A világ nem két kontinensből áll

Részletek

Zelei Dávidot Csordás László kérdezte

Csordás László: Amikor meghallom a világirodalom szót, mindig valami áttekinthetetlenül nagyra, végtelenre, alaposan soha meg nem ismerhetőre gondolok. Aztán előveszem Szerb Antal világirodalom-történetét (ihlet- és vitaforrásért), majd ilyen megnyugtató sorokat olvasok ki az előszóból: „Írás közben jöttem rá ugyanis egy különös felfedezésre: arra, hogy a világirodalom nem is olyan nagy. […] Ha valaki kora ifjúságától kezdve rendszeresen és foglalkozásszerűen olvas, nell’ mezzo, az emberélet útjának felére érve már el is olvasta a világirodalom jó részét, anélkül hogy észrevette volna.” Te, aki egy ideje rendszeresen és foglalkozásszerűen olvasod a világirodalmat, mennyire érzed közelinek magadhoz Szerb idézett kijelentéseit? Milyen az a körvonalazható világirodalom-fogalom, amit olvasás és kritikaírás közben szem előtt tartasz, hogy például az éppen íródó értelmezés ne veszítse el a tárgyából fakadó távlatot?

Zelei Dávid: Szerb szavaiból a pozitivizmus optimizmusa sugárzik: hogy minden, ami van, tudható, megismerhető. A klasszikus modernitás embereként nem gondolom, hogy ez felróható lenne neki, azóta ugyanakkor a posztmodern rámutatott arra, hogy „elolvasni” egy (tíz, száz) irodalmat (pláne a világirodalmat, akármi legyen is az), nem több illúziónál. Ehhez a felismeréshez ugyanakkor az is kellett, hogy átalakuljon az irodalom- és világfogalmunk. Én a magam részéről – és ehhez igyekszem a kritikai és sorozatszerkesztői tevékenységem során is tartani magam – Szerbbel vagy Az európai irodalom történetét író Babitscsal szemben nem szeretem a világirodalmat a mindenkori Western Canonra (mondjuk a francia/német/angolszász ízlésnek megfelelő hardcore szépirodalomra) korlátozni, vagyis hiszek abban, hogy létezik a nyugati/Nyugatos olvasási preferenciákon kívül is világ. Némileg leegyszerűsítve: nem csak azt gondolom, hogy a világ nem két kontinensből áll, de azt is, hogy az egyes kánonokban egyaránt helyük van a szép- és a zsánerirodalom kiemelkedő alkotásainak. (Ez persze leginkább arra jó, hogy még inkább tudatosítsam, mennyire keveset tudok, mondjuk, a Föld két legnépesebb államának, Kínának és Indiának az irodalmáról, vagy épp az urban fantasyról, de oda se neki.) Mit lehet ilyenkor csinálni? Első körben tudatosítani magunkban, hogy minden könyvnek van egy kitapintható kontextusa, aminek feltérképezése és reflektálttá tétele az irodalomkritika feladata. Ha ez a kontextus elsősorban nemzeti (tehát az adott író, mondjuk, erősen kötődik a lokális irodalmi hagyományokhoz, témákhoz), úgy nehezebb róla valóban világirodalmi olvasatot előállítanunk: könnyebb dolgunk akkor van, ha a téma, írásmód vagy műfaj tágabb és magyar olvasónak ismerősebb teret tölt ki. Hogy csak egyetlen példát mondjak, kifejezetten nemzetekfeletti, leginkább európai irodalmi-művészeti kontextusa van a holokausztirodalomnak: Kertész Imre munkásságáról hamarabb jut eszembe Primo Levi vagy Elie Wiesel, mint a magyar irodalmi hagyomány bármely képviselője. Ha ugyanakkor kezünkbe akad egy észt hard-boiled krimi, akkor hiába, hogy (eléggé el nem ítélhető módon) nem tudunk semmit az észt irodalomról, nagyon is világos elképzeléseink lehetnek róla, milyen egy ilyen könyv szabályrendszere, és az adott könyv/szerző miben tér el ezektől az erősen rögzített szabályoktól.

