Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Kiszely Márk: Kapcsolati tőke

Fotó: a szerző archívuma

Volt ez a csajom Debrecenben. Cseresznyével egyensúlyozott az ajkán, a szemében gurámikat nevelt. Tubás volt, vagy tenorkürtös, nem tudom már, a rézfúvósok között ült, a rendezői balon. Ha a nevén szólítottam, nem figyelt oda. Ha hatszögbe rendeztem a díszköveket a teste körül, magához tért.

Bővebben ...
Költészet

Rostás Mihály versei

hogyha kezembe foghatnék / egy maréknyi időt

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Bartók Imre: 1939. szeptember 23.

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek az írók is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Krumponyász-univerzum (regényrészlet)

Fotó: a szerző archívuma

Róbert bal szeme az óramutató járása szerint, jobb szeme azzal ellentétesen forgott egyre gyorsabban, majd teljes testében rázkódni kezdett, a földre huppant, és nem mozdult többé. A feje sistergett és füstölt.

Bővebben ...
Költészet

Halmosi Sándor versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Kabátujjukban több élet volt, / mint az Egyesült Nemzetekben ma

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI - Veszprémi Szilveszter: Vers, amelyben a költő megint csak hisztikézik, nincs semmi látnivaló benne

hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Műfordítás

Gabriela Adameșteanu (f. Száva Csanád): A zebrán

Fotó: a szerző archívuma

Kissé félrenyomtad az embereket, szinte lökdösődés nélkül, mégis makacsul, ahogy a te korodra hál’Isten megtanultad. Képes vagy helyet csinálni magadnak közöttük. Diszkréten csináltad, a kíváncsiság nem kínzó betegség, nem alapösztön, nem kell könyökölni miatta.

Bővebben ...
Költészet

Peer Krisztián versei

Fotó: Schillinger Gyöngyvér

és csak menni, menni a nyelvvel / a totál szenilis Sanyi bácsi után

Bővebben ...
Próza

Tóth-Bertók Eszter: Meghaltam

Fotó: Csoboth Edina

A ravatalozónál állnak. Az épület homlokzatán a Feltámadunk-feliratból hiányzik a t, a legjobb barátnőm rögtön kiszúrja. Nézi a d-t, hogy az is eléggé inog, közben arra gondol, hogy mennyit szenvedtünk, amikor a lakása ajtajára illesztettük fel betűnként a nevét és hiába baszakodtunk a vízmértékkel, a mai napig ferde az egész.

Bővebben ...
HISZTI

HISZTI – Purosz Leonidasz: Helyi ár

A hiszti eredetileg a női testhez kötődött – görög-latin eredetű, a 'méh' szóra vezethető vissza. A 19. századi orvosi diskurzusban a női idegrendszerhez kapcsolták, sokáig stigmatizáló diagnózisként használták. Aztán mindenkié lett: a köznyelvben mára levált a klinikai kontextusról, pejoratív árnyalatot hordoz, a túlzónak, irracionálisnak ítélt érzelmi reakciót nevezi meg. Hisztizik a gyerek, az anyós, a férfi, ha beteg – hisztiznek a költők is!

Sorozatunkban kortárs magyar szerzőket kértünk fel, hogy értelmezzék a kifejezést. 

Bővebben ...
Költészet

Bánfalvi Samu: Charlie Kirk meghalt,

Fotó: A szerző archívuma

Amerika Amerika megölték Charlie Kirköt

Bővebben ...
Költészet

Bán-Horváth Veronika: Tiszta lap

Fotó: Bán-Horváth Attila

Hol nyúlánk fénylényeknek, / Hol puffadt koboldoknak látszunk.

Bővebben ...
Fotó: Székelyhidi Zsolt

Makó Ágnes: Csak egyszer szólítanak

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Nyikorog az üvegezett lengőajtó, ahogy belököm. Még egyet nyikordul, amikor becsukódik a hátam mögött. A kis ablakhoz lépek, a kis ablak zárva. Odahajolok, köszönök. Az üveg mögött ülő nő nem néz rám. Maszkot húz, kinyitja az ablakot, még lejjebb hajolok, még egyszer köszönök, benyújtom az egymásra simuló TAJ-kártya, személyi, lakcímkártya, beutaló pakkot. Elveszi, mond valamit, de nem értem, mert közben megnyikordul az üvegezett lengőajtó. Idegesen megismétli, folyosó, a kék-fehér táblánál jobbra, sehol nem látok táblát, de bólogatok, ad egy vonalkódos cetlit a nevemmel és egy sorszámmal. Elindulok a folyosón, egyszer csak ott a tábla, és tényleg el lehet fordulni jobbra és le lehet ülni. Senkit nem érdekel, hogy ott ülök, remélem, majd szólítanak, és hogy rajtam kívül mindenki tudja, mire jó a kezemben szorongatott cetli.

A váró ablaka az udvarra néz. Az eső veri a kukatároló fölé erősített sárguló műanyag tetőt, végigcsorog a légkondi rozsdás dobozain, tovább mállasztja a szemközti tűzfalat, a csupasz téglákon moha zöldell.

