CSATA+TÉR=KÉP

Részletek

Írta: Macsovszky Péter

Olyan korban élünk, amelyben a gazdaságosság és még inkább a takarékosság nem erény, hanem egyenesen követelmény. A túlélési stratégia része.

Nem lehet. Itt nem. Sehogyan sem lehet kielégítően kiszellőztetni. Ebben éltünk évekig. Azelőtt talán másképp, de minek annyit emlékezni? Nem, itt nem lehet alaposan. Mert így lett megépítve. A huszadik század után, amikor eldöntötték, hogy elsősorban az emberre kell gondolni és emberléptékű, emberbarát lakásokat kell építeni. Az emberi test arányrendszeréből indultak ki. Olyan épületeket terveztek, amelyek tágasak, van bennük elegendő fény és levegő. A lelkes, haladó szellemű, huszadik századi építész azon volt, hogy a magasházakban is érvényesítse az antropomorf méretrendet, a természetközeliséget. Olyan humánus tereket tervezett, amelyek nem akadályozzák a személyiség szabad megnyilvánulásait még akkor sem, amikor a megszokott viselkedés megszorítása elkerülhetetlenné vált. A progresszív építész észszerűen bánt a térrel kapcsolatos művészeti kutatómunka eredményeivel. A belső teret csak a benne élők tevékenysége rendezheti. Egyes alkotók úgy vélték, a lakók jobban fogják magukat érezni olyan lakásokban, ahol a padlóig érő üvegfalak felerősítik a falak színét, illetve, ahol a fény színes ablakon keresztül vetül a fehér falakra. A színeknek fontos szerepe van nemcsak a modern és a modern utáni építészetben, de a társadalomban is. A lélekgyógyászok tudják, ha egy ideges embert egy hétre olyan piros szobába zárnak, ahol mozgó fény is van, akkor meg fog őrülni. A modern építész emberségesebben gondolkodik, ezért azt mondja, csináljuk inkább az ellenkezőjét. A huszadik századi konstruktív, haladó építész a lakást „lakható téglalapnak” nevezte, és úgy vélte, hogy majd „rugalmas téglalappá” fog átalakulni. A szótár szerint a rugalmas szó szinonimái a következők: hajlékony, elasztikus, ruganyos, alkalmazkodó, taktikus, diplomata, engedékeny, kompromisszumkész. Itt egy pillanatra meg kell állni, és elképzelni, hogy milyen is lehet egy elasztikus, taktikus, diplomata, engedékeny lakás? Hiszen ezek ugyebár emberi tulajdonságok, képességek, nemde? A huszadik századi, liberális beállítottságú építész olyan lakást kísérelt meg tervezni, amely úgy viselkedne, mint egy élőlény. Szóval a „rugalmas téglalapban” a világoskék fal hátrál, a fekete pedig előbbre kerül. Élt valaha valaki olyan lakásban, amelynek fekete volt valamelyik fala? A merész építész úgy gondolja, hogy ha egy falat sárgára mázolnak, akkor az eltűnik, megsemmisül. És hogyan befolyásolják a színek a társadalmat, az emberek viselkedését? Rotterdamban egy régi gyár szutykos volt és kormos. Komor hangulat uralkodott benne. Azonban az új gyár színes és tiszta lett. És átalakult a munkások és munkásnők külseje is. Úgy érezték, egy ilyen szép, fényes, majdhogynem áttetsző környezetben már nem hordhatnak koszos munkaruhát. Reggelente pedig fogat kell mosni. Több, mint valószínű, hogy a lakók is, akik „rugalmas téglalapokban” fognak lakni, többet adnak majd a külsejükre és más gondolatok kerítik hatalmukba őket. A haladó gondolkodású építésznek a geometrikus formákra is oda kellett figyelni. Meg arra, hogy a pontosan szerkesztett mértani idomok hogyan illeszkednek a természeti térbe. És arra, hogy a személytelen épület és az ember személyisége között fennálló ellentmondást fel lehessen oldani. Például az alaprajz variálhatósága, a külső és a belső tér egymásba való átvezetése által. Ugyanis az egymást nyugalomban tartó részek között feszültség jött létre. Ezek a részek a modern építészet elemi kompozíciós eszközei. A vonal, a felület, a térfoglaló idom, az anyag, az üresség, és természetesen