Harminc fokon

Részletek

Írta: Gerebenics Nóra

A kutyafuttatóban megcsörren a telefonom. Rita szaggatottan beszél, kapkod a szavak után.  Vesz egy nagy levegőt. A fülemhez tartom a telefont, amíg felszedem a kutyaszart, és megértően „ahamm”-ozok. Megkérdezi, találkozhatnánk-e.

Rita lakásában nincs mosógép. Hetente egyszer mosodába viszi a ruháit. Szereti a közösségi élményt, ismeretlenekkel várni a holmik megtisztulására. Én jobban szeretem a hajtogatást.  Mikor vele tartok, a legváltozatosabb témákról tudjuk hajtogatni a magunkét irodai menzán hallott pletykáktól kezdve a szelektív hulladékgyűjtésen át a „hetente egy epizódnyi vagy egyszerre az egész évadnyi sorozatnézés-e a jobb” vitánkig, amiben soha nem tudjuk meggyőzni a másikat.

Egy szoftverfejlesztő cég pénzügyi osztályán dolgozunk Ritával. A fizetésemelést követően keresek annyit, hogy jobb albérletbe tudtam költözni. Két éve váltam el. Hosszadalmas huzavona volt, és még most sem rendeződött teljesen az életem. Lassan törlesztem az első részletet abból, amit az IT-s kollégánk, Robi adott kölcsön. A válásom idején többször látta, hogy az otthon is befejezhető munkáimat inkább az irodában csinálom, vagy a büfében adogatom össze az aprópénzt a pénztárcámból. Skót terrierje van, nekem pedig drótszőrű foxom, ezért ha hazautazik a kutyaszőrallergiás anyjához, én sétáltatom az ő kutyáját is. Mikor először mentem Kalácsért, Robi megkérdezte, nem gond-e ez nekem havonta egyszer, én pedig kiböktem, hogy a jelenlegi helyzetemben lelkileg még jót is fog tenni, ecsetelve a válásomat. Fel sem tűnt, hogy egyáltalán nem kerültek szóba köztünk az anyagiak, én ingyen gondoltam sétáltatni a kutyákat. Akkor Robi felajánlotta, hogy fizetne érte, ráadásul egy nagyobb összeggel is segít. A volt csoporttársával fejlesztett autósjáték-applikációjukat megvásárolták, és most megengedheti magának, nem sürgős visszaadnom.

A kutyafuttatóban megcsörren a telefonom. Rita szaggatottan beszél, kapkod a szavak után.  Vesz egy nagy levegőt. A fülemhez tartom a telefont, amíg felszedem a kutyaszart, és megértően „ahamm”-ozok. Megkérdezi, találkozhatnánk-e.

Felviszem a kutyákat, majd futva elérek egy villamost. Rita egy nagy kék IKEÁ-s zacskóból válogatja a ruhadarabokat. Választ egy gépet, a digitális kijelzőhöz érinti a kártyáját, én közben a vasaló mellé letett függönyöket bámulom. Az utoljára hagyott piros top mellrészén észreveszek egy fehér pacát. Elrakta mosatlanul, miután Robi az egyik fontos ügyfél születésnapi köszöntése után behívta az irodájába, és magukra zárta az ajtót. Rita csak a garatreflexet írja le nekem, amitől majdnem elhányta magát. A topot azért rakta el, mert arra gondolt, hogy feljelentést tesz, és akkor bizonyíték lehet. Elmesélném neki a válási tárgyalásom előtti este történetét, amikor a volt férjem megpofozott, mert el akartam vinni a pereménél aranyozott, pünkösdi rózsás Hollóházi vázát, amit ő vett nekem ajándékba. Akkor meg ragaszkodott hozzá, hogy az az ő tulajdona. Többször is viselkedett így, de abban a vitában volt a legagresszívabb. Pillanatról pillanatra lejátszom a jelenetet a fejemben, mielőtt úgy döntök, hogy mégsem mondom el. Megkérdezem Ritát, tervez-e megkeresni egy áldozatsegítő egyesületet, többnek 0‒24-es segélyvonala is van, most azonnal felhívhatjuk őket. Ő is tudja, válaszolja, csak még nem vette rá magát.

Robi már a céges csapatépítőn feltűnően kereste a társaságát, az összes játékban egy csapatban voltak. A köszöntő bulin végig figyelt arra, hogy Rita pohara lehetőleg ne legyen üres. Ritát annyira nem vonzotta Robi kopaszodása, és amikor Robi felvetette, hogy egyszer elmehetnének moziba ketten, Rita felidézte az ócska horrorfilmeket, amiket a volt barátjával szerettek nézni. Mindig összeizzadt a tenyerük, ahogy szorították egymás kezét. Most, hogy életében először egyedül él, hiányzik neki az az érzés.

Pár másodpercig összenézünk, mielőtt bedobja a mosógépbe a fehér foltos topját. Elindítja a harminc fokos programot. Leülünk a géppel szemben, és nézzük a színes ruhák táncát a dobban. Rita előveszi a telefonját. Mutatja nekem instán a tükörszelfit, amit múltkor spinning előtt csináltunk. Erős szűrőt tett rá, mintha nem is mi lennénk. Így túl erőltetettnek találom a mosolyomat, miközben Rita a legcsábosabb tekintetét mutatja. A képet huszonheten kedvelték, öten különböző színű szívecskéket kommenteltek alá. Rita megjegyzi, hogy az ő oldalán ez egész jó aránynak számít. Megérkezik az értesítés a huszonnyolcadik kedvelésről. Robi az.

Másnap az ebédszünet végén bekopogok Robi irodájába, hogy visszaadjam neki az első részletet. A delelő napsugarak szétterpeszkednek az ablakokon. Köszönök neki, megkérdezi, hogy vagyok. Odacsúsztatom a borítékot az asztala szélére. Mintha egy vizes rongyot kicsavarva tartanék, úgy feszít a dühöm. Motyogva megköszönöm a segítségét, együttérzőn bólint felém, a számítógép órájára néz. ‒ Szólnál Ritának, hogy jöjjön be hozzám, mielőtt hazamegy? ‒ kérdezi, miközben megigazítja a billentyűzetét. Kedvem lenne a falhoz vágni egy aranyozott peremű pünkösdi rózsás Hollóházi vázát.

A dohányzóban találom Ritát. Könyörgök neki, hogy ne menjen be Robihoz, kimentem majd valami kifogással, de ragaszkodik hozzá, hogy beszéljen vele, legalább tisztázza a helyzetet. A délután hátralévő részét csendben dolgozzuk végig. Veszem a táskám, elköszönök. Csukódik a liftajtó, látom, ahogy feláll, és megigazítja a szoknyáját.

Gerebenics Nóra 1990-ben született Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetem szabadbölcsészet/kommunikáció szakán és Metropolitan Egyetem forgatókönyvíró/film dramaturg szakán diplomázott. 2017 óta publikál novellákat.