Cs. L.: Népszerű, elsősorban az egyetemista korosztálynak szóló könyvében (How to Read World Literature) David Damrosch sorra veszi azokat a készségeket, amelyek a világirodalom olvasásához alapvetően szükségesek. Ezek közül az egyik az utazás, a tőlünk idegen, távoli kultúrák megtapasztalása, megismerése. És ami ezzel szorosan összefügg: a nyelvtanulás. Persze elsőre eléggé közhelyesen hangzik ez így. Viszont ha arra gondolunk, hogy egy olyan ember hangsúlyozza ezt, aki angol anyanyelvűként azért a világirodalom jelentős részéhez hozzáférhet fordításban, mégis érdemes lehet komolyan venni és megfontolni ezeknek a súlyát. Ebből kiindulva vetődhet fel a kérdés: mennyire korlátozott a tudása annak a világirodalomról, aki csak anyanyelvén, esetünkben magyarul tájékozódik, olvas rendszeresen szépirodalmat? És gondolkodjunk akár jelentős kortárs vagy klasszikus művek le nem fordításában, akár jelentős művek rossz fordításában, de: mi az, amivel a magyar fordításirodalom máig adós maradt e téren?

Z. D.: Minden nyelvszakosnak megvan a maga listája a „saját” irodalmából hiányzó szerzőkről, amihez általában szokás hozzátenni: micsoda szégyen, hogy XY nem érhető el magyarul. Én is viszonylag hosszan tudnék sorolni spanyol-amerikai szerzőket, akik nem érték el a kiadói ingerküszöböt, vagy említhetném nagyjából a teljes Saramago-n kívüli portugál irodalmat. Mégis, szégyentábla helyett két megjegyzés: egyrészt, a magyar olvasóhoz jelenleg az jut el, amit 1) potenciálisan legalább 1000 olvasó megvesz, 2) amire megfelelő támogatási pályázat érhető el. Nyenyereghetünk például, hogy mondjuk a huszadik század egyik legjobb amerikai költője, John Ashbery nem érte el a magyar kiadók ingerküszöbét (reméljük, a közeljövőben el fogja) de tudnunk kell, hogy mivel nincsenek amerikai kiadás- vagy fordítástámogatási pályázatok, egy ilyen kötet csak akkor adható ki felelősséggel, ha van rá megfelelő számú vevő. Mivel a verseskötetekre általában nincsen (úgy kalkulálom, hogy 300-nál magasabb világlíra-példányszám szinte elérhetetlen), a világlíra nagyjából évi 4-5 megjelenésre korlátozódik, ami rettenetesen kevés. Mindezzel szemben ugyanakkor rengeteg kétes minőségű EU-díjas kötet jelenik meg magyarul, pusztán, mert a pályázatban ezért pluszpont jár. Nem jól van ez így, de azt kell mondjam, hogy egy ilyen olvasó- és tőkehiányos piacon, mint a magyar, ez a modell alakult ki. A másik megjegyzésem viszont arra irányul, hogy hiába, hogy hosszú listákat írhatnánk a hiányosságainkról (és ez csak még hosszabb lesz a könyvpiaci válsággal, mert az Alexandra-csőd utáni időben a kiadók megvágták a címeik számát, és igyekeznek csak tuti sikerbe befektetni), a magyar könyvpiac még így is úszik a fordításmegjelenésekben (több fordításkötet jelenik meg, mint magyar), amikre nem születik érdemi kritikai reflexió: olyan minőségi sorozatok, mint Karádi Éva európai sorozata a L’Harmattannál, a Typotex Világirodalmi Sorozata vagy a Gondolat megjelenései elenyésző figyelmet kapnak a magyar irodalom mellett a kritikai palettán. Hogy csak egy példát mondjak: a montenegrói Andrej Nikolaidis Az eljövetel című könyve az egyik legjobb tavalyi megjelenés volt, amit csak olvastam. Most megnéztem: az enyémen kívül két-három nyúlfarknyi kritika jelent meg róla, miközben jól elemezhető, szórakoztató, többször olvasható könyvről beszélünk. Mégis problémamentesen beleolvadt a könyvzajba, nem lett a megjelenéséből esemény. Szóval, mindent összevetve, ha nem is mindig minőségelvű és sokszor tíz évvel a trendek után kullog a világirodalom-kiadásunk, még így is bőséges a kínálat. Nem biztos, hogy az egyes országok/nyelvek kanonikus mozgásait, trendjeit visszakövethetjük belőle (vagyis az általad említett tájékozódásra nem biztos, hogy alkalmas), de az is biztos, hogy több tucat olyan könyvet termel ki évente, ami magas minősége ellenére sem találja meg az olvasóit.