a tértől elválaszthatatlan idő. Egy lelkiismeretes építész tudatában van, hogy a kompozíciós eszközök között létrejövő feszültségben az időbeli történés lehetőségei rejlenek. A tartófalak helyett pilléreket alkalmaztak. Ennek köszönhetően a belső tér is szabadabban alakítható. A függőleges ablakok helyett vízszinteseket terveztek, amik teljes hosszában tagolják a homlokzatot és egyenletes fényt biztosítanak a szobákban. A lapos tetejű épületek tetején tetőkerteket lehetett kialakítani, ami tulajdonképpen a természet bevonását jelenti. Mivel az épület pilléreken áll, a földszint fedett parkolónak, illetve közösségi térnek használható. A nagyobb lakótömbök lakásait négytagú családok számára tervezték. Megkülönböztetett figyelmet szenteltek annak, hogy a belső tér megoldásai ne csak gazdaságosak, de demokratikusak is legyenek. Így az eszményi lakótömbben minden lakásnak egyenértékű a tájolása: van napfényes déli és árnyékos északi homlokzata. Bámulatos ez a rengeteg odafigyelés. S fantasztikusak a modern architektúra forradalmi jelentőségű koncepciói. Ezekből valami megvalósult, valami meg nem. Hibátlan épületet tervezni nem lehet. Hiába próbálja az építész legjobb tudása és lelkiismerete szerint átmenteni a magasházakba azt a természetközelséget, amelyet a villákban lakó emberek tapasztalnak. A legtöbben nem arra vágynak, hogy kaptárszerű épületben lakjanak. Nem arra születtünk, hogy alázatos, önsanyargató remetékként éljünk. Ezért egy merész, huszadik századi építész olyan magasházat tervezett, amit nem lehet hagyományos bérháznak tekinteni. Az épületnek még bevásárló utcája is van a hetedik emeleten. Élelmiszerüzlet, posta, fodrászat, vendéglő, gyógyszertár, könyvesbolt. A tetőteraszon óvoda, tornaterem, játszótér. Mindent, ami ebben a rendkívüli épületben megtalálható, antropomorf méretek szerint alakítottak ki. Szintmagasság, a lakássejt szélessége, az erkélyekkel áttört homlokzat. Mindezek ellenére az emberek mégsem akarnak itt lakni. Nem a tetőn létesített tornateremben vagy játszótéren akarják eltölteni a szabadidejüket. Az üzletutca sem vonzza őket. Ugyanis egy olyan városban, amelyben ezt a rendhagyó bérházat felépítették, az emberek nemcsak bevásárolni szeretnek, hanem kötetlen társadalmi életet élni is, ismerősökkel és idegenekkel beszélgetni, hülyéskedni, incselkedni. Egy szabadtéri piac sokkal alkalmasabb az ilyen tevékenységekre. A bérháznak, amelyet vertikális városnak is lehet nevezni, megvannak a fogyatékosságai. De még így is elvitathatatlanul szép. Mert a szándék, amely ebben az épületben megfogalmazódott, kétségbevonhatatlanul humánus. Az egyszerű, korábban született lakó, akinek átlagos ismeretei vannak az építészet világtörténetéről, valamiképpen elvárja, hogy a huszonegyedik század építésze levonja a tanulságokat a huszadik századi építészet előnyeiből és hátrányaiból. Ezért, amikor szembesül egy huszonegyedik századi, átlagos színvonalú lakás fogyatékosságaival, hirtelen nem érti, az építész miért nem hasznosította az előző emberöltők építészeti vívmányait. Illetve, hasznosította őket, hiszen elég egy futólagos pillantást vetni az épületre, és azonnal kiderül, hogy a modern, humánus építészet elveit betartották a tervezők. Nem hiányzik szinte semmi. Megvan a cölöpszerkezet, a földszinti tér, amit garázsnak vagy parkolónak lehet használni, továbbá az erkélyek, s mögöttük a homlokzaton végigfutó, padlózatig érő vízszintes ablakok. Mindennek ellenére, lehetetlen a lakást kiszellőztetni. Talán még egy vályogból összetapasztott parasztháznál is gondjuk volt az építőknek arra, hogy a szobákat ki lehessen szellőztetni. Még egy remete barlangjában is jobban áramlik a levegő, mint ebben a lakásban.

