Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Merre van Dél

Amúgy csak Vízivárosban találnak meg az őrültek. Kedves, közeli őrültek, szerethetők, mint a punkok annó a Moszkva téren. Sosem féltem tőlük, akárhogy viselkedtek. A mi punkjaink, gondoltam. Egyszer egy fiatal punk fiú mellém ült a négyes-hatoson. Biztosítótűk voltak a szemöldökében és a fülében, félbarna Arany Ászok a kezében, homályos és gondterhelt volt a tekintete. Teátrális mozdulattal kimutatott az ablakon a hajléktalanokra nézve, és összeget vont. – Régen, amikor feljöttem a Moszkvára, tele volt punkokkal.


 
Nyár van, és írni kellene, miközben a légzés leköti az összes agykapacitásomat.

Mondtam már, hogy gyűlölöm a nyarat? Mint Brian a rómaiakat. Nagyon.

Hogy cselekvésre ösztönözze magát az ember ebben az időben, az jóformán képtelenségnek tűnik, és nem szégyellem bevallani, hogy utánajártam: a kutyámnak van igaza. Hason fekve, a konyhapadlón a legelfogathatóbb a helyzet. A porcicák és a rég nem talált, elveszettnek hitt, Isten tudja hová kallódott konyhai eszközök, asztal alá esett kiskanalak között, a pincéből felszálló levegőtől hűvös konyhai járólapon. Bár Rapli zokon vette, hogy a helyén fekszem, mintha annektálta volna ezt is, mint a stratégiailag szintén kulcsfontosságú kanapét.

Vízivárosban már – nincs jobb megfogalmazásom – íze van a forróságnak, szinte lángol, izzik a levegő. Vagy mit is csinál a levegő olyankor, amikor hullámzik a távolban, mint a filmek sivatagi jeleneteiben az út felett. A Bambiban egy tűt sem lehet leejteni, fáradt vízivárosi öregek egymás hegyén-hátán fogyasztják a viceházmestereket meg a könnyű Drehert, még a táblajáték is el van akadva a kezükben. A Jurányiban szandálos lányok és fiúk heverésznek mindenről megfeledkezve, szügyig rövidruhákban, én vagyok az egyetlen zakós, hosszúnadrágos a városban, mert velem a nyár nem fog kiszúrni, illetve úriember nem izzad.

– Merre van dél? – kérdezi tőlem egy ismeretlen az utcán. Egy darabig azt hiszem, rosszul hallottam, óvatosan hátralépek egyet-kettőt.

Középkorú, jól öltözött, jól szituált, nem szabadna megijesztenie.

Felkapom a fejem, hátha viccel. Hátha őrült, hátha hőgutát kapott.

Dél?

Miért?

Hogy jött ez most? És miért pont dél?

Miért kell valakinek akármelyik égtájék 2018-ban?

És miért veszi a lehető legtermészetesebbnek, hogy tudom.

– Tessék, arra van – udvariasan bökök egyet a levegőbe a Rudas fürdő irányába. Merthogy egyszer utánajártam, amikor egy vitában el kellett döntenem, hol kezdődik a Déli-sark. Akkor mondtam azt, hogy nekem innen, Vízivárosból nézve minden a Déli-sarknak számít, ami túl van a Rudas fürdőn.

– Pompás! – érkezik a válasz. „Pompás.”

Nem mondjuk „jó”, vagy netán „remek”, hanem „pompás”.

Vidáman folytatja az útját.

Persze nem délnek indul, ellenkezőleg, a másik irányba, a Lukács felé veszi a kanyart. Hiszen Vízivárost két fürdő fogja közre.

Apropó, Lukács, az idei nyáron rávettek, hogy fürdőbe menjek. Számomra a fürdők közege annyira intim, hogy udvariatlannak érzem magam tőle. Illetve különben is, hogy fest az árva emberi test egy fürdőgatyában. Na de a lényeg. Csak este esett le, hogy amikor kelletlenül azt mondtam, megyen a franc a tűzforró napozóteraszra, hogy Szeredy és Bébé napozóteraszát hagytam ki. „Szeredy Dani motyogott valamit az orra alá, ahogy álltunk a Lukács fürdő tetőteraszán, a kőpárkánynak támaszkodva, s néztük a sok napozó civilt.”

Amúgy csak Vízivárosban találnak meg az őrültek. Kedves, közeli őrültek, szerethetők, mint a punkok annó a Moszkva téren. Sosem féltem tőlük, akárhogy viselkedtek. A mi punkjaink, gondoltam. Egyszer egy fiatal punk fiú mellém ült a négyes-hatoson. Biztosítótűk voltak a szemöldökében és a fülében, félbarna Arany Ászok a kezében, homályos és gondterhelt volt a tekintete.

Teátrális mozdulattal kimutatott az ablakon a hajléktalanokra nézve, és összeget vont.

– Régen, amikor feljöttem a Moszkvára, tele volt punkokkal. Kis szünetet tartott, bávatag tekintettel nézett a lomha távolba a „nagyposta” felé. Ma már nincs nagyposta, a hivatkozási pontjaink elvesztek: az óra alatt, a Matchnél, a nagypostánál, a régi kispostánál, a fornettis büfé mellett. Ezek mindegyike eltűnt a kilencvenes és kétezres évekkel. Ahogy a minap hallottam egy fiatalt lánytól: „az nagyon kétezerhat”. Ahogy Hobo énekelte: "sosem voltak régi szép idők".

Emlékszem, egy hideg februári napon múlt el az egész, ért véget visszavonhatatlanul, mikor a szomorúan szitáló, szürke ónosesőben, vasárnap reggel kilenckor, egyetlen magányos, sárga megkülönböztető-mellényes jómunkásember, végtelen, spártai elszántsággal kezdte szétverni a volt fornettis büfé épületét egy csákánnyal, a soha véget nem érő téli félhomályban.

– Most meg csak ezek a puttógecik vannak – tette hozzá a punk fiú, és kiköpött a frissen üzembe állított új négyes-hatos tükörtiszta műanyag padlójára.

A punk-kor vége volt, ezek szerint.

De az biztos, hogy az a Moszkva tér, az a világ kikopott belőlünk nyomtalanul, és egyre jobban halványul, mint a napon felejtett vörösborok. A lámpafényeik hűvös kékre váltottak. A szaguk nyomtalanul elveszett a taxisok olcsó autó-illatosítóival.

Én is akkoriban dobtam ki az addigi életemet, azóta a Moszkva tér nekem már Buda pesti része, gyanúsak az alakok a nonstop előtt.

Jobb idebent a vízivárosi üvegbúra alatt, ahol megismernek a házfalak. A Moszkva gyanúsan messze van, és már nem is tudom, onnan merre lehet Dél.

Na, innen folytatjuk a vízivárosi körképet.

 

Kálmán Gábor 1982-ben született Érsekújváron. Bródy Sándor-díjas író. Legutóbbi kötete Janega Kornél szép élete címmel a Kalligram Kiadónál látott napvilágot 2018-ban.