Cs. L.: 2015-ben jelent meg a válogatásodban és szerkesztésedben Világtalanul? címmel egy egészen vaskos kötet, amely a kortárs magyar nyelvű világirodalom-kritika helyzetéről igyekszik pillanatképet készíteni. A beválogatott szövegek többféle – párhuzamos – szempont szerint kerültek egymás mellé. Azon túl, hogy ezek a kritikák kiegészítik, olvassák egymást, esetenként termékeny vitát is generál(hat)nak. De mielőtt még közelebbről szemügyre vennénk az izgalmas kötetkompozíciót, talán érdemes lenne elidőzni kicsit egy paratextusnál, mégpedig az alcímnél. Én itt némi önellentmondást érzékelek. Miközben a kötet vállalt célja az, hogy nyelvi, földrajzi és műfaji határvonalakat lépjen át, illetve tegyen kérdésessé, addig mintha maga ragaszkodna egy merev és eléggé nem problematizált határhoz. Az alcím (Világirodalom-kritika Magyarországon) helyhatározója ugyanis a mai magyar államhatárt tekinti nyelvi-kulturális határnak, miközben az előszóban említett szemlézett folyóiratok között például megtalálható a pozsonyi székhelyű Irodalmi Szemle is. Miért volt szükség erre a szűkítő megjelölésre? Hogy látod ma, mi az, amit nem sikerült végül valóra váltani a válogatás elején kitűzött célokból?