■ ■ ■

Vajon hol kalandozhatott az építész esze, amikor a fürdőszobát tervezte? Talán egy erdőben? És a fák között mi kötötte le annyira a figyelmét? Egy csilpcsalpfüzike? Vagy egy nyaktekercs? Felidézte magában ‒ az erdőben vagy a műteremben ‒ az egyetemen elsajátított építészeti elveket? Azt, amit az emberközpontú, haladó szellemiségű, huszadik századi modern építészet elveiről tudni kell? De akkor a fürdőszobának miért nincs ablaka? A mennyezeten ugyan van ventilátorral ellátott szellőzőnyílás, azonban nem működik túl hatékonyan. Az ingatlanügynök is figyelmeztetett: vigyázni kell, nehogy valahol, a fürdőszoba valamelyik sarkában megjelenjen a penész. Sötét, nehezen szellőztethető a fürdőszoba. A középkort idézi, aminek, persze, megvan a maga romantikus, illetve román kori varázsa. De hol maradtak a huszadik századi vizionárius építészek eszméi? Hát nem kell mindegyiket komolyan venni, hiszen ez a lakótömb a huszonegyedik század szüleménye. Öt évvel ezelőtt építették. Pontosabban nem is építették, csak egy régebbi házat alakítottak át olyanra, mintha frissen épült volna. A régebbi ház az igen, az a huszadik században épült. Nehéz eldönteni, hogy mi az, ami az átépítésnél megmaradt belőle. Könnyen lehet, hogy a régi házból csak a fogyatékosságai élték túl az átalakítást. Mivel csak azok voltak elfogadható állapotban, az építész pedig úgy döntött, felhasználja őket. Jó állapotban lehetett a fürdőszoba, amelynek nincs ablaka. Így aztán a nem létező ablakot persze átmentette. Az építész esze nem kalandozott sehol, egyszerűen a könnyebbik megoldás mellett döntött. Olyan korban élünk, amelyben a gazdaságosság és még inkább a takarékosság nem erény, hanem egyenesen követelmény. A túlélési stratégia része. A gazdaságosság és a takarékosság már a huszadik századi építészetben is alapvető szempontnak számított. Ezért a legtöbb épületnek sokkal rondább homlokzata van, mint egy reneszánsz vagy barokk palotának. Minek a sok cafrang meg kacifánt? És mivel a homlokzattal már nem kellett bíbelődni, és a népesség is megnövekedett, meg aztán a technológia is fejlődött, felgyorsult az építkezés és megszülettek a lakótelepek. Uniformizált lakótelepekről már a legnagyobb és legmerészebb építészek is álmodoztak: a „vertikális város” alkotója ugyanúgy, mint a „rugalmas téglalap” atyja. Azt persze nem gondolta volna egyikük sem, hogy a huszadik század második felétől a gombaként szaporodó lakótelepek sokkal embertelenebbek és rondábbak lesznek, mint a század eleji munkásnegyedek. A szocialista és kapitalista lakótelepek tervezői valamit nagyon félreérthettek, így aztán a nagy és modern építészeti elgondolások karikatúráit hozták létre. Vagy nem értettek félre semmit, hibátlanul megvalósították az utópiákban gondolkodó építészek ötleteit, csak éppen ezek az utópisztikus építészek elfelejtették alaposabban végiggondolni az