgye, a vesztest nem tartja vesztesnek, pedig nem így van, annak tartja, és magát sokkal jobbnak. Leplezi ezt, mert ezt diktálja az érdeke.

Lesétál az emelvényről, elvonul a széksorok között, a folyosóra lép, visszamegy a szobájába, ott engedélyez magának némi örömöt. A hírekből megtudja, kik maradtak versenyben; a szakértők beszélgetését hallgatja arról, hogy az ellenfelei közül ki nyerheti meg a Nemzetközi Szellemi Játékokat dámajátékban.

Álmában is a lépéssort ismételgeti, ezért fáradtan ébred. Ez többször nem fordulhat elő, keres valamit, amitől annyira elfárad, hogy nem álmodik. Teniszezni kezd, vagy kosárlabdázni. Akkor nyerte meg valójában a játszmát, ha a győzelemmel nem foglalkozik, amikor csak a jelenre összpontosít. Ha sokáig képes erre, tényleg előrelép egyet a mezőn. Ha sokszor lép előre, a játéksorozat nyertese is ő lesz.

A dozsorcai dámajátékost tisztelik a pékek, varrónők, autószerelők. Ő különleges, ezt írják az újságokban. Sok ember nyertes akar lenni. A játékos azért, hogy ő képviselje saját régióját a Nemzetközi Szellemi Játékokon, amit kétévente rendeznek a Régiók Szövetségének területén.

 

II. Vika Dubrowski beszél

Dozsorca, 2030. december 3.


A sajtónyilatkozataimban elmondom, mennyire tisztelem az ellenfeleimet. A korábbi bajnokok elemzéséből kiderül, ki nyeri meg a Nemzetközi Szellemi Játékok dámajátékdöntőjét. Nekem kizárólag azt kell tudnom, mit teszek, amikor kihirdetik az eredményt.

Ehhez emlékeznem kell arra, mi miután történt, értenem kell, mi mihez vezetett, hogyan lettem dámajátékos. Leülök egy kényelmes fotelbe, keresek egy tollat, és írok. A feljegyzéseket egy földgömb belsejében rejtem el.

Nem írtam naplót 2026-ban. Nem akartam visszaolvasni, ami történt velem. Ezért ez a visszaemlékezés nem pontos. Elfogult vagyok, mert magamról van szó.

A hónapokra emlékszem, a pontos dátumokra nem. Tudom, hogy 2026-ban, május végén lett tüdőgyulladásom, kórházba kerültem, három hétig voltam ott: az első héten kétszer mentem vérvizsgálatra, mert elkeveredtek a kórházi leleteim. Egy rendszerhiba miatt nem elektronikusan, hanem telefonon, szóban továbbították az adatokat, amit kézzel írtak a kórlapomra, illetve nem oda írták, hanem véletlenül összecserélték egy másik Dubrowski eredményével. A második héten a fizetésemre vártam, ami június 10-én érkezett meg, így megvehettem a gyógyszert, amit infúzión keresztül kaptam. A harmadik hét végére elkészült az utolsó vizsgálat eredménye: hazaengedtek. Ekkor már lejárt a munkaszerződésem a varrodában, amit nem hosszabbítottak meg. Lena felmondta az albérletet, a ruháim egy táskában vártak a lépcsőházban.

Ezek után a buszállomásra mentem, hogy hazautazzak Milócra. Amíg frissült a menetrend, a kijelzőn megjelent egy reklám: a Dámajáték Központ játékosokat keres. Szállás és étel októberig, pont kapóra jött nekem, hogy a városnak új dámajátékosok kellenek az új főtanácsos beiktatási ünnepségére.

Elhalasztottam a hazautazást, és elindultam jelentkezni. Lekéstem, nem voltak már nyitva. Nem volt szállásom, nem akartam a korábbi munkatársaimtól szívességet kérni. Éjfélig a váróteremben voltam, aztán három óráig a mellékutcákban sétáltam, több kilométert gyalogoltam, jó, hogy nem esett az eső. Senkivel nem találkoztam, rendőrökkel sem. Három órakor visszamentem a vonatállomáshoz, ott volt ingyenes Wi-Fi 8 hozzáférés, leültem egy sarokba, és ötkor felhívtam az anyámat, ilyenkor indul dolgozni, ő is varrónő. Megtudtam, hogy a nővérem és az öcsém jól van. Arra gondoltam, hazamegyek. Aztán arra, hogy erre lesz lehetőségem később is.

Elsétáltam a városi archívumba, és vettem egy olvasójegyet. Hozzáfértem a dámajátékról írt régi jegyzeteimhez, ezeket böngésztem. Négy évvel korábban, az érettségi vizsgák előtt olvastam őket utoljára, már nem emlékeztem a jegyzetek tartalmára. Az olvasóteremben szakfolyóiratok is voltak a dámajátékról, átlapoztam a Dilemma legutolsó példányát. Tízkor nyitott az archívum, három órám volt az olvasásra. Csak azt a lépéssort kellett ismernem, amivel Hugo Zsortula 1992-ben megnyerte a szellemi játékok elődöntőjét Dozsorcában. Lerajzoltam a táblát, leírtam a lépéssort. Aztán egy hosszabb séta után beléptem a Központ ajtaján.

– Nem kellenek konyhások – mondta a portás.

– Nem baj, játékosnak jelentkezem – válaszoltam.

– Regisztrálni kell, tudja használni a gépet? – az ablak melletti laptop felé intett.

– Volt már dolgom hasonlóval – mondtam.

A portás lágyan ejtette a szavakat, szinte udvariasan. Erről eszembe jutott egy másik jelenet, amikor kérdeztem valamit, de nem kaptam rá választ, csak egy fenyegető arckifejezést, és hallottam, hogy a mássalhangzók torlódnak, mintha valaki azt mondaná, trzsagte, és nem értettem, mit jelent ez a szó. Elfojtottam az emlékképet, eltűnt Lena arca. A veszekedésünk emlékképe volt, mielőtt eljöttem a lakásból.

Kitöltöttem a jelentkezési lapot. A hirdetés szerint játszani kellett volna egy másik jelentkezővel, de automatikusan bekerültem a programba. Aznap felvettek mindenkit, hogy megjelenhessen egy cikk arról, hogy a jelöltek között vannak szak- és segédmunkások is, nem csak tanárok és korábbi résztvevők.

Akkor ezt még nem tudtam. Örültem, hogy aznap nyertem. Kivettem a pályaudvar csomagmegőrzőjéből a táskámat, és beköltöztem a játékosok szállására.

Kovács Eleonóra 1989-ben született. Szalókán él (Ukrajna, Kárpátalja). Tanulmányait az Ungvári Nemzeti Egyetemen 2012-ben fejezte be (történelemtanár). 2012-től jelennek meg írásai. 2014-től a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság (KVIT) tagja. 2020-ban Ungváron jelent meg első gyűjteményes kötete, melynek címe: Érzékelés. Könyvismertető, filmnapló, jegyzet.