Hírlevél feliratkozás

Keresés

Műfordítás

Elisa Shua Dusapin (f. Kállay Eszter): A szemhéj nélküli szem

Fotó: Roman Lusser

Egy hirtelen csobbanással feltűnt valami a felszínen, egy pillanatra megremegett, majd újra alábukott. Aurore felült. Közben a forma visszatért, és mozdulatlanul lebegett. Aurore agyán az villant át, hogy az apja az, és ez az ő hibája – hallgatnia kellett volna rá, távol kellett volna maradnia a parttól, megérezték a vért, az apját pedig, aki a víz alatt volt, széttépték.

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita versei

Fotó: A szerző archívuma

míg meg nem érkezel / testem mozdulatlan parkettacsík

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold versei

Fotó: Kelemen Kinga

talán nem vagyok elég nagy / hogy úgy szólítsanak / ne lopj

Bővebben ...
Próza

Orcsik Roland: Hordozható óceán (regényrészlet)

Fotó: Takács Borisz

Adriana úgy hörgött, mintha démonok szállták volna meg, nem nő volt már, ám nem is férfi: könyörtelen erő. Amikor befejezte, lehajtotta fejét, a vonójáról lógtak a szakadt szőrszálak.

Bővebben ...
Műfordítás

Margaret Atwood (f. Csonka Ági): Metempszichózis, avagy a lélek utazása

Fotó: Luis Mora

Jómagam például csigából egyenesen emberré lettem, nem voltam közben guppi, cápa, bálna, bogár, teknős, aligátor, görény, csupasz turkáló, hangyász, elefánt vagy orangután.

Bővebben ...
Próza

Karácsony-Rácz Boglárka: Nem látja a felszínt, azt álmodja

Fotó: a szerző archívuma

Woolf legalább hat-nyolc soron át ír a borzongásról, anélkül, hogy leírná a borzongás szót, mondja. Hallgatja Zelmát, próbálja visszaidézni, hol ír Woolf a borzongásról, és egyáltalán mit érthet alatta, hogy ez a borzongás fenyegető, vagy kellemes inkább.

Bővebben ...
Költészet

Kátai Boróka versei

Fotó: Kátai Judit

a sötét tó mellett / vágyom újra repülni

Bővebben ...
Költészet

Debreczy Csenge Kata versei

Fotó: Buzás Norbert

szüretel a szív a fiú szemekből, / hogy aztán túlélje a visszautasítást / a munkahelyen, az utcán, a moziban

Bővebben ...
Költészet

Kormányos Ákos: Víz és vér 5

Fotó: Kormányos Gergő

Két ápoló tart ülő-magzatpózban, / a csigolyáim közötti rés így picivel megnő

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (II. rész)

Fotó: a szerző archívuma

A motorbőgés abbamaradt, de a vörös fény továbbra is megvilágította a vasúti kocsit. Emberek másztak rá, léptek elő mögüle. Lehettek vagy negyvenen, de csak egyikük sétált Ferenchez. Olyan volt, mint egy vörös árnyék.

Bővebben ...
Próza

Ádám Gergő: Bőrkarfiol (I. rész)

Fotó: a szerző archívuma

Most viszont belengették, hogy amint a vasúttársaság eltakarítja a személyszállító kocsikat, megint kiírják a pályázatot. Csak a kocsikban a Máltai Szeretetszolgálat pártfogásában hajléktalanok laktak, és amíg ez nem változik, pályázat sincs.

Bővebben ...
Költészet

Szegedi Eszter: Hívott fél

Fotó: Kovács Gábor

Fekete ruha és csokor, sminket ne. / Ne állj oda a családhoz

Bővebben ...
Fotó: Székelyhidi Zsolt

Makó Ágnes: Csak egyszer szólítanak

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Nyikorog az üvegezett lengőajtó, ahogy belököm. Még egyet nyikordul, amikor becsukódik a hátam mögött. A kis ablakhoz lépek, a kis ablak zárva. Odahajolok, köszönök. Az üveg mögött ülő nő nem néz rám. Maszkot húz, kinyitja az ablakot, még lejjebb hajolok, még egyszer köszönök, benyújtom az egymásra simuló TAJ-kártya, személyi, lakcímkártya, beutaló pakkot. Elveszi, mond valamit, de nem értem, mert közben megnyikordul az üvegezett lengőajtó. Idegesen megismétli, folyosó, a kék-fehér táblánál jobbra, sehol nem látok táblát, de bólogatok, ad egy vonalkódos cetlit a nevemmel és egy sorszámmal. Elindulok a folyosón, egyszer csak ott a tábla, és tényleg el lehet fordulni jobbra és le lehet ülni. Senkit nem érdekel, hogy ott ülök, remélem, majd szólítanak, és hogy rajtam kívül mindenki tudja, mire jó a kezemben szorongatott cetli.

A váró ablaka az udvarra néz. Az eső veri a kukatároló fölé erősített sárguló műanyag tetőt, végigcsorog a légkondi rozsdás dobozain, tovább mállasztja a szemközti tűzfalat, a csupasz téglákon moha zöldell.

Könyvet veszek elő, kinyitom, olvasok egy bekezdést, az ajtóra nézek, becsukom. Újra kinyitom, de nem olvasok. A könyv fölött magam elé nézek.

