Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (II. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

Az ajtó előtt elegáns hölgy állt. Kozák pézsmakucsmát viselt, és vállára csúsztatott afgán bundát, nyakában földöntúli lángok, éles csillanások, a szemérmetlen gazdagság gyémántkövei. A menekülő kis híján meghajolt előtte, de tudta, mert megérezte, hogy ez itt és most valami miatt, amit nem ért, de tud, nem lenne helyénvaló. A hajnalnak sem volt könnyű súlya, friss lehelete, szőke illata. Itt csak megtörtént, megtörtént vele, mint egy háború. 

Bővebben ...
Próza

Petrik Iván: A harmadik cím (I. rész)

Fotó: Petrik Máté Benedek

– A gépezeteket ebben az őrült világban jobban elismerjük, mint az embereket. Ők az igazi hőseink.

– Hagyjál ezzel a tárgyfetisizmussal! Engem a szellem nagyszerűsége érdekel.

Bővebben ...
Költészet

Mechiat Zina versei

Fotó: Kállai Márta / Scolar

Úgy nézel ki, mint Cillian Murphy, / csak a magasságod, a cipőméreted, / és a fogsorod más.

Bővebben ...
Költészet

Ferencz-Nagy Zoltán versei

Fotó: Tordai Alexa

Sohasem érkeztünk meg, / pedig folyton hajnalodott.

Bővebben ...
Próza

Keömley-Horváth Boglárka: De hát ez sajtos

Fotó: Kádár Viktor

Idén egy másik rokon is garzonhoz jutott a Várban, gondolta feleleveníti a hagyományt. Egyébként fogalmam sincs, hogy ki ez a bácsi, nagymamám másod-unokatestvérének a fia, ezt mondja magáról, ugyanaz a vezetékneve, nem firtatom. Úgyhogy most itt vagyunk, ugyanazokkal az arcokkal ülünk egy légtérben, és a szobában dohányzik az egész család, kivéve én, de hát ugye az én állapotomban nem is szoktak. Mosolyogva néznek rám, miközben fújják a füstöt. Milyen kis helyes a hasam.

Bővebben ...
Műfordítás

Seamus Heaney: Tavaszi szünet

Fotó: Murdo Macleod

Zavarba jöttem / a felállva kezet nyújtó idős emberektől, / akik azt mondogatták, hogy „őszinte részvétem.”

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Hátra Texast, Arizonát

Fotó: Nemes Eszter

Elhiszem róla, hogy valamikor, nagyon régen elhivatottan bízott a küldetésében. Neki nem biztos, hogy elhinném. De róla igen. Elnézem, hogy másodszor már nem köszön vissza, és tudom, hogy hosszú évek óta itt, ezen a padon ül. Már nem hobó. Mert nem megy sehova. És az öntudat lázadását látom bele, csupán kora és helyzete miatt, a ténybe, hogy egy helyben ül. Látom, ahogy évtizedekkel ezelőtt megunja, hogy a kalandvágyat hajtani klisé lett. A hobóság intézményesülni kezdett, és már csak abban volt egyedülálló, hogy egyedülállóan sokan kalandoztak országszerte.

Bővebben ...
Költészet

Terék Anna versei

Fotó: Czimbal Gyula

Régen mi Európa voltunk / és magához ölelt bennünket / a világ.

Bővebben ...
Próza

Hüse Lajos: Szemeim égnek, akár az eleven sebek

Fotó: a szerző archívuma

Óvatosan kihátrál a szobából, fel ne ébressze a fiait. Nagyon ritkán gondolok úgy rájuk, mint a testvéreimre. Apa fiai. Úgy könnyebb. Kihátrál, és kimegy a konyhába. Mert az is van.

Bővebben ...
Költészet

Posta Marianna: dns

Fotó: A szerző archívuma

a központozás / manipuláció, olyan könnyű elbeszélni egymás mellett

Bővebben ...
Mese

Majláth Ákos - Majláth Luca Sára: Placcs, zsupsz

Fotó: az alkotók archívuma

Öcsi próbált nem-gondolni a füleire, de a fülei (nagyon nehezen viselték, ha éppen valaki nem figyel rájuk) csak egyre jobban vörösödtek és vörösödtek. Pedig higgyetek nekem, Öcsi nagy mestere volt a nem-gondolásnak.

Bővebben ...
Költészet

Mazula-Monoki Zsuzsanna versei

Fotó: A szerző archívuma.

azzal nyugtatjuk / magunkat hogy hajnalra / esőt mondanak

Bővebben ...
Fotó: Székelyhidi Zsolt

Makó Ágnes: Csak egyszer szólítanak

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Nyikorog az üvegezett lengőajtó, ahogy belököm. Még egyet nyikordul, amikor becsukódik a hátam mögött. A kis ablakhoz lépek, a kis ablak zárva. Odahajolok, köszönök. Az üveg mögött ülő nő nem néz rám. Maszkot húz, kinyitja az ablakot, még lejjebb hajolok, még egyszer köszönök, benyújtom az egymásra simuló TAJ-kártya, személyi, lakcímkártya, beutaló pakkot. Elveszi, mond valamit, de nem értem, mert közben megnyikordul az üvegezett lengőajtó. Idegesen megismétli, folyosó, a kék-fehér táblánál jobbra, sehol nem látok táblát, de bólogatok, ad egy vonalkódos cetlit a nevemmel és egy sorszámmal. Elindulok a folyosón, egyszer csak ott a tábla, és tényleg el lehet fordulni jobbra és le lehet ülni. Senkit nem érdekel, hogy ott ülök, remélem, majd szólítanak, és hogy rajtam kívül mindenki tudja, mire jó a kezemben szorongatott cetli.