elképzeléseiket. De ez az utópistáknál már csak így szokott lenni. Annak ellenére, hogy az építészet ma már névtelen kontárjai nem feledkeztek meg az emberi testből kiinduló arányrendszerről, mindarról, amit az egyetemen tanultak, és olyan lakásokat terveztek, amelyekben alig lehetett mozogni. Minél inkább az emberre fokuszáltak, annál embertelenebbek lettek a lakótereik. Persze kérdés, hogy milyen emberre gondoltak. Élő, hús-vér emberre, vagy csak az emberről alkotott képzetre? Úgy gondolták, hogy az emberközpontú lakás olyan, hogy lehet benne állni, ülni, feküdni. Ennyi az embernek elég. Egy egészséges embernek. De minél nagyobb hangsúlyt helyeztek az egészségre, annál kényelmetlenebb lakásokat terveztek. A kollektív egészség előbbre való volt, mint az egyén közérzete. Egészség csak egy van, mondták, és ez alatt közös egészséget értettek, és nem azt, hogy az egyénnek csak egy egészsége van. Az élet egyszeri lehetőség arra, hogy az ember egészben maradjon. Halála után már nem marad egészben. Sem a teste, sem a lelke. Ha ugyan van neki. Lelke. De az ember nem csak egészségből áll. Ezért az egészség: egyoldalúság és szélsőség. Végülis nem olyan nagy baj, hogy a fürdőszobának nincs ablaka. A lakásban élők amúgy sem tartózkodnak ott túl gyakran. Sokkal nagyobb baj, hogy a mosdókagylónak nincs kagyló alakja. Mert ugye, alig akad olyan kagyló, amelynek téglalap alakja lenne. Mire gondolhatott ama tervező, akiben felötlött a téglalap alakú mosdókagyló? A válaszért nem kell a szomszéd utcába menni. A téglalap alakú mosdókagyló megálmodója is ugyanolyan merész, és előremutató egyéniség lehetett, mint a „vertikális város” és a „rugalmas téglalap” alkotói, ezért úgy gondolta, hogy a mosdókagylók szintjén is le kell számolni a múlttal. A baj csak az, hogy a téglalap alakú mosdókagylóban a víz nem folyik el olyan gyorsan, mint a kagyló alakúban. Ugyanis a téglalap alakú mosdókagylónak (vagy inkább mosdótéglának) egyrészt teljesen lapos az alja, nem lejt, másrészt a víz egyáltalán nem örvénylik, mint ahogy az a kagyló alakú mosdóknál tapasztalható. És vajon mi járhatott annak a tervezőnek az agyában, aki a négyzet alakú tányért ötlötte ki? Gondolt valaha arra, milyen is egy ilyen tányért elmosni? Hát persze hogy gondolt, csak éppen a mosogatás folyamatába nem vonta be az emberi kezet, mivel ma minden ember, aki tényleg embernek tartja magát, mosogatógépet használ. A mosogatógép pedig egyáltalán nem agyal azon, hogyan is kell elmosni a négyzet alakú tányért. És a közeljövőben megjelenő négyzet alakú fazekakat is minden különösebb nehézség nélkül elmossa majd. Hogy a következő nemzedékek hogyan fognak levest meg főzeléket kevergetni a négyzet alakú fazekakban, azt egyelőre nehéz elképzelni. Mindenesetre, ez a terjedelmes lelkifröccs, ami betekintésnek vagy utószónak is lehetne nevezni, elsősorban talán nekik íródott.

