Manger Adrienn: A kiskosztümös
- Részletek
- Írta: Manger Adrienn
Kinyitotta a hűtőt. Egy darab vaj, két paradicsom, egy megbontott Ostoros rozé. Főznie kéne valamit.
Enikő szélesre tárta az ajtót. Élvezte, ahogy a friss, tavaszi szellő életet lehel az aprócska garzonlakásba. A nyár közeledtével a fény egyre nagyobb részt hasított ki magának a teraszból. Júniusra már a sötét nappaliba is bemerészkedett. Egyre több teraszajtó nyílt ki: tányércsörömpölés, telefonbeszélgetések és házastársi civódás zajai töltötték meg a közös kertet.
Enikő minden napszakban mást hallgatott. Reggelente tanúja volt, ahogy a kisgyerekes család nagy nehezen elindul otthonról.
– A tízóraidat eltetted? Igyekezz már, elkésünk!
– Anyu, hol a cipőm?
– Az orrod előtt.
– És a zoknim?
– Ahol hagytad, kisfiam.
– De hoool? Nem találom.
Péntek esténként vihogás, koccintás és csajbuli, rosszabb napokon negyven percen át tartó üzekedés hangjai lopták el az álmot a szeméről. Nem ismerte a szomszédait, de akaratlanul is fültanúi lettek egymás életének. Néha elmélázott, belőle vajon mit hallhattak. Hogy az anyjával meg a barátnőivel telefonál, az üvöltő Madonna-számokat, amikor takarít, hétvégente pedig az aktuális Netflix-sorozat párbeszédeit.
A szobába beosonó fénycsíkot bámulta. Porszemek táncoltak benne. Ma nem volt semmi dolga. Nem kellett rohanva készülődnie, a busz után sietnie. Tegnap felmondott. A főnökei gyorsan elengedték, még az ilyenkor szokásos harminc napot sem kellett letöltenie. Nem lepődött meg. Régóta ímmel-ámmal végezte a munkáját. Úgy érezte, tulajdonképpen ő tett szívességet azzal, hogy megspórolta nekik a kirúgást.
– Holnap már nem kell bejönnöd – mondták neki.
És nem is ment. Hét év után először. Azt hitte, nem tud majd mit kezdeni magával, hogy ürességet fog érezni. Hét éven át minden áldott hétköznap ugyanaz a rutin. Ébresztőóra, kávé, sietősen bekapott reggeli, futás a busz után. A melóhelyen unalom meg számolgatás, hogy mikor lesz már vége a munkaidőnek. Nem attól félt, hogy hiányozni fog neki, de azt tudta, hogy évek múltán a megszokott kényelmet nehéz megkülönböztetni a szeretettől. De nem jött be a jóslata. Üresség helyett megkönnyebbülést érzett. Hosszú idő óta most először aludt jól. Nem ébredt fel egyszer sem, nem kellett kimennie pisilni, nem álmodott semmit. Reggel ráérősen lefőzte a kávéját és végiggondolta, mit fog csinálni.
Listája volt az elvégzendő teendőkről, fotóalbum-válogatás, könyvporolás, hűtőtakarítás, téli cuccok elpakolása. Csupa olyan dolog, amire eddig sosem fordított időt. Lehet, hogy ma sem fog, gondolta magában.
Kinyitotta a hűtőt. Egy darab vaj, két paradicsom, egy megbontott Ostoros rozé. Főznie kéne valamit. Összekészült, felkapta a kiszaggatott farmersortját, belebújt a papucsába, haját fürdőszoba-kontyban a feje tetejére kötötte, vállára dobta a legnagyobb vászontáskát, amit otthon talált, és elindult a CBA felé. Ráérősen ballagott le a lépcsőn. A korlát melletti bokor aljában feketerigók ugrándoztak. Az egyik tojó éppen egy gilisztát vitt a csőrében. Enikő komótosan figyelte a madarakat néhány percig, aztán továbbindult. Balra fordult az Attila úton az Alagút irányába. Már épp belépett volna a fotocellás ajtón, amikor valaki váratlanul megszólította.
– Ne haragudjon, kedvesem!
A bolt előtt kiskosztümös öregasszony ácsorgott. Az élénk, ciklámen rúzs megvastagodott az ajka ráncaiban. A szemközti buszmegállóba éppen nyüszítve, fújtatva futott be a tizenhatos. A kék minibuszt visszatükrözte az idős nő hatalmas, barna lencsés napszemüvege, ami aránytalanul nagy volt a fejéhez képest. Mellette ott lihegett gombszemű plüsskutyája. Ütemesen vette a levegőt, csak a bolt fotocellás ajtajának ki- és becsukódásakor tartott apró szünetet.
Nem lepődött meg, hogy az öregasszony ráköszönt. Az idősek mindig szóba elegyedtek vele a buszmegállóban, a metrón, a piacon, a gyógyszertári sorban ácsorogva. Eleinte bosszankodott miatta, mostanra azonban beletörődött. Szívesen megmutatta nekik, hogyan kell használni a sorszámtépő automatát, merre van az akciós kefir, vagy a metrópótló megállója. Meghallgatta, hogy Londonba költözött az unoka, és csak szkájon tudnak beszélni. Hogy évek óta fáj a csípője a néninek, de még mindig nem kapott időpontot a műtétre.
