Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Sarnyai Benedek: zájed

Fotó: a szerző archívuma

Amíg helyet keresek az érkezési csarnokban, azon tűnődöm, hogy hívják Anna szüleit. Két éve vagyunk együtt, még egyszer sem találkoztam velük. Ismerem az arcukat, annyiszor láttam a profilképüket, hogy a Jóisten is beleunhatott a számolásba. De hogy hívják őket?

Bővebben ...
Próza

Nagy Olivér Ábel rövidprózái

Fotó: a szerző archívuma

azt hogy minden talalkozas semmilyen

nem csinalunk semmit

a beszelgetesek is csak ures fecsegesek

Bővebben ...
Próza

Sándor Anna Viola: Nem beszélünk soha

Fotó: a szerző archívuma

Az apja akkoriban éjjelente a fülembe duruzsolt, ne is álmodjak róla, sose fogom megtudni a titkát. Erősen hozzábújtam, ő átölelt, az apja érintését éreztem a bőrömön, a horkolása, a szemébe lógó haja, a karja, a szorítása mind az apjáé volt.

Bővebben ...
Műfordítás

Giulia Caminito (f. Sokcsevits Judit Ráhel): Bársonylány

Fotó: Andrea Ottaviani

Vito úgy hitte, elkapott valami betegséget. Nem talált más észszerű magyarázatot arra, miért ébredt úgy egyik napról a másikra, hogy nem megy neki a verselés. Az ihlet, a ritmus, a szavak, az ötletek hiánya gyötrő volt, elméjének csendje pedig határtalan.

Bővebben ...
Költészet

Szamosvári Bence: bálnacet expressz

Fotó: Kiss A. Kriszta

bokáig letolja két és fél autóbusznyi / ámbráscet-jelmezét

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Láncszemek

Fotó: a szerző archívuma

Nagyanyám keze a spájzban pakolászik éppen, amikor anyám szeme megpillant egy üvegvázát. Semmit sem értek.

Bővebben ...
Fotó: Hartai Soma

kartonszárnyak

Hatalmas kartondobozokból készítettük a gépeinket. Az aljukba két-két kört vágtunk, beledugtuk a lábunkat, majd rohantunk a réten, elrugaszkodtunk a földtől, és egy-egy másodpercre valóban repültünk. Én féltem a magasban, ezért közelebb maradtam a földhöz. Pizsi egyfolytában szekált érte.


Pizsi ötéves volt. Én hat. Abban az időben hetente meggondoltam magam, hogy mi szeretnék lenni. Tanítónő, szakács, festő, kertész, anya. Pizsi pilótának készült. Csak azt nem tudta eldönteni, milyen legyen. Vadász-, vitorlázó- vagy űrrepülő.

Mindent együtt csináltunk. Ha az én napom volt, akkor babáztunk, kőlevest, és légpalacsintát készítettünk anyáéknak. Ha az övé, akkor repültünk. Hatalmas kartondobozokból készítettük a gépeinket. Az aljukba két-két kört vágtunk, beledugtuk a lábunkat, majd rohantunk a réten, elrugaszkodtunk a földtől, és egy-egy másodpercre valóban repültünk. Én féltem a magasban, ezért közelebb maradtam a földhöz. Pizsi egyfolytában szekált érte. Ő vakmerő volt. Anyáék mindig ezt mondták. Egyszer repülőstül leugrott az emeletes ágyunk tetejéről. Akkor az orvos a bedagadt bokáját kötözve figyelmeztette, hogy el is törhette volna a lábát. Töréssel márpedig sosem lehet belőle pilóta. Egy pilótának ugyanis tökéletesnek kell lennie. Magas, egészséges, és ép fogsorú, hogy szépen tudjon mosolyogni. Pizsi ezután chips helyett csak zöldséget evett. Napjában háromszor mosott fogat. Időben lefeküdt és felkelt. Kevesebbet ugrált az emeletes ágy tetején. És egyfolytában méricskélte magát a spájzajtónál. Abban az évben Pizsiből egy halom fekete, vízszintes vonal maradt.

Eljött a nyári szünidő. Egyfolytában az udvaron voltunk. Piknikeztünk, bunkert építettünk, a patakban mászkáltunk, és szárnyaltunk. A repülőink fogyóeszközzé váltak. Hetente újat kellett készíteni. Egyik nap eláztak a kartonszárnyak a patakban. Anya a falu kisboltjában volt eladó, és rengeteg kartondobozt hordott nekünk haza, amiket a szerszámos sufniban tároltunk. A pataktól versenyt futottunk Pizsivel a banános dobozokig. Azok voltak a legjobb repülőalapanyagok. Az ajtó előtt egy aprócska madárfiókát találtunk. A gerendák közötti fészekből esett ki. A testvérei csipogva siratták. Anya azt mondta, hogy a madárfióka, akit Pizsi Repcsinek nevezett el, többé nem térhet vissza a fészekbe. Így hát befogadtuk. Repcsi a család része lett. Szénával béleltünk ki neki egy cipősdobozt. Ez lett a háza. Minden nap gilisztát, lárvát vagy kis bogarakat gyűjtöttünk neki. Először riadt volt, aztán szép lassan beszokott. Pizsi sülve-főve vele volt. Együtt ettek, együtt aludtak, együtt nézték a tévét, a fürdőszobába is magával vitte. Egyfolytában mesélt neki. Az volt a terve, hogy megtanítja beszélni, hogy ha majd Repcsi felnő, és szárnyra kel, elárulhassa Pizsinek a repülés titkát.

A szerdai nap volt a közös kertészkedés ideje. Pizsi utálta ezt a napot. Mindent elkövetett, hogy kihúzza magát a kerti munkából. Betegséget színlelt, folyton vécére ment, egyszer el is szökött. Azon a napon mi az epret gyomláltuk, anyáék pedig a paradicsomot és a paprikát. Munka közben Pizsi a kapucnis pulcsija zsebébe gyűjtötte a Repcsinek való falatokat. Mikor megtelt a zsebe, elrohant a ház felé. Azt gondoltam, csak Repcsit eteti meg. Nagyon sok idő telt el, és még mindig nem jött vissza. Ha végzek a sorommal, muszáj lesz az övére átmennem, de még mindig nem került elő. Anya megengedte, hogy utánamenjek. Repcsi nem volt a dobozában. Mérges lettem. Anyáék nélkül ugyanis nem vehettük a kezünkbe. Berontottam a házba, és ordítottam, hogy most azonnal jöjjön elő, és tegye vissza a helyére Repcsit. A szobánk ajtaja csukva volt. Hallottam, hogy az emeletes ágy ütemesen nyikorog, de ahogy közelítettem, a hang abbamaradt. Lassítottam a lépteimet. Lopakodtam, aztán berontottam. Ott volt. Fél méterrel a szőnyeg fölött lebegett. A kapucnija tartotta meg. A zsebéből férgek és giliszták másztak ki. Potyogtak a földre. Aztán Repcsi elrepült, és Pizsi is repült vele.


Hidi Boglárka 1999-ben született Szikszón. Jelenleg az ELTE BTK színháztudomány mesterszakos hallgatója. Színházi kritikái a Prae.hu-n, a Nincs online-on és a Szkholion folyóiratban jelentek meg. Szépirodalmi írása pedig a Nincs online-on.