Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Tóth-Bertók Eszter: A lakáskulcs

Fotó: Csoboth Edina

Végül arra jut, hogy otthon hagyta. Talán be sem zárta az ajtót. Még sohasem fordult elő velem ilyen, szabadkozik, a nő, úgy tűnik, hisz neki, azt mondja, nagyon sajnálom, ő meg arra gondol, hogy tényleg, még sohasem fordult elő vele ilyen. Hazudik. 

Bővebben ...
Költészet

Murányi Zita gyerekversei

Fotó: A szerző archívuma

Amikor anyu teherbe esett, megijedtem. / Egy narancs növekedett a hasában, először

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A fehér út

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Olykor hollók rövid párbeszéde hallatszott a magasból – kvarara, kvakk-kvakk – aztán ismét csend borult a vidékre. Egyszer egy szarvasbika ugrott át előttünk az úton, csaknem megbotlott a mély árokban. Az előttünk járó férfi is hátrafordult a neszre, majd a bika eltűnt a sűrűben, ő pedig letért az útról és belépett a fák közé.

Bővebben ...
Költészet

Borsik Miklós versei

Fotó: A szerző archívuma

Ezután érkezik Sirokai Mátyás, / aki javasolja, hogy vigyázzak, / már megint a város a vers allegóriája.

Bővebben ...
Próza

Szilveszter Andrea: Beavatás

Fotó: Szilveszter József-Szabolcs

Nagyon tetszett egy fiú. Egy teadélutánon végre a közelébe férkőztem, azzal a tipikus odaadó és kedves vagyok módszerrel, amit aztán a későbbiekben is gyakran alkalmaztam. A tombolán nyert süteményem adtam neki, mert ő nagyon csalódott volt, hogy a tíz tombolájából egyet sem húztak ki. Átadtam a csokis sütit, ő megköszönte és még futtában megkérdezte, hogy miért ilyen kövér a lábad? 

Bővebben ...
Költészet

Rieder Anna Róza versei

Fotó: Kőszegi Nándor

milyen kínos volna, ha a mentőben / ezt kéne rólam lerángatni és feltárulna / igénytelen vagyok

Bővebben ...
Próza

Vecsei Márton: Akkor a tél

Fotó: Nemes Eszter

Szóval mi itt vagyunk, de nincs kire főzni, nincs ki után takarítani. Nincs munka! Nem maradhattunk tétlenül! Ha nincs tétje annak, hogy itt vagyunk, az nem jó senkinek sem, már morálisan. A munkáért kapunk fizetést, a fizetésért szabadságot. Munka nélkül honnan tudnánk, hogy mikor van szünetünk? Kellett valami munka, ami azáltal válik munkává, hogy addig, amíg nincs munka, ezt csináljuk. Napi nyolc órában. Nem valódi, persze. Műmunka. Mű téttel.

Bővebben ...
Költészet

Góz Adrienn versei

Fotó: A szerző archívuma

Háziállatnak nem alkalmas, felesleges, irtandó. / Igaz, prémje jól mutat.

Bővebben ...
Költészet

Kósa Eszter versei

Fotó: Vigh Levente

Így imádkozom. De nem rezzenek a bokrok, nem nyílik / meg az ég. Úgy jön az új évszak, ahogy szokott.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (III.)

Fotó: a szerző felvétele

Háztűznézőbe készült, így hát, hogy alkalomhoz illő legyen megjelenése, leporolta régi-régi öltözékeit.  Meg aztán olvasott Kantot és Moritzot, hogy jobban beilleszkedhessen az úri közegbe – aminek az eredménye csak annyi lett, hogy meggyűlölte a paragrafusokat, a késeket és faliórákat.

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (II.)

Fotó: a szerző felvétele

(Legnagyobb tisztelői is csak találgattak. Egyesek azt mondták, feltétlen Borisznak kell lennie, erre mások úgy érveltek, hogy semmiképp nem lehet Borisz, mert az iszákos név, és hősünk kitűnő formában van, épp, ahogy az Andrejek szoktak kinézni. Jómagam egy bizalmasamtól tudtam meg a valós nevét – tehát azt, hogy Arkagyij Pridurovicsnak hívják, s ez vitán felül áll, kérem.) 

Bővebben ...
Próza

Nagy Levente Tamás: Három etűd (I.)