■ ■ ■

Nem lehet kereszthuzatot csinálni. A hálószobában egyáltalán nem lehet kinyitni az ablakot, illetve egy részét, egy szellőzőablakot ki lehet nyitni, de csak résnyire, mivel bukó ablakról van szó. Fiatal lehetett az építész. Egy életerős, ambiciózus fiatalember, aki csak azért nem figyel oda minden eshetőségre, mert még előtte az élet. Érthető. De miért éppen a hálószobától vonta meg az egészséges légáramlást? Mert gyermekkorában utálta, ha a hálószobában a magas vérnyomással küzdő nagyanyja éjjelente nyitva hagyta az ablakot, akár tél volt, akár nyár? És a két fürdőszoba? Egyikben sincs ablak. Csak szellőzőberendezés a mennyezeten. Meg kell nyomni a gombot, és berregni kezd. Ami azt jelenti, hogy egyes szagokat elég körülményes kitessékelni onnan. A nappalit és a konyhát, ami a nappali része amúgy, sem egyszerű kiszellőztetni, mivel ablak csak az egyik oldalon van. Tulajdonképpen nem is ablak, hanem elhúzható üvegajtó, amely a tágas erkélyre vezet. Az erkély, szerencsére, keletre néz. Ami persze nem azt jelenti, hogy az építész arra gondolt, hogy az, aki majd itt fog lakni, gyönyörködhet a napkelte színeiben. Nehéz elhinni, hogy az építész figyelembe vette volna az égtájakat. Mert hát nem nagyon vette figyelembe azoknak a lakóknak a fényszükségletét sem, akiknek a földszinten van a lakásuk. Az ablakuk elé ugyanis olyan magas falat tervezett, amely télen-nyáron örök árnyékot biztosított nekik. Olyan árnyékot, amely pimasz és gátlástalan, mivel folyamatosan belopja magát a lakásba. Viszont a földszinti lakások ablakát tágabbra lehetett nyitni, mint a második emeleti lakás hálószoba ablakát. Ez nehezen felfogható a második emeleti lakó számára, aki a résnyire nyitható hálószoba ablakot azzal indokolja, hogy védelmet nyújt a betörők ellen. A földszinti lakásokat védő fal ugyan magas, de azért nem annyira, hogy egy betörő ne tudjon rajta átmászni. Minden komolytalanságot félretéve: mire gondolt az építész? Nincs kizárva, hogy nem is építész volt, hanem csak egy csicskás, akinek az építész rendszeresen átpasszolta az egyszerűbb, nem túl izgalmas feladatokat. Szóval mire gondolhatott a szóban forgó csicskás? A korgó gyomrára? Vagy a kolléganője combjára? Vagy a hétvégére, amikor majd kimegy a szabadba és végre lencsevégre kap egy nyaktekercset vagy egy csilpcsalpfüzikét? Erre is, arra is, de leggyakrabban semmi kézzelfoghatóra. Megtervezni egy régi, kétemeletes bérház átalakítását ingerszegény munka. A modern építészet alapelvei adva vannak, csak alkalmazni kell őket. Az alapelvek egy része már a felújítandó épületben is megtalálható, így hát gyerekjáték lesz ez a munka. Csak arról nem szabad megfeledkezni, hogy a legfontosabb szempont a lakók egészsége. A kényelem másodrendű, mivel minden egyénnek más elképzelése van róla. Nem lehet mindenkinek a kedvében járni. Így kényelméről minden lakó saját maga gondoskodjék. S mivel bérházról van szó, a lakók jobban teszik, ha nem tévesztik szem elől, hogy az általuk megteremtett kényelem csak átmeneti lehet.

