A rozsdás bökő
- Részletek
- Írta: Berta Ádám
Megint a teraszra ment, benézett a konyhába az ablakon át. Az avokádómag már kicsírázott, Ervin halogatta az ültetést. Annál jobb eséllyel indul az életben a növény, minél később ülteti el, gondolta, de nem akarta vízzel együtt továbbvinni.
– Rendben, akkor hétfőn kilenckor – mondta Ervin, és letette a telefont.
A csaphoz lépett. Ujjnyi vizet eresztett a poharába, és az avokádómagra öntötte. Péntek volt. Hétfőre kihívta az ajtósokat és a költöztetőket. Remélte, utóbbiak nem késnek: úgy beszélte meg velük, hogy reggel nyolckor kezdenek.
Körülnézett. Rengeteg cuccom van, állapította meg. Pár héttel ezelőttig minden dugig volt. A polcokon több ezer könyv, a tárolókban és a beépített szekrényekben mindenféle kacatok zsúfolódtak. Azóta megtöltött húsz-harminc kartondobozt könyvekkel, és nagyjából ugyanennyi doboz lapra hajtogatva várta, hogy cuccokat tegyen bele és leragassza.
Már előre nyomasztotta a hétfő, a sok logisztika. Vigaszt abból meríthetett volna, hogy hamarosan túl lesz rajta, de a közelgő felfordulás, a sok tennivaló csak egy nagyobb hercehurca kezdetének tűnt. Ervin még nem választotta ki az új lakást, konténert bérelt, és abban kellett elhelyezni mindent, amitől nem akart megválni.
Az ajtósok és a bútorszállítók várhatóan akadályozni fogják egymást a szűk lépcsőházban. Nem tűnt praktikusnak, hogy egyszerre jelenjenek meg a lakásnál, ellenben szükségszerű volt. Ervin tudta, hogy van két olyan bútordarab, amit csak úgy tudnak kivinni a költöztetők, ha az ajtósok az ajtótokot is eltávolítják. Nem lesz elég levenni az ajtót, a két nagy könyvszekrény úgy nem fog kiférni. A két könyvszekrény teljesen egyforma volt. Ervin emlékezett rá, hogy kilenc évvel ezelőtt, a beköltözéskor sem boldogultak velük a hordárok. A két nagy szekrény a teremgarázsban töltötte az első éjszakát, másnap különleges költöztetőket kellett hívni.
Ervin két-három éve élt ebben a lakásban, amikor meghallotta, hogy a szemközti szomszéd biztonsági ajtóra cseréli régi bejárati ajtaját. Úgy döntött, ő is lecserélteti. Amikor beszerelték az impozáns, vastag, acéltokos ajtót, Ervin látta, hogy magas küszöb tartozik hozzá. A látogatók ettől kezdve néha bukdácsoltak is a szokatlan, emelt küszöbnél. Ervin egész mostanáig nem tulajdonított jelentőséget a keresztben húzódó, és az ajtóval megegyező színű fémrésznek, de a lakás kiürítésének eltervezése közben evidenssé vált, hogy a küszöb miatt az ajtónyílás leszűkült. Élesen emlékezett, hogy amikor a különleges költöztetők végül be tudták emelni a könyvszekrényeket, legfeljebb fél centi maradt az ajtótok és a szekrény szélei között.
A terv a következő volt: a szállítók megjönnek, és nyolctól kilencig kihordanak a lakásból, amit lehet. Aztán amikor megérkeznek az ajtószerelők, félbehagyják a munkát. Miután sikerült eltávolítani az ajtótokot, a tágabb nyíláson kivonulnak a két nagy könyvszekrénnyel. A költöztetők ezzel aznapra készen is lesznek itt, a lakásnál. A teherautóval mindent átszállítanak a konténerhez, átpakolnak, a konténert lezárják, aztán irány a következő cím. Az ajtósok közben visszaépítik a tokot, és a helyére illesztik a biztonsági ajtót. Miközben ezt végiggondolta, Ervin a lakásban mászkált. Az étkezőből átment a nappaliba, onnan ki a teraszra, a teraszról vissza a dolgozószobába. Csattanást hallott. Hátranézett, és látta, hogy véletlenül felrúgta a falnak támasztott seprűt. Odalépett, felemelte, megint a falnak támasztotta. Közben, ahogy hátrafordult, elé tárult a kilátás. A teraszt és a dolgozószoba nagyobbik felét sárgás fény terítette be. Még egy óra lehetett a naplementéig, kellemesen langyos idő volt. Szép itt, gondolta Ervin, aztán megrázta magát. Várta, hogy elköltözzön.