Z. D.: Teljesen jogos a kritika. Bár a kötet terve évek óta ott motoszkált a fejemben, a címmel végig kínban voltam: végül a kötet koncepciójának ismeretében Ayhan Gökhan vetette fel, hogy a világtalansággal lehetne kapcsolatban, és ez nekem is megtetszett (volt szó arról, hogy Világtalanság? legyen a cím, de azt hiszem, megijedtem az erős Kertész-párhuzamtól). A szerkesztés finisében, az idő szorításában aztán megszavaztattam a sorozatszerkesztő-társaimat az alcímről, és minden verzióm (A magyar kritika esete a világirodalommal / A magyar kritika és a világirodalom / Világirodalom magyar fénytörésben) túl hosszúnak és/vagy bonyolultnak találtatott – helyette ezt ajánlották, én meg elfogadtam. Ma, pihentebben, határozottabban és kevésbé sietve valószínűleg a saját harmadik opciómat választanám. Hogy mit nem sikerült megvalósítani? A könyv két kiadást ért meg, tudomásom szerint Budapesten és Debrecenben is használják az egyetemi oktatásban, és talán valamelyest sikerült behoznia az irodalomról szóló beszédbe a világirodalom-kritika hiányát, a magyar irodalomkritika magába zártságát, ami pedig nincs összhangban a magyar irodalom (és könyvkiadás) nyitottabb jellegével. Amit nem sikerült átütnöm, az viszont ugyanezzel van összefüggésben: a könyv deklarált célja volt, hogy azt mutassa meg, ami van, és ne azt, aminek lennie kellene – vagyis élő felkiáltójelként ne próbáljon úgy tenni, mintha volna szerteágazó irodalmi beszéd a belga, a kínai vagy mondjuk a szlovák irodalomról (utóbbiról a könyvfesztiváli vendégség óta kicsit többet beszélünk, de messze nem eleget). Ennek ellenére kaptam kritikát azért, mert nem válogattam eléggé nem-kanonikus művekből vagy nem írattam magam kritikákat a kötetbe Benelux vagy koreai könyvekről – de hát pont arra szerettem volna rámutatni, hogy a magyar kritika mennyire ragaszkodik a kanonikus/erősen hype-olt könyvekhez, és mennyire nem reagál az új, jó, de ismeretlen nevekre, címekre. Elég megnézni a Litera év végi körkérdésére adott válaszokat vagy a Magyar Narancs világirodalmi toplistáit: sírnivalóan kiszámítható választások, többnyire meglepetés nélkül. Hogy csak egy példát mondjak: ha tippelni kellett volna, kik lesznek rajta a Narancs legutóbbi listáján, tizenegyből nyolcat (Dante, Bolaño, Knausgård, Manea, Franzen, Houellebecq, Ulickaja, Sebald) alighanem gond nélkül eltalál bárki. Nem bántásként, de kíváncsi lennék például, melyik jelölő olvasta el tényleg az Isteni színjáték új fordítását, és melyikük következtetett jóságára Nádasdy-interjúkból, illetve a fordítói életmű magas minőségéből. Arra akarok csak itt rámutatni, hogy a világirodalomról szóló beszédünket továbbra is a hype orientálja, ennek megváltoztatása pedig olyan összetett kérdés, amit egy ilyen könyv önmagában nem oldhat meg, csak jelezhet.

Cs. L.: A kötet elején található előszóban az általad imént is megfogalmazott „mi az, ami van?” típusú szemlélettel összhangban vizsgálod a központi kérdést: Létezik-e világirodalom-kritika ma Magyarországon? Ebben az esszében azonban – legalábbis én úgy érzem – a leíró mellett végig jelen van az előíró jelleg: mi az, ami jobb/kívánatosabb/alaposabb lenne annál, mint ami most van? Ilyen az, amikor felveted, hogy a világirodalomról szóló kritikai beszédben valódi súlyához képest gyakran nincs eléggé alaposan, átgondoltan jelen a műfordításkritika. Az ideális nyilvánvalóan az lenne, ha mindenki, aki vállalkozik egy magyarra fordított mű bírálatára, az eredeti(ke)t is elolvasná, majd összehasonlítaná a két (esetenként több) szöveget. És most kicsit megint visszatérünk az idegen nyelv és kultúra ismeretének problémájához: a mai magyar kritikusoknak vajon milyen hányada lenne képes arra, hogy autentikus véleményt formáljon egy üzbég vagy ukrán kultúrkörhöz ezer szállal kapcsolódó fordítás minőségéről, illetve a félrefordításokról, a jó vagy rossz megoldásokról? A Nyugat fénykorából, de későbbről is ismerünk olyan irodalomtörténeti példákat, amikor adott kritikus szótárral és nyelvkönyvvel ült neki az alig tudott idegen nyelven írt szövegnek, hogy véleményt formálhasson a magyar változatról. Mennyire jellemző ez a fajta beállítódás a mostani kritikusokra? Mire elég az, ha csak ködösen sejt meg valamit az eredetiből a bíráló?