Fotó: a szerző felvétele

És, ahogy az az elbeszélésekben szokott lenni, hogyha látunk egy kis esélyt valaminek a bekövetkezésére, akkor annak okvetlen be is kell következnie: hát Ánya csakhamar kinyitotta kalitkáját, és úgy kisuhant az ablakon, hogy Varvaráéknak felocsúdni sem volt idejük.

Bővebben ...
Fotó: Liszkai Bence

Gubis Éva: Menya bá

Fannival érkeztünk haza, bemutattam a házmester feleségének, elcsevegtek, majd annyit mondott, hogy csak Menya bá elől tartsam rejtve, ha jót akarok. Fannival nevettünk, Pisszer néninek egy arcizma se rezdült. Megkért, hogy ha felsöpröm a gangrészemet, kislapáttal szedjem össze, és ne söpörjem le, mert csikkeket talált a belső udvarban. Megígértem, hogy úgy lesz. Nem is dohányzom. 

“Eleknek azonban a legnagyobb fáradozása mellett se sikerült a főhadnagyot – még csak nyomokban sem kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába nézett át Johanna szobájába, a spaletták be voltak csukva, nem lehetett még csak árnyékot se látni.”
(Csáth Géza: Johanna)

Menya bával már az első napon megismerkedtem, hogy az Izabellába költöztem. Tartotta nekem a liftet, ahogy dobozostul egyensúlyoztam a lépcsőházban. Balázs Menyhért, de hívjam csak Menya bának. Kezet fogtunk, erre majdnem kicsúszott a kezemből a szatyor, amibe a konzolt csomagoltam. Átvette, megköszöntem, mondtam neki, hogy azt nagyon féltem, az új PS három van benne. Kiderült, hogy egy emeleten lakunk, de nem faggatott, ahogy a többi lakó, akik féltették a nyugis lakóközösségüket. Elsütött pár poént Pisszer úrról, a hatalommániás közös képviselőről. Házmesternek hívta. Meg figyelmeztetett, hogy Pisszernével vigyázzak, mert hamar be leszek drótozva, ha nem figyelek oda. Kérdezgetett a playstationről, jót dumáltunk, laza nyugdíjasnak tűnt. Reméltem, több ilyen akad a házban.
Sokáig ő volt az egyedüli, aki köszönt. Mikor hazajártam, kint álldogált az egész emelet a gangon. Abban az időben tarthatták a második emelet tagozatának nem hivatalos lakógyűlését, a dumát, ahogy Menya bá emlegette. Eltoltam előttük a bringát, mindenkinek köszöntem, mint egy jó kisfiú, ők meg csak néztek rám szúrósan, épphogy a bicikli kerekét ki nem lyukasztották a tekintetükkel. Csak Menya bá köszönt vissza, váltottunk néhány szót, ki hogy van, tegnapi meccs, ilyesmi, juvés az öreg. Az is rokonszenves volt, hogy ő nem tárta a gangra a bejárati ajtaját. Az összes néni oda szellőztetett, megcsapott az öregszag, ahogy elsétáltam előttük. Beláttam a lakásokba; patinás diófa előszobabútorokon virágos-műszálas otthonkák, gyógyszeres dobozok és nippek töméntelen mennyiségben. Mondjuk esettanulmánynak jó volt, abban az időben tanultam meg, hogy kell öreget rajzolni. Elég egy hálós szatyor a kézbe, benne hentespapírba csomagolt csöpögő valami, és kész a karakter. Lehetőleg több képkockán át csöpögjön, szeretem következetesen végigvinni az ötletet. Menya bá üdítő kivétel volt ezekhez a nyuggerekhez képest.
Aztán szép lassan a többi öreg is megenyhült, amikor látták, hogy nem airbnbztetek a házukban. Pláne akkor fogadtak a szívükbe a nénik, mikor Fanni elkezdett hozzám járni. Megkérdezték, hogy vagyok, meg olvadozó tekintettel, hogy a kis hölgy hogy van, Fanni, szép név. Már Pisszernével is beszélőviszonyban voltam, mikor az első megjegyzés elhangzott. Fannival érkeztünk haza, bemutattam a házmester feleségének, elcsevegtek, majd annyit mondott, hogy csak Menya bá elől tartsam rejtve, ha jót akarok. Fannival nevettünk, Pisszer néninek egy arcizma se rezdült. Megkért, hogy ha felsöpröm a gangrészemet, kislapáttal szedjem össze, és ne söpörjem le, mert csikkeket talált a belső udvarban. Megígértem, hogy úgy lesz. Nem is dohányzom. Amit az öregről mondott, kiment a fejemből. Csak később emlékeztetett rá Fanni.