Az adásvételi szerződést két héttel ezelőtt írták alá. Az állt benne, hogy négy hét áll rendelkezésre a lakás kiürítésére. Az idő fele azóta elröppent. Ervin rögtön a szerződéskötés utáni nap az írószerbe ment, és vett öt tekercs vastag ragasztószalagot. Beugrott a kínai boltba, megkérdezte az eladót, vannak-e felesleges kartondobozai. Hat-nyolc összehajtogatott dobozzal a hóna alatt ballagott haza. Az illatszerüzlettel is próbát tett. Kipuhatolta, hova melyik nap érdemes menni. Állandó délutáni tennivalója lett az üres kartondobozok beszerzése. Szabadságot nem vett ki, úgyhogy csomagolni esténként és hétvégén tudott. Gyorsan telt az idő, a lakásból csak apránként fogyott a holmi. Egyik-másik este, ha elunta a kartondobozok lezárását, tizenöt-húsz kisebb dobozt betett az autójába, és ment egy kört a konténerhez. Csak a költözés vége felé döbbent rá: olyan sok dobozra volt szüksége, hogy ha mindet egyidőben kellett volna feltornyoznia a lakás helyiségeiben, talán el sem fért volna tőlük.
A pakolászás harmadik hetében Ervinnek feltűnt, hogy a cuccok rétegekben áramlanak. Ettől kezdve figyelt is erre. A legvégén, amikor már alig volt valami a lakásban, két asztalon még mindig maradt terítő. Ezeken az asztalokon csoportosultak Ervin kedvenc mütyürjei, amiket egy, öt vagy tizenöt éve kapott barátoktól, rokonoktól. Az elültetetlen avokádómag a konyhaasztalon állt, egy vízzel teli fagyis kehelyben. Mindegyik mütyürhöz kellemes emlékek tapadtak, Ervin fel tudta idézni, az előző lakásában melyiket hol tartotta. A kulcsátadás előtti hét legnagyobb részében csak lomokat és szemetet hordott le az utcára. Aztán az utolsó nap újra megcsillant valami.
Ez egy szimbolikus ügylet, mondta magában, miközben egy pergamen hatású, papírból készült, lakkozott lámpaernyőt vitt lefelé. Eszébe jutott, hogy bő húsz évvel és három lakással ezelőtt találta a Molnár utcai boltot, benne az idős lámpaernyő-készítővel. Akkor még vidéken lakott. Nejlonzacskóban vitte az ernyőt a Nyugatiba, onnan vonattal szállította haza.
Megint a teraszra ment, benézett a konyhába az ablakon át. Az avokádómag már kicsírázott, Ervin halogatta az ültetést. Annál jobb eséllyel indul az életben a növény, minél később ülteti el, gondolta, de nem akarta vízzel együtt továbbvinni. A kulcsátadás napján, kora reggel terített le egy darab fóliát, és rátett egy középméretű cserepet. Ültetés közben kezébe akadt a régi, rozsdás kés, amit már évek óta nem látott. Kertészkedéshez használta. Még gyerekkorából emlékezett rá. Nagyanyja kenyérvágó kése volt. Amióta az eszét tudta, megvolt nekik.
Miután a magot belepte a föld, Ervin eltüntette a nyomokat. Összesöpörte a fóliára szóródott rögöket, aztán látta, hogy a fólia és a padlólap közé is jutott némi föld. Fölszedte a fóliát, alatta is felsöpört. Homályosan megmozdult benne egy gondolat. Félig-meddig, mint valami gazdátlan árnyék, beúszott a fejébe, mit álmodott aznap hajnalban. Aztán megint visszahúzódott az asszociáció. Ervin a terasz sarkába támasztotta a seprűt.
– Ide a rozsdás bökőt – motyogta, és a márvány ablakpárkányra fektette a kést.
Berta Ádám író, műfordító (1974). Friss regénye: Magamat rajzolom középre (Cser, 2021).
