Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina a Litmusz Műhelyben

Fotó: Simon Bettina

Vendégünk volt Simon Bettina író, költő, művészettörténész, aki szerint a „mi az irodalom?” kérdés maga az irodalom.

Bővebben ...
Költészet

Farkas Arnold Levente versei

Fotó: A szerző archívuma.

hallottalak sírni uram / de a könnyed bizonytal / an bizonytalan minden

Bővebben ...
Litmusz Műhely

Simon Bettina - Kerber Balázs - Körtesi Márton: Az éjszaka fényszíve

Fotó: Litmusz Műhely

Ömlik belőlem / a malőr, idegesen bámulom a csillárt, / a hátam mögött érzem a fintorgást, / és megtölti az éjszaka kezemben a poharat.

Bővebben ...
Költészet

Szabó Gergely versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

bárcsaknénik és bezzegbácsik ökoszivárványos szatyraiba / szorult mákszemként hallgatunk 

Bővebben ...
Próza

Palotai Péter: Limbó Hintó

Fotó: Fejes Márton

Most, hogy járműtulajdonossá válok, eldöntöttem, hogy vállalkozni fogok – haladjunk a korral –, és Pityuval közösen csapatjuk majd az utakon. Szóval, modernizálunk. Megyünk az úri negyedbe, szekérrel. Nem is hinné el senki, mi mindent kidobnak a naccságák. Mi meg begyűjtjük, de most már majd ipari mértékben, nem csak úgy kicsiben. A hasznos limlom megy a zsibire, eladjuk. 

Bővebben ...
Folyó/irat/mentés

Ideje a megbecsülésnek - Lapszemle irodalmi folyóiratok december és januári lapszámaiból

Montázs: SZIFONline

Talán senki nem vitatja, hogy a magyar irodalmi folyóiratok minősége messze túlszárnyalja azt, amit egyre szűkösebb anyagi támogatottságuk megengedne. Emiatt lapszemlém vélhetően akkor járna el helyesen, ha minden egyes december-januári megjelenést végigvenne. Ez azonban egy jótékony, ám voltaképp megúszós írást eredményezne. Merthogy miután befutott a felkérés e feladat elvégzésére, – hogy a lapszemle ne ,,csak” lapszemle legyen – zsigerből egészen más gondolatok is elkezdtek kavarogni bennem, melyeknek közös pontjaként tűnt fel a talán folyóiratszemlébe nem illő illetlen kérdés, hogy mi az, ami hiányzik?

Bővebben ...
Költészet

Szűcs Anna Emília: a körmök rossz sorrendben nőnek

Fotó: Ladányi Jancsó Jákob

azt hajtogatod, a rosszul megválasztott szavak ölnek, / de szerintünk a jól megválasztottak is

Bővebben ...
Költészet

Majláth Ákos versei

Fotó: Gyéresi Orsolya

A többi mag jó földbe esett. / Szárba szökkent ott a szégyen, / burjánzottak az önvádlás sötétzöld / levelei. Később termést hoztak: / gyomorgörcsöt, értelmetlen alázatot. / Egyik harmincszorost, / másik hatvanszorost, / sőt, volt amelyik százszorost.

Bővebben ...
Fotó: Madarász Domján Ildikó

Süket utca

Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom.

A metrólejáróban indul a napom. Lágy dzsesszel kezdem, talán így könnyebb lesz a reggel. Késésben lévők suhannak el előttem, eltorzítják a trombitámból áradó hullámokat, de a hangjegyeket nem viszik magukkal. Mások higgadtan, ritmusra lépkednek. Van bennünk valami közös, mégsem néznek felém. Játszom tovább, ilyen korán csak a hangszer van ébren. Mikor enyhül a földalatti nyüzsgés, felsétálok az utcára. Kivilágosodott.

Útlezáró szalag választ el a megszokott helyemtől, nem pakolhatok le. Az ütvefúró és az autósok mérges dudálása elnyom minden más hangot. A feltorlódott forgalom láttán bennem is nő a szorongás. Nyugodtabb utcát keresek, fogalmam sincs, merre. Lassan megyek, bizonytalanul. Nem hallom, de érzem, hogy korog a gyomrom.

A zeneakadémia mellett felgyorsítok. Nem akarok az állásra gondolni, amit olyan gyorsan elvállaltam, sem az utolsó vizsgámra, amit nem szabadott volna elrontanom. Haragszom magamra az elpazarolt időért, már egy órája játszhatnék, de még mindig a helyem keresem. A park szélén állok meg. Váltogatom a filmzenéket és a népszerű slágerek feldolgozásait. Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom. Egy nő a zeneakadémia irányába siet. Ismerős az arca, de a haja egészen más. Nem lehetek biztos benne, hogy ő az. Próbára teszem a Malena betétdalával. Elképzelem, hogy zongorázik mellettem. Megint. Az öreg trombitám rögtön felismeri az évek óta nem játszott darabot, most a zene hangosabb az utcánál. Az ujjaim lüktetnek, a hangszer mintha pirosan izzana. Az ismerős alak siet tovább, csak miután már elhaladt előttem, akkor torpan meg, felém fordítja a fejét. Nem ismer fel. Átrohan a zebrán, amíg zölden villog a lámpa.

Kiesek a ritmusból. Zavarba jövök. Rég történt velem ilyesmi. Hagytam a rutinnak, hogy félelemre tanítson, és mindig azt játszottam, amit betéve tudok, kerültem a hibákat. Most pedig, hogy átszakadt ez a védőburok, fogalmam sincs, hogyan tovább. Újra improvizálni kéne, új variációkat kitalálni, mint valamikor az akadémián. Kiindulópontként felidézem a sokat hallott zongoraszót. Az elképzelt billentyűk rozsdavörösen nyomják a dobhártyám, ezt a lüktetést fújom a trombitába. Még sosem játszottam így az utcán. Az emberek megváltoznak körülöttem, lassabbak, figyelmesebbek mint pár perccel ezelőtt, de lehet, csak képzelem.

Nem tudom, meddig tart. A délutánból nem emlékszem képekre, csak hangokra. Este, amikor elnéptelenedik a környék, összeszedelőzködöm, és elindulok a metróaluljáró felé.  Pár dollár és euró gyűlt össze a trombitám tokjában.

Finta Viktória 2000-ben született Komáromban. Jelenleg a Pozsonyi Színművészeti Főiskola negyedéves dramaturg szakos hallgatója. Elsősorban prózát ír, de drámai műfajokkal is foglalkozik. Tagja a József Attila Ifjúsági Klubnak, amely a pozsonyi magyar egyetemistákat képviseli és fogja össze.