– Ne haragudjon – kezdett bele az idős nő –, a CBA-ba készül?
– Igen, oda indultam.
– Tudna venni nekem egy provanszi fűszerkeveréket meg egy fekete csomagolású Omniát?
Enikő arcára kiült az értetlenség, erre az öregasszony gyors magyarázatba fogott.
– Elindultam, hogy megsétáltatom a kutyát, aztán eszembe jutott, hogy kellene otthonra pár dolog, de Falatkával nem mehetek be. Természetesen kifizetem.
Rámosolygott a nénire, és egyből rávágta, hogy persze. Azt hitte, újabb szörnyű történetet kell majd végighallgatnia, megkönnyebbült, hogy megússza egy rövid bevásárlással.
– Kedvesem! – szólt utána a hölgy. – Vegyen már nekem egy vodkát is, tudja, azok a kis üvegek ott a kassza mögött.
Enikő belépett a boltba. Rutinosan mozgott a kacskaringós sorok között. Gyorsan megtalálta, amiért jött. Zöld pesztót meg egy csomag száraztésztát tett a kosarába, majd a fűszerek felé fordult. Sokáig válogatott a tasakok között, mire végre megtalálta a provanszit. Persze, hogy ez kell az öreglánynak, nem holmi fokhagymasó vagy Vegeta, gondolta, és elmosolyodott. Utána balra fordult, felment a félemeletre, kivett a hűtőpultból egy harminc dekás, befóliázott sajtdarabot, majd visszafordult és a földszinten a kávék felé vette az irányt. Az Omniából két csomagot vett, egyet magának is a kosárba rakott, majd beállt a sorba. Itt még nem voltak önkiszolgálós kasszák, aminek őszintén örült. Semmi kedve nem volt egyesével vesződni a vonalkódokkal.
– Hatezer-kétszáz forint lesz – vetette oda a pénztáros. Enikő épp rávágta volna a szokásos „kártyával fizetek” választ, amikor eszébe jutott a lényeg.
– Adna még nekem egy kis üveges vodkát – kérdezte félszegen, mint, amikor tini korában tampont vásárolt.
A pénztárosnőnek a szeme se rebbent. Mintha azt mondta volna a tekintete, sok mindent látott ő már itt az első kerületben. Hátrafordult és unottan megkérdezte.
– A Royal jó lesz?
– Remek, köszönöm – vágta rá, amilyen gyorsan csak tudta.
– Egy elég? – kérdezett vissza a nő. Enikő egyre kellemetlenebbnek találta a helyzetet. Úgy érezte, minden vásárló őt nézi.
– Elég – mondta. Sietősen odaérintette kártyáját a terminálhoz, és már pakolt is. Közben arra gondolt, nem véletlen, hogy az öregasszony őt küldte be a boltba. Kinek lenne kedve ehhez a megaláztatáshoz? Kávé meg provanszi fűszerkeverék, ez mind csak álca, a vodka volt itt a lényeg, értette meg hirtelen. Feldühödött. Összeszámolta a telefonjával a nő tételeit, aztán kiment a bolt elé. Az öregasszony ugyanott állt, ahol eddig, de már nem volt egyedül. Egy másik idős nővel beszélgetett. Talán a barátnője lehet, vagy a szomszédja, gondolta a lány. Idegességében a nyakláncával kezdett babrálni, a középen lógó aprócska delfin medált többször is a szájához érintette. Még mindig dühös volt. Közelebb lépett hozzájuk.
Kotorászni kezdett a vászontáskában, közben nem nézett a nő szemébe. Átadta neki a fűszert, majd a kávét, éppen nyúlt volna a kis vodkáért, amikor az idős asszony megragadta a karját. Szinte könyörgőn nézett rá. A barátnője mellettük állt, a jelenetet figyelte. A kis fehér plüsskutya még mindig ott lihegett gazdája lábánál, továbbra is a fotocellás ajtót bámulta. Enikő vette a lapot. Feldúltságát részvét váltotta fel. Megsajnálta a nőt. Elengedte az üveget, aztán lassan kivette a kezét a vászonszatyorból.
– Nagyon köszönöm kedvesem, mennyivel tartozom? – kérdezte megkönnyebbülten az idős hölgy.
– Ezernyolcszáz forint lesz – felelte némi habozás után.
Az öregasszony elővette a pénztárcáját. Kétezer forintot nyújtott át a fiatal nőnek. – Tartsa csak meg, drágám, nagyon köszönöm a segítségét – hálálkodott. A barátnő közben bizalmatlanul méregette őket, talán sokallta a kétszáz forintos borravalót.
Enikő egy pillanatra elidőzött az idős asszony arcvonásain, a szemét kereste a barna lencsés napszemüvege mögött. Látta, hogy párás lett a tekintete. Előkereste a pénztárcáját. Szerencsére mindig tartott magánál aprót. Ujjai gyorsan kitapintották a kétszázast. Átadta a néninek, aztán a lakása felé indult. A vászontáska alján ott lötyögött a kis üveges szesz.
Manger Adrienn 1985-ben született Szegeden. Az SZTE Bölcsészettudományi Karán végzett. Szereti a kávét és az agarakat. Három éve kezdett el írni. Első novelláskötete 2023-ban jelenik meg.
