Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Fotó: Németh Lili

Karcagi Ágnes kisprózái

Pontosan ezernegyven vasárnap. Ezernegyven alkalom a megbánásra. Kórházban csak egyszer voltam ‒ ha nem számítjuk a születésemet. Egy csontom tört el. A fülembe négy lyukat lövettem. Háromszor hánytam alkoholtól és egyszer sem mondtam el anyámnak, mégis mindig kiderült.

244

Testvérből pontosan kettő, talán azért, mert így valakiről mindig gondoskodni kell. És nálunk legtöbbször van is valaki, aki gondoskodik. Anyából egy egész apából háromnegyed. Az igazi nagyjából negyedrész, a pót pedig talán fél. Kilókból nagyjából nyolcvan adatott nekem.

Gyerekkori traumákból összesen öt. Két nagyszerű nagyszülő, két nagyszerű halál. Kutyából egy, macskából kettő. Egyesekből három, az ötösök sosem érdekeltek. Összetört tányérokból nyolc, baráti összeveszésekből négy, könyvekből pedig kettőszázhatvanhárom darab. Háromszor voltam szerelmes és háromszor csalódtam. Pofonokból kettőt adott anyám, hármat a bátyám. Öt alkalommal ettem pisztáciát, hatszor fáztam fel és összesen kilencszer estem le a lépcsőn. Pontosan ezernegyven vasárnap. Ezernegyven alkalom a megbánásra. Kórházban csak egyszer voltam ‒ ha nem számítjuk a születésemet. Egy csontom tört el. A fülembe négy lyukat lövettem. Háromszor hánytam alkoholtól és egyszer sem mondtam el anyámnak, mégis mindig kiderült. Kilencvenhatszor menstruáltam, és mindig elmondtam anyámnak. Tizenegy harisnya szakadt szét a combomon, hat gomb esett ki az ingemből és két melltartómból jött ki a merevítő mosás után. A körmömet ötvenkétszer festettem ki ‒ tizenhétszer pirosra.

Nagyjából ennyi történt 244 hónap alatt. Ez minden, ami valaha fontos volt.

 

Legédesebb kapcsolatom


Szégyen. Az esemény után még napokig érezte. Kezdetben csak ritkán, aztán fokozatosan erősödött. Ez a szégyennek az a fajtája, ami folyamatosan velünk van. Megszokta, tűri. Olyan, mint egy hívatlan vendég vasárnap délután.

Van, hogy enyhül. Ilyenkor helyére ül az önutálat. Tudod, amikor gyerekkorodban nem kapod meg az utolsó csokit és leszidnak. Ez sokkal trükkösebb. Ritkán jelentkezik, de ha betoppan, akkor pánikszerűen. Nála egyébként különösen sokszor kopogtat az önmarcangolás: a körmösnél, az iskolában meg ebédkor. Undorodott magától, egyszerűen nem értette, mi vitte rá arra, hogy ilyet tegyen. Ilyet senki sem csinál. Utoljára Szandi szülinapján, a csokitorta után érezte ezt. A szégyen és az önutálat ugyan ilyenkor általános, de ő minden elképzelhetőnél komolyabb szinteken szenvedett. Jött aztán a bizonytalanság, a titkolózás és az elszigetelődés. Szép sorjában. Annyira borzasztó volt ilyet tenni, hogy senkinek nem akart róla beszélni. Pedig sok barátja volt, de egyik sem értette volna. Ezután a konkrét alkalom után annyira megszégyenülve érezte magát attól, amit a szájába vett, hogy el akart tüntetni a testéből minden nyomot. Két ujját hívta segítségül. Sosem érezte magát kevesebbnek. Nem segített a terápia sem. Ez az eset végzetes volt.

Ilyen aljasságokra képes egyetlen darab habos fánk. Egyetlen darab habos fánk.

 

Karcagi Ágnes 2002 óta része a világnak, Győrben született, jelenleg másodéves magyar szakos hallgató az ELTE-n. A könyveit nagyság szerint rendszerezi.