Igazából jólesett Menya bá elismerő tekintete, mikor bemutattam neki a barátnőm. Félmosollyal mustrált minket, és biztosította Fannit, hogy ha rosszul viselkedem, csak egy szavába kerül, és megtanítja nekem, hogyan kell egy hölggyel tisztességesen bánni. Hamiskásan nevetett és feljebb rántotta az övét.
Pár héten belül Fanni kifogásokkal kezdett előállni, hogy miért nem alszik az Izabellán, ragaszkodott hozzá, hogy náluk legyünk, Újpalotán. Pedzegette az összecuccolást, de hallani sem akart az én albérletemről. Hónapok teltek el, mire végül a Képregényfesztivál megnyitójáról jövet sikerült meggyőznöm, hogy a galériából menjünk már hozzám aludni, hadd ne kelljen éjszakaizni. Másnap reggel nem volt hajlandó nélkülem elindulni, megvárta, míg összepakolom a lakásszerte szétszórt vázlataimat, és együtt léptünk ki a gangra. Mikor meglátta, hogy Menya bá a korlátot támasztja, tett egy félkört a szembogara. A felső ívben. Ezt már ismertem. Rögtön fel is ment az agyvizem, hogy mi baja van a jófej szomszédommal, mit kell finnyáskodni. Direkt hosszan elbeszélgettem Menya bával. Ő végig próbálta bevonni Fannit a beszélgetésbe, nem sok sikerrel. Végül ravaszkásan odamondta, hogy ha ilyen nyűgösen, kialvatlanul engedem őt el magamtól, akkor máskor menjen át hozzá aludni, majd főz neki macskagyökér teát és betakargatja. Fanni köszönés nélkül elindult a lift felé, én kínosan nevettem és toltam utána a bringát. A liftben rám támadt, látod, ezért nem költözöm ide. Nekem ekkor esett le. Menya bá? Hiszen csak viccel az öreg! Fanni szinte sírva mondta, hogy neki elege van az ilyen gusztustalan vén kujon humorból, amivel folyton lecsap rá. Meg az a tekintet. Láttam volna, mikor abban a piros szoknyában locsolta a virágot a gangon. Meg hogy nélkülem már nem is mer kilépni a lakásból. Mindig ott leselkedik. Nálam is elpattant az ideg, közöltem vele, hogy csak azért, mert túlérzékeny és beképzel dolgokat, nem vagyok hajlandó Újpalotára utazni napi két órát, és a hátizsákomból élni, meg gazdálkodni a szennyessel, mint a legcsóróbb koleszos években. Az én lakásom nagyobb is, jobb helyen van, nőjön már fel, és éljünk együtt felnőtt kapcsolatban. Lehetőleg az Izabella utcában − tettem hozzá gyorsan, kihasználva a kirobbanásom utolsó lendületét. Ekkor már mosolygott. Hogy még sose hallotta tőlem, hogy én is ezt akarom. És igazam van, ez nem lehet akadály. Meg adjunk magunknak egy esélyt, így fog kiderülni, hogy működünk-e vagy sem. Hónapok óta nem keféltünk olyan jót, mint aznap.
Kelletlenül, de próbáltam asszisztálni Fanni igyekezetéhez, hogy elkerülje Menya bát. Néha kifakadtam, hogy nem igazíthatja a napi rutinját ehhez az agyrémhez, de egyébként olyan simulékony volt az összeköltözésünk elején, hogy ennyit igazán elnézhettem. Meg, az a helyzet, hogy ekkor már én is gyanakvóbban néztem Menya bára. Mindig pont akkor lépett ki a gangra, amikor Fannival indulóban voltunk. Mintha leste volna, mikor megyünk arra. Addig nem szúrt szemet, míg Fanni nem szólt, hogy nézzem meg, állandóan résre van húzva az öreg redőny a gangra nyíló ablakon. Épp csak annyira, hogy szemmeltartható a mozgás az emeleten, be viszont nem látni. Odahúzott az ablakba, és diadalittasan mutatta a leeresztett redőnyt, még félni is