Őrjítő salsaritmus. Konga. Bejönnek a rézfúvósok, a tenger felől sós párát hoz a szél. Hullámzó csípőmozgás, a nap szikrázik a homokszemcséken. Az asszisztens felveszi, hümmög, hallgat, megint hümmög, éles hangon beleszól. Ne sírjál, drágám. Már nem szenved. Ott nyargal az örök… kutyamezőkön. Nyugodjál meg, igyál egy felest, ne menj sehova, csak pihizzél. Na, csók a család, aztán ne bőgj!

Szólítanak. A nevem hallatán úgy ugrom fel, mint aki darázsba ült. Elteszem a könyvet. Bezárom magam mögött az ajtót, szertartásosan átadom a vonalkódos cetlit, senki sem szól, hogy rosszul csináltam valamit. Itt tessék derékig levetkőzni. A pulcsit és a pólót egyszerre veszem le, gombócba gyűrve a székre teszem, a melltartót a tetejére egyensúlyozom. Oda kellene fellépni, karját felemeli, nagy levegő, benntart, végeztünk, eredményért szólítani fogják, csüccs.

Kapkodva felöltözöm, kint leülök, nézem az ajtóra ragasztott plakátokat és tájékoztatókat, az asztma fő tünetei, a betegjogi képviselő telefonszáma, a leletkiadás időpontjai. Próbálok olvasni. Becsukom a könyvet, elrakom. Megnézem a telefonomat. Üzenetek, emailek, hírek, hiába pörgetem, semmi érdekes.

Elteszem a telefont, felállok. Az asszisztens rám néz, megkérdezi, mire várok. Eredményre, mondom. Arra nem itt kell várni, másik folyosó, a lépcsőnél balra, ott fogja szólítani a doktor úr. Megköszönöm, felkapom a kabátomat, táskámat, rohanok, leejtem az esernyőt, felveszem, megyek tovább, itt a lépcső, jobbra vagy balra? Balra, biztos, hogy balra, befordulok, újabb váró, az eső veri az ablakpárkányt, kabátos férfi ül a fehér padon, újságot olvas, egyforma fehér ajtók, keresem a kiírást, sehol semmi, csak hogy ne kopogjanak, leülök.

Megnézem a telefonomat, semmi. Nézem az ajtót. Kinyílik, kilép rajta egy nő, elsiet. Becsukódik az ajtó. Várok.

Biztos szólítottak, de nem voltam itt. Kétszer is kiabálták a nevemet. Töröltek. Nem fognak újra hívni. Szólnom kellene, hogy itt vagyok, de tilos kopogni.

Várok. Nyílik az ajtó, kijön egy srác, elmegy, neki sem merek szólni, nincs kinek szólni, az ajtó becsukódik.

Csend van, nem jön senki, összeszorult torokkal könnyezem, elképzelem, hogy rám förmednek majd, amiért nem itt vártam, hiába kiabálták kétszer is a nevemet, miattam borult fel a behívási sorrend, és azért, mert nincs nálam a vonalkódos cetli, mert nem adták vissza, mert még azt sem tudom, hogy vissza kellett volna kérnem a vonalkódos cetlit a lift melletti, behúzott függönyű ablaknál, és minden hiába, mert a vonalkódos cetli nélkül semmit nem tudnak velem kezdeni, nincs eredmény, nincs diagnózis, nincs terápia, nem létezem, tűnés, menjek innen, menjek haza, menjek a körzetihez, kérjek új időpontot, hozzam az új beutalót, és majd ebből megtanulom, amit mindig is tudnom kellett volna.

Nyílik az ajtó, kinéz egy fehér köpenyes szemüveges, a nevemet mondja, felpattanok, egy csomóba fogva felnyalábolom a kabátot, táskát, könyvet, zsepit, szemem az ajtón, megyek. Az ajtó nyitva, belépek, köszönök, a fehér köpenyes szemüveges visszaköszön, remegő térddel leülök, várok, nézi a papírokat, a képernyőn a röntgenképet, kérdez, mióta, válaszolok, két hete, magamban ismételgetem, hogy azért vártam máshol, mert a röntgenben azt mondták, csüccs, és akkor leültem, mert ott volt a pad, az a másik pad, a másik váróban. A fehér köpenyes szemüveges nem kérdez, azt mondja, békés, tiszta, negatív, nem értem, mi az, hogy békés, megkér, hogy vetkőzzek, vetkőzöm, hallgat, sóhajtsak, nagyot sóhajtok, még egyet, a mai legnagyobbat sóhajtom, felöltözhetek. Felöltözöm, leülök, mosolyog, magamban mondogatom, hogy azért vártam máshol, mert a kis ablaknál nem mondták, vagy ha mégis mondták, akkor pont nyikorgott az ajtó, de nem kérdez. Valamit mond a hörgőkről, az inhalálásról, meg az e-receptről, elköszön, kint vagyok, veszem a kabátom, lököm a nyikorgó ajtót, kint vagyok, nem emlékszem, mivel kell inhalálni és minek, csak annyira emlékszem, hogy nagyjából rendben vagyok.

Makó Ágnes 1983-ban született Budapesten. Társadalomtudósként, kutatóként dolgozik. 2018 óta ír, több kreatív írás kurzuson és mentorprogramban tanult. 2019 óta rendszeresen publikálja novelláit, verseit és meséit irodalmi folyóiratokban. Első novelláskötete 2023-ban jelenik meg.