Az igazsághoz van köze, s mint ilyen, manapság tényleg semmi

Részletek

Kulcsár Árpádot Ayhan Gökhan kérdezte

A Fiatal Írók Szövetségénél jelent meg Kulcsár Árpád költő, újságíró, szerkesztő első, A harmadik ipari forradalom csöndje című kötete. Könyvről, vesszőkről és sok más érdekességről is kérdeztük őt.

Ayhan Gökhan: 2017 májusában látott napvilágot első líraköteted. Honnan jött a címválasztás? Jól észlelem, hogy erősen rendszerkritikusnak szánod, amennyiben ugyanazt értjük harmadik ipari forradalom alatt…

Kulcsár Árpád: Nem erősen, de azért természetesen egy kicsit. A cím csak beugrott, azaz ez nem teljesen igaz, Freud óta tudjuk, hogy amik csak úgy beugranak, azok nem ugranak be csak úgy, de nagyon gondolkoztam, hogy mi a bánat címet lehetne ennek a szöveganyagnak adni, és ilyen rettenetesen rossz címek kavarogtak a fejemben, mint autoimmunitás, vagy de-lírikum, ezek egyrészt elég rosszul hangzanak, másrészt jobban reflektálnak a versek formai vonatkozására, hogy vajon líra vagy önfelszámoló sorok, nyelv, ilyesmi. Aztán, amikor észrevettem, hogy minden igyekezetem ellenére igencsak alanyi verseket művelek, akkor el kellett fogadnom ezt, és gondolkodtam, miféle problematikák miatt olyan nyomorultak az alanyok, amilyenek. Hát ez az egyik jelentős dolog, a technicizált közeg elmagányosodó egyénének problematikája. És persze vannak konkrétan rendszerellenes, vagy hát rendszerértelmező versek is, amik ott születtek meg, ahol a harag és publicisztikai nyelv (újságíró is vagyok, meg környezetvédelmi pszeudoaktivista is) véget ér. Bányák, korporatizmus, az életek figyelmen kívül hagyása, áldozattá válás. Másrészt ez a kötet eléggé tartalmaz családi vonatkozásokat is, sajnos. Ott is voltak tagok, akik nem tudták tartani a lépést, egy ideig tepertek, aztán látták, hogy nincs értelme, és üveges tekintettel nézték az üres hűtőtornyokat.  

A.G.: Miért magyarországi kiadóra esett a választásod? A lokálpatriotizmus nem környékezett meg?

K.Á.: Erre elég egyszerű a válasz: Erdélyben nincs jó kiadó. Azaz, bárki kiadhat kötetet, aki kicsit is végigjárja az irodalmi szamárlétrát, én meg akartam egy kiadót, ahol senkit sem ismerek, és ahol fel sem merül, hogy bratyizás, urambátyázás folyik. Meg hát – s ezt köszönjük meg Orbán János Dénesnek – Erdély kicsit erodálódik is, és az egyik kiadó, aminél itt lehetőségem lett volna kiadni, még mindig magán hordja az Előretolt Helyőrség logóját. Szóval ezek eléggé tönkreverik azt, ami a lokálpatriotizmusomból maradt, és az sem volt sok. És azért a FISZ, mert ott tetszett az elmúlt évek iránya, a szervezet nem csak egyre jobb színvonalon hoz ki könyveket, hanem erőteljes koncepcióval vetik bele magukat a kultúraszervezésbe is, jobbnál jobb konferenciáik, alternatív felolvasásaik vannak, tetszettek na, még akkor is, ha Erdélyben például nem terjesztődnek a könyveik.

A.G.: Egy-egy versed számomra a dalszövegek hangulatát idézte. Írás közben szoktál zenét hallgatni, illetve, akad-e egy-egy zenész, akinek a szövegei hatottak rád?