■ ■ ■

Az építész, illetve a felújítás megtervezője, szóval az építésziroda egyik csicskása, még ha szeretné is ‒ mert ilyen csicskások is akadnak ‒, nem tud minden lakóra gondolni. Tulajdonképpen lehetetlen odafigyelni minden egyén igényeire. Ha az építész, vagy a csicskása mégis érdeklődne a lakók igénye iránt és mindegyikkel külön beszélne, akkor nem maradna ideje a tervezésre. Így egy átlagos embert kell elképzelnie. Így vannak ezzel a hivatalnokok is. Meg a politikusok. Meg a tábornokok. Nem tudunk mindenkire gondolni, ezért egy elvont, általános érvényűnek tűnő sablont hordozunk magunkban. A sablon többnyire nem egyezik a kacskaringós, kiszámíthatatlan valósággal. S megszületik a feszültség, az erőszak, a félelem. Tehát egyáltalán nem jó, hogy nem tudunk mindenkire odafigyelni, minden igényt kielégíteni, mindenkivel mindenkor tapintattal bánni, mások bőrébe bújni. De ‒ mint már elhangzott ‒, ezt megvalósítani lehetetlen. Marad tehát a gyakran indokolatlan szorongás, meg a dühkitörések. És marad a személytelen építészet. Szükségtelen külön hangsúlyozni, hogy lehet egyénre szabott házakat, lakásokat tervezni, de az egészen más ügy, mint egy régi bérház átalakítása. A bérházban állandóan váltakoznak a lakók. Van, aki pár hónapig, és van, aki öt évig marad. Különböző korú, méretű, súlyú, ízlésű egyének. Gyakran nem annyira tehetősek, hogy öröklakásra tegyenek szert. Ezért aztán azt kell szeretniük, ami egy bérházban várja őket. Kénytelenek alkalmazkodni az adott körülményekhez. A belső tér szabja meg a viselkedésüket és a gondolataikat. Azt, hogy elhanyagolják, vagy ápolják külsejüket. És akkor ott vannak a szomszédok. Egyesek elhanyagolt külsejűek, mások odafigyelnek testük és ruhájuk tisztaságára, na meg a frizurájuk állapotára. A bérház lakói gyakran nem tudják, hogyan viszonyuljanak egymáshoz. Ezért inkább kerülnek minden találkozást. Vannak, akik válaszolnak a köszönésre, vannak, akik nem. A jólnevelt lakó sokat töpreng azon, hogy köszönésére vajon miért nem érkezett semmilyen válasz. Még egy fejbiccentés sem. Az olyan bérházban, amelyben nincs házmester, a lépcsőket és folyosókat senki nem fogja felsöpörni, felmosni. Hiszen ideiglenesen vagyunk itt, gondolják a bérlők. Viszont az életben is csak ideiglenesen veszünk részt. Halála óráját, mint ahogy az tudvalevő, senki sem ismeri. A jól átgondolt tervvel rendelkező öngyilkoson kívül. Senki sem tudhatja, hol fog meghalni. És ha valakit történetesen egy bérházban ér a halál? Például a felsöpretlen lépcsőn, vagy a folyosón? Akkor, a túlvilágról visszatekintve, ugyan elmondhatja, hogy csak ideiglenesen lakott ebben a bérházban, de neki is be kell látnia, hogy eme ideiglenesség befejezését másképp képzelte. Az ideiglenes életből átlépett az örökkévalóságnak nevezett valamibe, de mintha a bérházban történő ideiglenes tartózkodás, melybe belesimult a szomszédok folyamatos észre nem vétele, most mintha más megvilágításba került volna. Mintha a lépcsőn, illetve folyosón elhalálozott lakó, valamilyen szinten, örökre itt maradt volna. Aztán ki tudja, lehet, hogy tényleg itt maradt, mint egy szellem. Időhurokba szorult, mintegy büntetésképpen a szomszédok iránt tanúsított viselkedése miatt. De lehet, hogy nem is büntetésről van szó, hanem inkább a szellőztetés lehetetlenségérül. Persze, a büntetések is ideiglenesek, de a túlvilágon ‒ úgy tartják ‒ másképp múlik az idő, illetve nem múlik, mivel az időt a Jóisten kizárólag a mi világunk számára találta fel. Na, elég ebből a botcsinálta eszmefuttatásból.

