Biciklisták

Részletek

Írta: Maczák Orsolya Rita

Megkönnyebbülnék, ha ki tudnék jelölni egy ilyen mozzanatot, mert ami el tud kezdődni, az véget is érhet, és akkor fognám a biciklim, visszatolnám a boltba, vagy eladnám az interneten, vagy csak begórnám a Dunába. 

Biciklizni tanulok, de akik előttem mennek, és pillanatokon belül behozhatatlan előnyre tesznek szert, nem tudják ezt. Azt hiszik, bicikliztem én is, nem néznek hátra, megvagyok-e még. Feltételezik, hogy ott gurulok ötödikként a sorban, különben biztos szóltam volna. Én is ezt feltételezném a helyükben. Úgyhogy szem elől tévesztem őket. Az égen a látómezőmből kiúszó madarak ők. Pedig nem is mennek gyorsan, ha tudnék biciklizni, utol is érném őket. Szurkolok nekik, tekerjenek már, behozhatatlan távolságba kell kerülni, fel kell adni először, hogy leszállhassak végre a nyeregből. Ne kelljen lábujjhegyen billegnem tovább. Hamarosan befordulnak jobbra a fáknál, akkor vége.

Nem a biciklizni nem tudásom az, ami miatt szégyellem elmesélni ezt a történetet, és amiért el kell mesélnem mégis. Hanem az a kínos, hogy egyébként azt hittem, tudok biciklizni. Úgy gondoltam magamra, mint aki felülhet egy kerékpárra, és eltekerhet bármeddig, ha akar. Csak éppen nem akar. Szóba jön a biciklizés egy-egy laza iszogatás vagy gyertyafényes vacsora közben, vagy szóba jön olyankor, amikor nem is számítasz rá, és nemcsak úgy, mint az egyik helyről a másikig való eljutás eszköze, hanem hogy körbe kéne mondjuk tekerni a Balatont, de olyan is van, hogy valaki úgy érkezik meg, hogy lecsapja a bukóját az asztalra, néha még a nyerget is lefekteti mellé, és akkor én mindig bólogatok, hogy á igen, a biciklizés. Tudni vélem, miért van a nyereg az asztalon, nem fenyegető a felém mutató hosszú fémcső egyáltalán.

Helyeselni, meg a helyesléssel közvetve részesedni a biciklizésből, azt is többféleképpen lehet. És ha gyerekkoromban van egy kertes ház, abban van egy garázs, amiben van egy gyerek méretű bicikli, és a gyerek méretű bicikli mellett van egy középkorú férfi, aki felfújja a gyerek méretű bicikli kerekeit, meg is nyomkodja, hogy elég kemények-e, aztán a bicikli csomagtartójába becsíptet egy seprűnyelet, és a seprűnyélre jut egy, a férfival egyidős nő is, hogy tartsa, amíg én felveszem a bukóm, bekapcsolom a lámpám, ráülök a nyeregre, és még akkor is fogja, amikor felemelem a lábam a földről, hogy a pedálra tegyem, akkor ismernék a biciklizéssel kapcsolatos hiányosságaimból legalább párat. Így viszont nem ismerek.

Amikor a barátaim nem adnak elsőbbséget, és felkenődnek a motorháztetőre, vagy nem tartják be a követési távolságot, és befejelik a hátsó szélvédőt, vagy csak simán átesnek egy autónak a bicikliútra hirtelen kinyíló ajtaján, aztán küldik magukról a sebtapaszos térdű, belilult combú, bevérzett szemű, bekötött vállú, kitört fogú, begipszelt karú, összevarrt állú, infúziós képeket, akkor én mindig tudni vélem, hogy lehetett volna elkerülni a balesetet. És abban is biztos vagyok, miközben virágot vagy bébiételt vagy szudokut vagy pesztós bulgurt viszek ajándékba a pórul járt barátaimnak, hogy velem ilyesmi sosem történhetne meg. És nem azért, mert nem biciklizek.

Hogy mióta gondolok úgy magamra, mint aki tud biciklizni? Nincs első emlék, nincs olyan, hogy láttam valakit, aki könnyedén biciklizett, és ezzel a mozgással én olyan módon azonosultam, hogy innentől fejben azok közé soroltam magam, akik nemcsak ismerik a tekerés módját, de kifejezetten ügyesen bicikliznek, vagy a testem pillantottam meg, a tudatomra ébredésem egy korai szakaszában olyan szemmel, hogy az minden bizonnyal biciklizésre képes, és attól el nem választja más, mint maga a tett.

Megkönnyebbülnék, ha ki tudnék jelölni egy ilyen mozzanatot, mert ami el tud kezdődni, az véget is érhet, és akkor fognám a biciklim, visszatolnám a boltba, vagy eladnám az interneten, vagy csak begórnám a Dunába. Semmivel se lenne nagyobb dolog, mint egy rosszul megválasztott egyetem, egy munka mellett fokozatosan elhagyott hivatás, egy autórongálással és verekedéssel végződő párkapcsolat, vagy mondjuk véletlenül megtudni, hogy aki reggelente felöltöztetett, megetetett, és elvitt az iskolába, az nem ugyanaz, mint aki sok évvel korábban bevitt a testében a kórházba, és onnan már nélküled ment haza.

Ha az ember az ablakból látja, hogy valaki biciklin ül, akkor elsőre nem feltétlenül lehet megállapítani, hogy az illető biciklizik, vagy biciklizni tanul. Első ránézésre kísértetiesen hasonlítanak. Nem csoda, hogy azoknak sem tűnt fel a különbség, akikkel biciklizni indultam. Pedig a biciklizni tanulás pont a felszíni hasonlóság miatt sokkal nagyobb távolságra van a biciklizéstől, mint a nem biciklizés. A meg se próbálás. A nyeregbe se ülés. A sisak fel se csatolása. A lámpa be se kapcsolása. A láb fel se emelése. Na, amikor felemelkedik a láb, akkor már nincs miről beszélni.

Az emberek nagy része abban a tévhitben kíván élni, hogy a biciklizőt és a biciklizni nem tudót csak az idő választja el. Főleg a biciklizők gondolják ezt ‒ a szerencsések szokásos ignoranciája. Amit egyébként meg tudok érteni, mert amíg nem vettem biciklit, és nem csatoltam fel a bukómat, és nem kapcsoltam be a lámpámat, és nem ültem a nyeregbe, addig én is közéjük soroltam magam. Csak aztán felemeltem a lábam, és eldőltem. Akik meg másodpercek alatt maguk mögött hagytak, nem tudják, hogy egy végtelenül és áthasíthatatlanul kék égbolt van kifeszítve fölöttük.

Maczák Orsolya Rita 1992-ben Budapesten született, de Esztergomban nőtt fel, inkább az itteni miliő hatott nyelvezetére, gondolkodására. Irodalom- és kultúratudomány szakon diplomázott a Károli Gáspár Református Egyetemen, majd a Kisképző felnőtt képzésének festő tagozatán tanult. Újságírással, festéssel és szépirodalommal foglalkozik.