elfelejtett egy pillanatra. Reggelente ki tudtam kísérni Fannit, de este későn járt haza. A lakásba szűrődő hangokból meg tudtam mondani, mikor érkezik. Ha magassarkú gyors kopogását hallottam a lift irányából, tudtam, hogy ő az. Ilyenkor valóban túl gyakran csendült fel Menya bá hangos, behízelgő kezicsókolomja. Az utóbbi időben Fanni már szemrebbenés nélkül viszonzatlanul hagyta a köszönést, berobbant a lakásba, és rám vetette magát. No, nem átmenet nélkül. Először reszketett, hozzám bújt, hogy fél, én vigasztaltam meg mondogattam neki, hogy megvédem, sose hagynám senkinek, hogy bántsa őt. Aztán már csókolgatott, azt mondta, én vagyok a védelmezője, és szex lett a vége. Többnyire nyitott ablak mellett. Eleinte be akartam csukni, de Fanni visszahúzott, azt mondta, hadd tudja mindenki, hogy a tiéd vagyok. Sokkal jobb lett az ágyban, mint a kapcsolatunk elején. Mindent, konkrétan mindent engedett.
Az első évfordulónkra egy vicces képregényt készítettem, amiben Menya bá szadomazo bőrruhában öntözi a gangon a virágokat, szereli a biciklit a belső udvaron, bevásárol a sarki Reálban. Aztán szépen lassan átszivárog Fanni életének színtereire; ugyanabban a szerkóban öntözi a virágot Fanni munkahelyén, vágja a füvet az újpalotai kertben. Végül én – szuperhős jelmezben – kergetem őt ki a képkockákról, felrepülök az ájult Fannival a Citadellára – itt volt az első randink – és az utolsó oldalakon már csak szexelünk, olyan érzékire rajzoltam, azt szereti.
Ekkor rajzoltam meg először Menya bát. Bárhogy igyekeztem őt öregebbnek meg kövérebbnek mutatni, mégis úgy láttam, hogy jól áll neki a bőrjelmez. A vázlatokban különböző helyszíneken próbálgattam a figurát, a lakásán sokat agyaltam. Sose jártam nála, és hozzá nem leshettem be, mint a többi lakóhoz, akik a gangra szellőztettek. Hazafelé sokszor átszaladtam az utcánk túlsó oldalára, és felnéztem a második front felőli ablakaira, ebből kettő Menya báé, de ott is le voltak húzva a rolók. Mindig. Kiprovokáltam egy hosszabb beszélgetést Menya bával, tereltem a témát házipálinkára, fociskártya gyűjteményre, de az öreg nagyon ügyesen úgy kanyarította a beszélgetést, hogy ne kelljen behívnia. Azt bezzeg megkérdezte, hogy a menyecskét hol hagytam, olyan gyámoltalan, ne járkáljon egyedül.
A skicceimben végül egy sötét barlangnak festettem meg a lakását, ahol különböző vallató- és kínzóeszközök körvonalai sejlettek fel, nők sínylődtek ketrecekben, mindegyiküknek Fanni arca volt, de a testük különbözött. Volt dús, nagy mellű, volt kislányos alkatú, gőzgombóc seggű, mint az igazi Fanni, volt egy nagyon kövér is, akinek mindene kifolyt a rácsok közül. Ezek a skiccek persze nem kaptak helyet a meglepetéskönyvben, egy titkosított mappába mentettem le őket.
Fanni nagyon örült az ajándéknak, prüszkölte a pezsgőt, mikor meglátta Menya bát szadomazóban. Bevallottam neki, hogy még a terepmunkához is elég vakmerő lettem volna, ha beenged az öreg. Képzeld csak el, mi lehet abban a lakásban, ha senkinek nem enged betekintést, súgtam a fülébe, és már éreztem a merevedésem. Fanni a füzet utolsó oldalait lapozta, másik kezével a cipzárt kereste a nadrágomon. Megragadtam a hajánál fogva, megvártam a rémületet a tekintetében, de tényleg, el tudod képzelni, mi van odabent, kérdeztem. Nem vette a lapot, sőt, őt egyáltalán nem izgatta a gondolat. Elengedte a sliccemet, a rémület hirtelen közönybe váltott az arcán, úgy nézett rám, mint aki azt mondja, ne legyél már nevetséges. Jó sok pezsgő kellett, hogy újra hangulatba kerüljünk.