■ ■ ■

A falak. A dolgozószobát és a hálószobát elválasztó fal gipszkartonból készült. Nem baj, hiszen nem tartófal. Azt mondják, a gipszkarton az egyik legkedveltebb megoldás abban az esetben, ha a lakók további terekre szeretnék felosztani a lakást. A gipszkarton fal installálása olyan egyszerű, hogy a komolyabb szakértelemmel nem rendelkező lakó is elvégezheti. Elég, ha betartja a szabályokat. Tényleg nagyon rugalmas megoldás, ráadásul kevesebb építési törmelékkel jár. De minek szaporítani a szót. A gipszkarton falról mindenki tudja, hogy szigetelőkészségben elmarad a téglafal mögött. A valamennyire tájékozott lakót az ilyesmi nem zavarhatja, mivel tudja, hogy a külső falak vastagsága, illetve összetétele sokkal fontosabb. Nos, a falak, amelyekről itt szó van, alig vastagabbak harminc centiméternél, ami, persze, megfelel az itteni előírásoknak. De ha megérkezik a negyvenfokos kánikula, egy harminc centiméteres fal ‒ főleg, ha nem téglából, hanem valami olcsó, éppen divatos építőanyagból készült ‒, aligha védi meg a lakást a fokozatos fölmelegedéstől. Bár a fagypontot ezen a vidéken nem ismerik, télen az itteni lakások nagyon hűvösek tudnak lenni, hiszen, ha több mint nyolc hónapon át a nappali hőmérséklet csak ritkán emelkedik tizennyolc fok fölé, éjszaka pedig négy fokra csökken, akkor nem csoda, hogy annyian küszködnek a megfázással. A lakó haragja tehát elsősorban a falakra irányul. Pedig ott vannak az ablakok is. Tulajdonképpen ebben a második emeleti lakásban csak egy ablak van – a hálószobában. A fényellátást a nappaliban és a dolgozószobában elhúzható üvegajtók biztosítják. Ezek tulajdonképpen a negyedik fal szerepét töltik be. A fémkeretekben azonban csak egyrétegű üveg van, ami a szigetelés szempontjából egyáltalán nem nevezhető előnyösnek. Így aztán ‒ legyen bár tél vagy nyár ‒ alig van különbség a kinti és benti hőmérséklet között. Az egyik jó nevű napilapban megjelent egy terjedelmes cikk az itteni lakáskörülményekről. A cikk írója frappánsan megjegyezte, hogy a szigetelés annyira rossz színvonalú, hogy a lakók úgy érezhetik magukat, mintha egy életen át tartó sátorozáson vennének részt. A tűrőképességről szól az egész. A teherbírásról. De nem kell búslakodni. Mert ezt az egészet úgy is fel lehet fogni, mint egy erőjátékot. A lakásokat persze ellátták légkondicionálókkal, amelyekből nyáron hűvös, télen meleg levegő áramlik. De a lakóteret akkor sem lehet kielégítően fel-, illetve lehűteni. Nemcsak az egyrétegű ablakok és a harminc centiméteres falak, hanem a rések miatt sem, amelyek a bejárati ajtó és az ajtófélfa között ásítoznak. Ezeken a réseken nagyon be tud fújni a nyitott gangon vidáman hancúrozó szél, és rajtuk keresztül igencsak könnyedén tud távozni a meleg. A légkondicionáló nem sokat pihen sem nyáron, sem télen, ami meg is mutatkozik a villanyszámlán. Az alkotó kedvű építész ‒ vagy annak irodai csicskása ‒, tervezéskor mindenfélére odafigyelt, legfőképp talán az észszerűségre meg az olcsó építőanyagok felhasználására, csak arra nem, hogy milyen lesz a lakásbérlők villanyszámlája. Nem gondolhat mindenki mindenre. Így aztán senki sem marad bűn nélkül. A pácban mindenki benne van, akár az a jámbor kereskedő, aki ugyan elvégezte a kötelező imát, de nem tudta, hogy a datolyamagok, amelyeket elhajigált, megölték az éppen ott tartózkodó dzsinn láthatatlan fiát.