Z. D.: Picit finomabban fogalmaznék: természetesen senkinek sem szeretném előírni, mit olvasson és mit ne, illetve hogyan írjon kritikát. Inkább azt mondanám, hogy igyekszem láthatóvá tenni néhány olyan szempontot, ami talán fel sem merül bennünk, de ami világosan elkülöníti a világirodalom-kritikát a magyar irodalométól. Ezek egyike nyilvánvalóan a fordító személye, ami gyakran tökéletesen reflektálatlan marad, miközben, bármennyire is viccesen hangzik elsőre, színvonalas műfordítás-kritikára piaci szempontból is nagy szükség lenne. Egy működő szisztémában ugyanis mindez a kiadóknak is visszajelzés lenne: alkalmazzák-e a jövőben az adott fordítót, és ha igen, mire. A színvonalas műfordítás-kritikának ugyanakkor számtalan gátja akad, kezdve attól, hogy a lefordított művek jelentős része Magyarországon egyszerűen elérhetetlen: ha megrendeli őket az ember, nagyjából búcsút is mondhat honorja nagy részének, miközben két-három szöveget összenézni a legkomolyabb és legidőigényesebb szakmai kihívások egyike. Ami az üzbég vagy ukrán kultúrkörhöz kapcsolódó fordításokat illeti, azok vagy 1) egyáltalán nincsenek (a Szovjetunió összeomlása óta a nem-orosz posztszovjet irodalmak körülbelül Csingiz Ajtmatovra, Szvetlana Alekszijevicsre, Szerhij Zsadanra, Jurij Andruhovicsra vagy Uladzimir Nyakljajeura korlátozódnak mifelénk) vagy 2) nemhogy a fordításukra, magukra a kötetekre sem jut bármiféle reflexió, így már annak örülhetünk, ha bármely kritikus észreveszi őket. De hogy ne kerüljem ki a kérdést: magam úgy látom, kritikánk az említett okok miatt (is) minimális mértékben foglalkozik a kötetek fordításaival, és mert sokszor hiányzik a kulturális kontextus ismerete, marad a zsáner- vagy az elméletközpontú reflexió: vagyis a boszniai háborús regényeket a hadiirodalom általunk ismert más alkotásaival vetjük össze, az ismeretlen portugál vagy lengyel költő verseiben pedig testpoétikákat keresünk és találunk – miközben egyáltalán nem lehetetlen, hogy az a nyálkás bélcsatorna csak egy leiterjakab eredményeként íródott bele a dologba. (Mindez természetesen fikció: mivel érdemi világlíra-kiadásunk sincs, így a rá adott reakció is minimális – bárcsak megtörténhetnének ezek a hibák!) Hogy ez mennyire sikerül jól vagy rosszul, mindenki ítélje meg tapasztalatai alapján – de azt gondolom, egy ennyire polgárosodott, értelmiséget ennyire becsülő országban, mint a miénk, ez egy strukturális probléma tükröződése.

Cs. L.: Ha már említetted az Isteni színjátékot, akkor ne menjünk el szó nélkül az újrafordítások kérdése mellett sem. Tőzsér Árpád egyik naplókönyvében, A kifordított emberben figyeltem fel egy nagyon érdekes olvasói tapasztalatra. Amikor a Rómeó és Júlia egyik részletét idézi Mészöly Dezső és Kosztolányi Dezső fordításában, akkor konkrét példákkal, meggyőzően érvel amellett, hogy Mészölyé egyszerűen jobban sikerült (miközben Kosztolányié valószínűleg máig ismertebb, elterjedtebb). De most nem arra szeretnék kitérni feltétlenül, hogy a későbbi fordítás általában jobb-e/sikerültebb-e, mint a korábbi, hanem egy másik – természetesen ehhez is kapcsolódó – felvetésre. „A klasszikus retorikában az idézhetőség még esztétikai követelmény volt” – írja Tőzsér, arra is utalva, hogy neki inkább Mészöly megoldásai jutnak az eszébe, ezeket idézi fel, amikor a Rómeó és Júliára gondol. A kérdés pedig: elsősorban milyen olvasói réteget céloznak meg és érnek el az utóbbi években sorra megjelenő újrafordítások az Isteni színjátéktól a Fauston át egészen a Rozsban a fogóig? Mennyire képesek beépülni kulturális emlékezetünkbe az új megoldások? Vajon Babits sorai helyett fogjuk-e inkább idézni a Nádasdyét, amikor az Isteni színjátékról magyarul beszélünk?

