Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Fotó: Madarász Domján Ildikó

Süket utca

Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom.

A metrólejáróban indul a napom. Lágy dzsesszel kezdem, talán így könnyebb lesz a reggel. Késésben lévők suhannak el előttem, eltorzítják a trombitámból áradó hullámokat, de a hangjegyeket nem viszik magukkal. Mások higgadtan, ritmusra lépkednek. Van bennünk valami közös, mégsem néznek felém. Játszom tovább, ilyen korán csak a hangszer van ébren. Mikor enyhül a földalatti nyüzsgés, felsétálok az utcára. Kivilágosodott.

Útlezáró szalag választ el a megszokott helyemtől, nem pakolhatok le. Az ütvefúró és az autósok mérges dudálása elnyom minden más hangot. A feltorlódott forgalom láttán bennem is nő a szorongás. Nyugodtabb utcát keresek, fogalmam sincs, merre. Lassan megyek, bizonytalanul. Nem hallom, de érzem, hogy korog a gyomrom.

A zeneakadémia mellett felgyorsítok. Nem akarok az állásra gondolni, amit olyan gyorsan elvállaltam, sem az utolsó vizsgámra, amit nem szabadott volna elrontanom. Haragszom magamra az elpazarolt időért, már egy órája játszhatnék, de még mindig a helyem keresem. A park szélén állok meg. Váltogatom a filmzenéket és a népszerű slágerek feldolgozásait. Ebéd felé mintha már nyugodtabbak lennének az emberek. Túléltük a délelőttöt. Megállnak pár pillanatra, és néznek. Hogy hallanak-e, nem tudom. Egy nő a zeneakadémia irányába siet. Ismerős az arca, de a haja egészen más. Nem lehetek biztos benne, hogy ő az. Próbára teszem a Malena betétdalával. Elképzelem, hogy zongorázik mellettem. Megint. Az öreg trombitám rögtön felismeri az évek óta nem játszott darabot, most a zene hangosabb az utcánál. Az ujjaim lüktetnek, a hangszer mintha pirosan izzana. Az ismerős alak siet tovább, csak miután már elhaladt előttem, akkor torpan meg, felém fordítja a fejét. Nem ismer fel. Átrohan a zebrán, amíg zölden villog a lámpa.

Kiesek a ritmusból. Zavarba jövök. Rég történt velem ilyesmi. Hagytam a rutinnak, hogy félelemre tanítson, és mindig azt játszottam, amit betéve tudok, kerültem a hibákat. Most pedig, hogy átszakadt ez a védőburok, fogalmam sincs, hogyan tovább. Újra improvizálni kéne, új variációkat kitalálni, mint valamikor az akadémián. Kiindulópontként felidézem a sokat hallott zongoraszót. Az elképzelt billentyűk rozsdavörösen nyomják a dobhártyám, ezt a lüktetést fújom a trombitába. Még sosem játszottam így az utcán. Az emberek megváltoznak körülöttem, lassabbak, figyelmesebbek mint pár perccel ezelőtt, de lehet, csak képzelem.

Nem tudom, meddig tart. A délutánból nem emlékszem képekre, csak hangokra. Este, amikor elnéptelenedik a környék, összeszedelőzködöm, és elindulok a metróaluljáró felé.  Pár dollár és euró gyűlt össze a trombitám tokjában.

Finta Viktória 2000-ben született Komáromban. Jelenleg a Pozsonyi Színművészeti Főiskola negyedéves dramaturg szakos hallgatója. Elsősorban prózát ír, de drámai műfajokkal is foglalkozik. Tagja a József Attila Ifjúsági Klubnak, amely a pozsonyi magyar egyetemistákat képviseli és fogja össze.