■ ■ ■

A bejárati ajtó a konyhába vezet. És nyomul be az ajtó és az ajtófélfa közötti réseken, kintről a por, amelyet a környező építkezésről hord szerteszét a szél. De mindenféle más is képes ezeken a nem túl tágas réseken befurakodni. Apró, barna pókok, ártatlan bogárkák, szúnyogok. Egyszer egy gyík is beszökött. Sárga teste világított a szürkületben a szoba közepén. Bár ő biztos, hogy nem a réseken mászott be: hiszen azok ‒ amint azt már említettem ‒ nem túl tágasak. De akkor hogyan, merre? Tudja a fene. A fene sok mindent tud. Mégsem fordul hozzá a kérdéseivel senki. A réseken tehát a gyík nem férhetett át. Egy csótány viszont be tud rajtuk kúszni. Zsenge korában minden különösebb nehézség nélkül. Bár eddig még senki sem látta, hogy valamelyik rést használta volna. A folyosókon és a lépcsőházban sem lehet csótánytetemeket látni soha. Tehát nem onnan érkeznek. A szóban forgó lakás lakója úgy véli, hogy a csótányok inkább a zuhanyozófülke ráccsal befedett lefolyóját veszik igénybe. A lakó éppen a fürdőszobában bukkant rá egy hatalmas példányra. Ott pihengetett a mosdókagyló fölötti tükrösszekrény felületén. A rácson ‒ mármint a lefolyó rácsán ‒ jó nagyok a nyílások. Ezért a lakó, aki mindent megtesz azért, hogy naponta foglalkozhasson költemények élvezetével, a lefolyó rácsára a nescafés üveg lecsavarható fedelét helyezte, mivel a nescafés üveg lecsavarható fedele pont olyan nagy, hogy képes eltakarni az egész lefolyónyílást. Nem valószínű, hogy a lefolyóból érkező csótány el tudja majd mozdítani. S ha el is tudja, vajon hogyan mászik ki alóla? Azt tartják, a csótány szörnyen intelligens, még ha nincs is agyveleje. Szóval, amikor a csótány átpréseli magát a lefolyó rácsán és a lecsavarható fedéllel szembesül, akkor csak azt teheti, hogy megpróbálja odébb tolni a fedelet, hogy ne az egész rács legyen letakarva. Utána visszamászik pár centire a lefolyóba és a rács szabaddá tett nyílásain át hatol be a zuhanyozófülkébe. Mivel most az a divat, hogy mindenütt kisebb vagy nagyobb hozzáértéssel szemetet szeparálnak, így aztán a szóban forgó második emeleti lakás lakója sem tehet mást, mint szemetet szeparál. Mivel a bérház tervezője a konyha tervezésekor valahogy megfeledkezett arról, hogy a szemétládának is meg kell legyen a maga helye, a lakó úgy határozott, hogy a konyhaszekrény és a hűtő közötti, nagyjából harminc centiméter szélességű résben fogja tartani a fémből készült, huszonöt centiméternél alig magasabb szemétládát és azt a kartondobozt, amelybe a borosüvegeket, a papírt és a műanyagból készült termékeket fogja hajigálni. Egyszer, amikor a kartondobozból kihúzta az üvegekkel, papírokkal és műanyag termékekkel megtelt fekete szemeteszsákot, észrevette, hogy a kartondoboz szélén egy jókora csótány elmélkedik. Na, ez vajon hogy került ide? Mert bizony nem a lefolyónyílás rácsán keresztül érkezett. A második emeleti lakás lakója úgy gondolta, hogy a szupermarketből hozott zöldségek között húzhatta meg magát. A zöldségek azonban azonnal a hűtőbe kerültek és a csótány aligha mászhatott onnan ki észrevétlenül. Akkor talán a borosüvegekkel érkezett, az italboltból? A világ túl tágas és túlságosan összetett, nincs olyan lakó, aki képes lenne ezzel vagy azzal a köznapi aprósággal kapcsolatos gondolatmeneteket a végtelenségig folytatni. Így aztán a második emeleti lakás lakója is csak sóhajt egyet és agya különösebb erőfeszítés nélkül más vizekre evez.

Macsovszky Péter (Érsekújvár, 1966) kétnyelvű költő, prózaíró. Szlovákul közel harminc kötete jelent meg eddig. Első verseskötete – Strach z utópie (Rettegés az utópiától) – 1994-ben látott napvilágot. Legújabb szlovák nyelvű novelláskötete 2022-ben jelent meg Oceán trpezlivosti zaspieval (A türelem óceánja dalolt) címmel. Első magyar könyve – az Álbonctan – 1998-ban jelent meg. Ezt 2000-ben követte a Kivéve, 2002-ben a Hamis csapdák könyve, 2009-ben a Lapkivágatok és Hálás anyag című kötetek, 2020-ban a Miből készültek és hová tartanak és 2022-ben a Hátha megmarad valami (ebből is) című próza. Első magyar nyelvű kötetéért 1999-ben megkapta a Madách-díj nívódíját. Ezt 2007-ben követte a Mészöly Miklós-díj. A Tantalópolis című kísérleti regényért 2016-ban elnyerte az Anasoft litera irodalmi díjat. 2017-ben Szentkuthy Miklós Brugundi krónika című művének szlovák fordításáért neki ítélték oda a legjobb fordításért járó Ján Hollý-díjat. A 2020-ban megjelent magyar verseskötetért ismét a Madách Imre-díj nívódíját kapta.