Z. D.: Nagyon érdekes kérdés, és már engem is elgondolkodtatott: a Jelenkor 2015. novemberi számában Juan Rulfo Lángoló síkságának újrafordítása kapcsán Báder Petrával közös cikkünkben arra is kerestük a választ, vajon minek köszönhető az utóbbi évek újrafordítás-láza. Annyit dióhéjban el kell árulnom, nincs egyértelmű stratégia a dolog mögött: nem csak azért készülnek új fordítások, mert egy kiadó úgy érzi, egy mű első fordítása nem sikerült a legjobban vagy elavult. Ha szétszálazzuk a több tucatnyi esetet, rájöhetünk, hogy hol színházak ambicionálják az újrafordítást (ez a Faust, illetve számos Shakespeare-darab esete), hol a fordító (ez Nádasdy és az Isteni színjáték vagy Csehy Zoltán és az ő ókori auktorai fordításainak esete), hol pedig valóban a kiadó (mondjuk A nagy Gatsby esetén). Nagy lökést ad ugyanakkor a kiadásnak, ha lejárt a jogdíjkötelesség időtartama (nem véletlen lett hirtelen négy új fordítás A kis hercegből), vagy ha sikerül egy jobb fordítástámogatást elcsípni (ez az új Bűn és bűnhődés esete). Na de akkor kanyarodjunk rá a lehetséges olvasóra, mert az legalább ennyire nehéz eset! Ha próbálunk logikusan gondolkodni, egy olvasó azért akarhat (újra) megvenni egy új fordítást egy általa már ismert kötetről, mert 1) hatalmas rajongója az írónak/könyvnek, és úgy érzi, minden új borító, kiadás, fordítás stb. gazdagítaná a gyűjteményét, 2) csupa jót hallott-olvasott-látott egy könyvről, de amikor egyszer belelapozott, olvashatatlanul régiesnek, bonyolultnak, érthetetlennek gondolta, most viszont kiváló alkalom kínálkozik, hogy az új kötet által bepótolja lemaradását/leküzdje lelkiismereti válságát. Ha mondjuk az elsőre keresünk példát, a Zabhegyező/Rozsban a fogó lehet a kiindulásunk: ott volt egy rendkívül széles rajongótábor, amely nagyon szoros érzelmi viszonyban állt a Gyepes-féle fordítással, nagy eséllyel tudott az új fordításról (ez egyáltalán nem evidencia, de Barna Imre és az Európa elég jó promót csapott neki), és tudható volt, hogy sok helyen polemikus megoldásokat használ majd (sokukkal én sem értek egyet, de ez aligha baj).  Ettől a recepció pont olyan lett, amilyen: Barna mindenkinél „vesztett”, aki nem olvasta össze a három könyvet egymással (kezicsókolom, van egy eredeti is, nem csak a két magyar!), miközben jóval árnyaltabb volt a kép azoknál, akik ezt megtették (két ilyenről tudok: Totth Benedekről és Pálos Mátéról). A másik eset a Fausté és az Isteni színjátéké: ezeknek az újrafordításoknak az oktatásban és a könyvkiadásban van iszonyú nagy jelentőségük. Egyrészt nyilvánvalóan sokak viszonyát megkönnyíti egy ötszáz éves szöveggel kapcsolatban, ha valóban értik, nem csak sejtik, miről szól: a rímtelen, alaposan és érthetően lábjegyzetelt Dante kevésbé lesz magolható, de jobban érthető, ami alighanem vonzóvá teszi a tanárok számára (bár persze ízlése válogatja). Ugyanakkor a legnagyobb klasszikusok fontos ismérve a folytonos újrafelhasználás, szerkesztőként pedig én magam is tapasztalom, hogy egy-egy idézetnél nem feltétlenül a legújabb fordítás illik a legjobban egy-egy új kontextusba: többek közt ezért fontos, hogy több változatunk is legyen. Most épp egy katalán klasszikust szerkesztek Joan Salestől, és benne van a pakliban, hogy a címéül szolgáló Shakespeare-idézet végül Arany László fordításában kerül majd a borítóra, miközben A két veronai nemesnek azóta már volt újabb fordítása is (Szabó Magdáé). Azt akarom mondani, hogy az új nem feltétlenül jobb: természetesen az jó, ha egy új kiadás (mondjuk a kritikai kiadások, a szakirodalom, az új szlengszótárak vagy épp az internetes fordítói fórumok jóvoltából) sok félreértést és leiterjakabot korrigál, amellett, hogy újszerűsít, de alapvetően lehet, hogy az új fordítás egyszerűen más lesz: mondjuk más fordítói koncepciót visz végig, máshogy dekódolja az egyes stílusrétegeket, regisztereket – ami egyeseknek tetszeni fog, másoknak nem. És ez így van jól. 