Könyvet veszek elő, kinyitom, olvasok egy bekezdést, az ajtóra nézek, becsukom. Újra kinyitom, de nem olvasok. A könyv fölött magam elé nézek.

Őrjítő salsaritmus. Konga. Bejönnek a rézfúvósok, a tenger felől sós párát hoz a szél. Hullámzó csípőmozgás, a nap szikrázik a homokszemcséken. Az asszisztens felveszi, hümmög, hallgat, megint hümmög, éles hangon beleszól. Ne sírjál, drágám. Már nem szenved. Ott nyargal az örök… kutyamezőkön. Nyugodjál meg, igyál egy felest, ne menj sehova, csak pihizzél. Na, csók a család, aztán ne bőgj!

Szólítanak. A nevem hallatán úgy ugrom fel, mint aki darázsba ült. Elteszem a könyvet. Bezárom magam mögött az ajtót, szertartásosan átadom a vonalkódos cetlit, senki sem szól, hogy rosszul csináltam valamit. Itt tessék derékig levetkőzni. A pulcsit és a pólót egyszerre veszem le, gombócba gyűrve a székre teszem, a melltartót a tetejére egyensúlyozom. Oda kellene fellépni, karját felemeli, nagy levegő, benntart, végeztünk, eredményért szólítani fogják, csüccs.

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Elteszem a telefont, felállok. Az asszisztens rám néz, megkérdezi, mire várok. Eredményre, mondom. Arra nem itt kell várni, másik folyosó, a lépcsőnél balra, ott fogja szólítani a doktor úr. Megköszönöm, felkapom a kabátomat, táskámat, rohanok, leejtem az esernyőt, felveszem, megyek tovább, itt a lépcső, jobbra vagy balra? Balra, biztos, hogy balra, befordulok, újabb váró, az eső veri az ablakpárkányt, kabátos férfi ül a fehér padon, újságot olvas, egyforma fehér ajtók, keresem a kiírást, sehol semmi, csak hogy ne kopogjanak, leülök.

Megnézem a telefonomat, semmi. Nézem az ajtót. Kinyílik, kilép rajta egy nő, elsiet. Becsukódik az ajtó. Várok.

Biztos szólítottak, de nem voltam itt. Kétszer is kiabálták a nevemet. Töröltek. Nem fognak újra hívni. Szólnom kellene, hogy itt vagyok, de tilos kopogni.

Várok. Nyílik az ajtó, kijön egy srác, elmegy, neki sem merek szólni, nincs kinek szólni, az ajtó becsukódik.

Csend van, nem jön senki, összeszorult torokkal könnyezem, elképzelem, hogy rám förmednek majd, amiért nem itt vártam, hiába kiabálták kétszer is a nevemet, miattam borult fel a behívási sorrend, és azért, mert nincs nálam a vonalkódos cetli, mert nem adták vissza, mert még azt sem tudom, hogy vissza kellett volna kérnem a vonalkódos cetlit a lift melletti, behúzott függönyű ablaknál, és minden hiába, mert a vonalkódos cetli nélkül semmit nem tudnak velem kezdeni, nincs eredmény, nincs diagnózis, nincs terápia, nem létezem, tűnés, menjek innen, menjek haza, menjek a körzetihez, kérjek új időpontot, hozzam az új beutalót, és majd ebből megtanulom, amit mindig is tudnom kellett volna.

Nyílik az ajtó, kinéz egy fehér köpenyes szemüveges, a nevemet mondja, felpattanok, egy csomóba fogva felnyalábolom a kabátot, táskát, könyvet, zsepit, szemem az ajtón, megyek. Az ajtó nyitva, belépek, köszönök, a fehér köpenyes szemüveges visszaköszön, remegő térddel leülök, várok, nézi a papírokat, a képernyőn a röntgenképet, kérdez, mióta, válaszolok, két hete, magamban ismételgetem, hogy azért vártam máshol, mert a röntgenben azt mondták, csüccs, és akkor leültem, mert ott volt a pad, az a másik pad, a másik váróban. A fehér köpenyes szemüveges nem kérdez, azt mondja, békés, tiszta, negatív, nem értem, mi az, hogy békés, megkér, hogy vetkőzzek, vetkőzöm, hallgat, sóhajtsak, nagyot sóhajtok, még egyet, a mai legnagyobbat sóhajtom, felöltözhetek. Felöltözöm, leülök, mosolyog, magamban mondogatom, hogy azért vártam máshol, mert a kis ablaknál nem mondták, vagy ha mégis mondták, akkor pont nyikorgott az ajtó, de nem kérdez. Valamit mond a hörgőkről, az inhalálásról, meg az e-receptről, elköszön, kint vagyok, veszem a kabátom, lököm a nyikorgó ajtót, kint vagyok, nem emlékszem, mivel kell inhalálni és minek, csak annyira emlékszem, hogy nagyjából rendben vagyok.

Makó Ágnes 1983-ban született Budapesten. Társadalomtudósként, kutatóként dolgozik. 2018 óta ír, több kreatív írás kurzuson és mentorprogramban tanult. 2019 óta rendszeresen publikálja novelláit, verseit és meséit irodalmi folyóiratokban. Első novelláskötete 2023-ban jelenik meg.