Az évforduló után a titkosított mappában tovább szaporodtak a rajzok, Menya bá egyre több nőn próbálta ki magát. Már nem csak ketrecben ábrázoltam őket, hanem akció közben, az öreg egyesével, néha kettesével engedte ki a lányokat, és kényszerítette őket megalázó pozíciókba. A többiek a háttérben nézték, egy-két rajzon már én is megjelentem, de nem a szuperhős jelmezemben, Menya bának segédkeztem. Mikor megakadtam a rajzokkal, az öreg megfigyelésére szenteltem több időt, hátha sikerül rajtakapnom. Egyre többször dolgoztam otthonról, hogy legyen alkalmam kifigyelni a szokásait. Mivel Fanni sikeresen bujkált előle, úgy láttam, másokat környékez meg; a postásnő körül sertepertél, Eszterrel a harmadikról liftezget a földszintre meg vissza, a duma közben nem is hallgatja az öregasszonyok sopánkodását, csak a takarítónőt figyeli, ahogy a belső udvaron hajlong a felmosóvödör fölött.
Egy nap elment a netem. A közelben elérhető hálózatokat böngésztem, mikor felmerült bennem, vajon Menya bához be van-e kötve. Olvasgattam a hálózatneveket, de egyikben sem ismertem fel. Bár, az ő fajtája biztos titkosítva intézi. Azon gondolkodtam, miféle oldalakat nézhet, mikor visszahívott a szolgáltató, hogy hiba elhárítva. Rögtön rá is kerestem néhány szexshop kikötözős-verős választékára, aztán BDSM pornót néztem. Új ötletekkel tértem vissza a skiccekhez. Estefelé nagyon vártam Fannit, nem akartam kiverni, de csak nem érkezett. Már hűvös volt, mégis nyitva hagytam az ablakot, az majd felizgatja. Ahogy megjött, nem tűnt olyan riadtnak meg elesettnek, az utóbbi időben már egyre ritkábban volt félős, nem is indított be annyira. Menya bá lakásába kellett képzelnem magunkat, meg az újonnan megismert eszközöre gondoltam, hogy mutatna Fannin a szájpecek. Nagyon érzékeny bőre van, a kötél biztos kidörzsölné. Szex után szótlan lett, mereven feküdt mellettem, sehol sem értünk egymáshoz. Pörgettem vissza a fejemben, hogy mit csináltam rosszul, mi baja lehet. Nem emlékeztem minden mozdulatomra. Közelebb próbáltam bújni, de felült. Nem nézett rám, csak annyit mondott, hogy ilyet még egyszer ne, aztán kiment a fürdőszobába. Én azon gondolkodtam, hogy akkor érdemes-e még egyszer.
Másnap délelőtt kiültem a Hunyadi térre, ismertem Menya bá napirendjét, tudtam, hogy erre kolbászol szombatonként. Egész szép idő volt, indiánnyár. Élveztem az őszi napsütést, néztem a pingpongozó gyerekeket. Aztán feltűnt Menya bá, a tér másik felén talált padot, a játékvár mögül feltűnés nélkül figyelhettem. Egy hűtőtáska volt nála, baszki, abban meg mit tarthat? Sokáig ült ott, csukott szemmel a nap felé fordult, csak néha nézett rá a régi Nokiájára. Talán vár valakit, de minek a hűtőtáska? Nagy sokára egy pár érkezett három gyerekkel, leültek köré. Nem tudom, a két felnőtt közül melyik lehetett a gyereke, de az látszott, hogy az unokái imádják. A két kisebb fölkapaszkodott rá, mint egy mászókára, Menya bá a hűtőtáskából jégkrémet osztott mindenkinek, azt, amelyik le volt értékelve a sarki Reálban. A nőtől átvett egy többszintes ételhordót és a jégkrémek helyére tette. Nem érdekelt a családi idill, inkább hazaindultam.
A gangon nem volt senki, megálltam Menya bá lakása előtt és próbáltam belesni a roló résein. Nem láttam semmit, bent sötét volt.

 

Gubis Éva 1988-ban született Ipolyságon, finn szakon végzett az ELTE-n, 2018 óta ír rövidprózát, a Bázis ‒ Magyar Irodalmi és Művészeti Egyesület tagja. Más halak c. kötete 2023-ban jelent meg a Kalligram Kiadónál.