A váró ablaka az udvarra néz. Az eső veri a kukatároló fölé erősített sárguló műanyag tetőt, végigcsorog a légkondi rozsdás dobozain, tovább mállasztja a szemközti tűzfalat, a csupasz téglákon moha zöldell.

Könyvet veszek elő, kinyitom, olvasok egy bekezdést, az ajtóra nézek, becsukom. Újra kinyitom, de nem olvasok. A könyv fölött magam elé nézek.

Őrjítő salsaritmus. Konga. Bejönnek a rézfúvósok, a tenger felől sós párát hoz a szél. Hullámzó csípőmozgás, a nap szikrázik a homokszemcséken. Az asszisztens felveszi, hümmög, hallgat, megint hümmög, éles hangon beleszól. Ne sírjál, drágám. Már nem szenved. Ott nyargal az örök… kutyamezőkön. Nyugodjál meg, igyál egy felest, ne menj sehova, csak pihizzél. Na, csók a család, aztán ne bőgj!

Szólítanak. A nevem hallatán úgy ugrom fel, mint aki darázsba ült. Elteszem a könyvet. Bezárom magam mögött az ajtót, szertartásosan átadom a vonalkódos cetlit, senki sem szól, hogy rosszul csináltam valamit. Itt tessék derékig levetkőzni. A pulcsit és a pólót egyszerre veszem le, gombócba gyűrve a székre teszem, a melltartót a tetejére egyensúlyozom. Oda kellene fellépni, karját felemeli, nagy levegő, benntart, végeztünk, eredményért szólítani fogják, csüccs.

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Elteszem a telefont, felállok. Az asszisztens rám néz, megkérdezi, mire várok. Eredményre, mondom. Arra nem itt kell várni, másik folyosó, a lépcsőnél balra, ott fogja szólítani a doktor úr. Megköszönöm, felkapom a kabátomat, táskámat, rohanok, leejtem az esernyőt, felveszem, megyek tovább, itt a lépcső, jobbra vagy balra? Balra, biztos, hogy balra, befordulok, újabb váró, az eső veri az ablakpárkányt, kabátos férfi ül a fehér padon, újságot olvas, egyforma fehér ajtók, keresem a kiírást, sehol semmi, csak hogy ne kopogjanak, leülök.

Megnézem a telefonomat, semmi. Nézem az ajtót. Kinyílik, kilép rajta egy nő, elsiet. Becsukódik az ajtó. Várok.

Biztos szólítottak, de nem voltam itt. Kétszer is kiabálták a nevemet. Töröltek. Nem fognak újra hívni. Szólnom kellene, hogy itt vagyok, de tilos kopogni.

Várok. Nyílik az ajtó, kijön egy srác, elmegy, neki sem merek szólni, nincs kinek szólni, az ajtó becsukódik.

Csend van, nem jön senki, összeszorult torokkal könnyezem, elképzelem, hogy rám förmednek majd, amiért nem itt vártam, hiába kiabálták kétszer is a nevemet, miattam borult fel a behívási sorrend, és azért, mert nincs nálam a vonalkódos cetli, mert nem adták vissza, mert még azt sem tudom, hogy vissza kellett volna kérnem a vonalkódos cetlit a lift melletti, behúzott függönyű ablaknál, és minden hiába, mert a vonalkódos cetli nélkül semmit nem tudnak velem kezdeni, nincs eredmény, nincs diagnózis, nincs terápia, nem létezem, tűnés, menjek innen, menjek haza, menjek a körzetihez, kérjek új időpontot, hozzam az új beutalót, és majd ebből megtanulom, amit mindig is tudnom kellett volna.

Nyílik az ajtó, kinéz egy fehér köpenyes szemüveges, a nevemet mondja, felpattanok, egy csomóba fogva felnyalábolom a kabátot, táskát, könyvet, zsepit, szemem az ajtón, megyek. Az ajtó nyitva, belépek, köszönök, a fehér köpenyes szemüveges visszaköszön, remegő térddel leülök, várok, nézi a papírokat, a képernyőn a röntgenképet, kérdez, mióta, válaszolok, két hete, magamban ismételgetem, hogy azért vártam máshol, mert a röntgenben azt mondták, csüccs, és akkor leültem, mert ott volt a pad, az a másik pad, a másik váróban. A fehér köpenyes szemüveges nem kérdez, azt mondja, békés, tiszta, negatív, nem értem, mi az, hogy békés, megkér, hogy vetkőzzek, vetkőzöm, hallgat, sóhajtsak, nagyot sóhajtok, még egyet, a mai legnagyobbat sóhajtom, felöltözhetek. Felöltözöm, leülök, mosolyog, magamban mondogatom, hogy azért vártam máshol, mert a kis ablaknál nem mondták, vagy ha mégis mondták, akkor pont nyikorgott az ajtó, de nem kérdez. Valamit mond a hörgőkről, az inhalálásról, meg az e-receptről, elköszön, kint vagyok, veszem a kabátom, lököm a nyikorgó ajtót, kint vagyok, nem emlékszem, mivel kell inhalálni és minek, csak annyira emlékszem, hogy nagyjából rendben vagyok.

Makó Ágnes 1983-ban született Budapesten. Társadalomtudósként, kutatóként dolgozik. 2018 óta ír, több kreatív írás kurzuson és mentorprogramban tanult. 2019 óta rendszeresen publikálja novelláit, verseit és meséit irodalmi folyóiratokban. Első novelláskötete 2023-ban jelenik meg.