Cs. L.: A már említett Világtalanul? című antológia két nagyobb részre tagolódik. Az elsőben a műfaji szempontok szerinti rendszerezés érvényesül. Volt-e valamilyen átfogó elképzelésed a műfajok sorrendjének kialakításakor? A sorrend (új) értékhierarchiát is jelent, vagy inkább ennek fellazítására törekedtél? Miért kerültek az utolsó helyre az újrafordítások bírálatai, illetve az elsőre a zsánerkritikák?

Z. D.: Három célom volt azon túl, hogy jó szövegeket rendezzek egymás mellé és léptessek dialógusba: hogy kirajzoljam, mi az, ami az utóbbi években elérte a magyar kritika ingerküszöbét, és mi az, ami nem, illetve hogy felhívjam a figyelmet két dologra. Az egyik ezek közül az, hogy nem csak klasszikus értelemben vett szépirodalom van a világon (ezért a zsánerblokk), a másik pedig, hogy a világirodalmi szövegek nem egészen ugyanúgy jönnek ki a sütőből, mint a magyarok: azokat valakinek le is kell fordítania, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni (ezért a fordítás- és újrafordítás-blokk). Szerintem kellően rákendroll volt Sepsi László Trónok harca-kritikájával kezdeni, de ez nem jelenti azt, hogy a krimit vagy a fantasyt a szépirodalom fölé rendelném: úgy általában problémáim vannak az irodalmi alá- és fölérendeltségekkel. Legfőképp azért, mert minden posztmodern elméleti szimpátia ellenére ezek a különbségek gyakorlatban nagyon is léteznek: amikor szövegeket keresgéltem a kötethez, a legminőségibb skandináv krimiről vagy Stephen King-horrorról sem tudtam összeszedni három megfelelő hosszúságú és minőségű kritikát a vizsgált időszakból – ki tudja, talán most már sikerülne. Hogy ugyanakkor ezeket a kritikákat nem kevertem a demokratikus szellemnek megfelelően a nyelvi blokkokba, mondván, Poe ugyanolyan szerves része az angol irodalomnak, mint Kingsley Amis (pedig egyetértek ezzel az állítással), annak a figyelemfelkeltés volt az oka: szerettem volna, ha világosan felvillan a szépirodalom-kritikusoknak, egyetemistáknak és akadémikusoknak (azt hiszem, ők a potenciális olvasóim, nem Janet Jackson), hogy ez egy lehetséges kritikai irány, több ilyen könyv jelenik meg, mint szépirodalmi, javarészt több embert érdekel, úgyhogy jó lenne ezzel kezdeni is valamit. Már csak azért is, mert ezeket a dichotómiákat nyelvileg is féloldalasan, esetlenül tudjuk megjeleníteni: van szépirodalom, de nincs csúf; van magas irodalom, de nincs alacsony; hovatovább, ha a szépirodalom minőségileg rossz, nem lesz belőle trash, ellenben ha egy zsánerregény nagyszerű, a szépirodalom felemelheti magához. Hol itt az igazság?  

Cs. L.: Az antológia második részében nyelvi alapon kerülnek egymás mellé a szövegek. Milyen problémák merültek fel ennek a szempontnak a következetes érvényesítésekor? Gondolok itt például arra, hogy mennyire egyértelmű Vladimir Nabokov Laura modelljének besorolása az orosz irodalomba…

Z. D.: Természetesen semennyire: ha létezhetnek hibrid műfajok, hogyne léteznének hibrid identitások? Nabokové pontosan ilyen (most kifejtés helyett elegánsan Hetényi Zsuzsa magnum opusához utalnám a többre is kíváncsi olvasót), ráadásul könyvei jó részét – így ezt is – angolul írta; ugyanakkor hiába volt egy olyan szándékom, hogy kevésbé kanonikus szerzőket is bevonjak (tehát, hogy az olvasó végre ne csak Ecóról, Nabokovról, Saramago-ról, stb. halljon), azok egyszerűen nem igazán érdekelték a kritikusokat az adott időszakban. Ha tehát általános problémákat kell említenem, az a kevés szöveg és kevés, világirodalom-kritikát listaszerűen összegyűjtő adatbázis.

Cs. L.: Tervezel-e második kötetet vagy bővített kiadást a Világtalanul?-ból? Esetleg folyamatosan bővíthető, kiegészíthető, javítható online adatbázist? És végül nem állom meg, hogy rákérdezzek: mikor várható az önálló Zelei-kötet?

Z. D.: Az az igazság, hogy a kötet első, igencsak limitált számú kiadása hamar elfogyott, a fogyasztóbarátabb (puhább papírból készült, jobban lapozható) másodikból pedig sejtésem szerint van még a piacon, úgyhogy aki szeretné, zavartalanul beszerezheti. Az, hogy ez a kötet elkészüljön, nagy álmom volt, de azt hiszem, öt évnél gyakrabban nem érdemes nekiugrani egy ilyen vállalkozásnak; több-kevesebb kihagyással másfél évem van benne, ami rengeteg idő. Ha valaminek lenne értelme, az ugyanakkor egy folyamatosan bővíthető online világirodalmi adatbázis lenne – csak ehhez egy lelkes és rengeteg idővel rendelkező, jól megfizetett csapatra volna szükség, amihez jelenleg Magyarországon nem igazán adottak a feltételek. Ami ellenben az önálló kötetet illeti: legalább három kötetterv van a fejemben, csak nem vagyok benne biztos, hogy ezek bárkit (kiadót, olvasót) érdekelnének. Egyrészt megpróbálok belehúzni a kétezres évek kritikatörténeti tendenciáit vizsgáló kötetem kutatásaiba (ez lesz a Hiányok könyve), másrészt, az utóbbi időben – bár ez csak nemrég tudatosult bennem – elég sokat foglalkoztam egyes kötetek recepcióinak vizsgálatával, és ezekből lassan összeáll egy olyan gyűjtemény, ami kedvenc témámat, kritikai gyakorlatainkat vizsgálja (ez lesz a Kilenc recepció), harmadrészt pedig – és ez egy boldog-szomorú bejelentés – rengeteg elfoglaltságom miatt 2018-tól átadom a Folyó/irat/mentés című folyóiratszemle-rovatom stafétáját a kiváló Sánta Miriámnak, és az elmúlt három év szemléit szeretném le- és összecsiszolva kötetbe rendezni. Ötletből tehát van nagyjából az elkövetkezendő három évre elég, csak fél év nyugalomra és kevesebb munkára lenne hozzá szükség – remélem, hogy lesz, aki érdeklődik majd ezek iránt az ötletek iránt.