K.Á.: Írás közben nem, de nincs is olyan, hogy írás közben, mert általában a fejemben hordom sokáig a szövegeket, aztán nagyon hirtelen leírom őket, aztán két hétig undorodom rájuk gondolni, aztán előveszem, és hirtelen kijavítom őket, és annyi. Itt az írás ideje öt perc. De van, amit konkrétan dalszövegnek írtam egy olyan együttesnek, amelyik összesen egyszer lépett fel, és amúgy sem élesek nálam ezek a határok, amik a dalszöveg és vers között állnak, szóval úgy gondolom Sziáminak vagy Lovasinak elég jó versei vannak, de ennek a ritmusnak, amit érzel (?) az is lehet az oka, hogy ez a kötet vagy „hatévnyi” szövegből való válogatás, meg hát egy formai leépülés folyamata is. Itt-ott nehezen épült, strukturálódtak tőmondatokba a szavak.

A.G.: A nagybetűkkel és a vesszőkkel hadilábon állsz?

K.Á.: Hát egyelőre igen, még nem értem, miért fontosak, folyton csak megakasztják a folyamot, de bosszant, én másként akarom összetörni a szöveget, mint ahogyan az össze akar törni. Meg amúgy is az avantgárdhoz így illik, nem?

A.G.: „a vers semmi / túl nagy áldozat a lemondott világokért” – írod. Ezt most komolyan vegyük?

K.Á.: Hát ezt most magyarázzam? Van neki kontextusa, hátha az magyarázza.  Előzetesen: nyilván a vers az vers, sem több, sem kevesebb. Ebben a versben valamiképpen (látszat)ellentéte a testnek és az életnek, de itt sincsenek egyértelmű határok: mitől világszerű egy vers, és mitől versszerű egy világ. Az biztos, hogy vannak a versnek, a költészetnek piedesztáljai, a költőnek még mindig vannak ilyen transzcendens felhatalmazásai, vannak fogalmak, mint ihlet. Na, nálam ezeknek semmi köze a vershez. A vers a valósnak egyfajta (nem-filozófiai) kifejeződése. Az igazsághoz van köze, s mint ilyen, manapság tényleg semmi. Mert arra, ugye, ki a franc kíváncsi?

A.G.: Erdélyi magyar irodalom. Érvényes még ez a közhelyszerűen emlegetett meghatározás, esetleg a pontosság kedvéért jobb minél előbb elfelejtenünk?

K.Á.: Huh, a klasszikus kérdés, én azt gondolom – meglehet tévesen – hogy még van, azaz még nem történt meg annyira a virtuális egyesülés, hogy ne lenne. Különben nyilván sok itt a szempont, ami alapján vizsgálható lenne a kérdés: tematikában, valamiféle stílusban, életérzésben? Az biztos, hogy bizonyos fogalmak másként artikulálódnak Erdélyben, mint mondjuk Budapesten vagy Dunaszerdahelyen, vagy mondhatnám, hogy a kisebbségi létezés érzékenyebbé tesz a világra, de nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez igaz lenne. Szóval egyrészt van erdélyi magyar irodalom, hiszen születnek itt írók, és van, aki Budapesten is erdélyi marad. Például sokáig lehetne elemezni, hogy Bodor Ádám hogyan erdélyi, és mondjuk Dragomán mitől nem az, nem lehetne a témával megmagyarázni, például ugye A fehér király hiába játszódik Erdélyben, nem tudom erdélyinek érezni, ugyanígy Bodor történetei hiába egyetemesek, mégis marad valami bennük, amitől ezeket meg annak érzem, de mondjuk Visky András hiába él itt, és megyek vele szembe folyton a színházban, ő nekem megint nem erdélyi író. Az biztos, hogy az identitásnak más-más árnyalatai vannak, és van amikor mi, erdélyiek, felismerjük, hogy az identitások bemutatása olyan ismerős, olyan erdélyi. Meg aztán, míg a különböző ösztöndíjbizottságoknak van határon túliaknak fenntartott helye, addig mindenképp van valamiféle megkülönböztetés.

A.G.: Magyarországon nem egy mérvadó irodalmi folyóirat szűnt meg (2000, Holmi, Nagyvilág, Magyar Lettre Internationale) vagy küzd komoly nehézségekkel (Műút, Jelenkor). Úgy látom, hogy Erdélyben pont az ellenkezője történik, a lapok jól működnek és nagy példányszámban fogynak. Tévednék?

K.Á.: Fogalmam sincs, hogyan fogynak, de az a gyanúm, hogy ez nem is szempont, mert itt egyébként nem csak hogy a folyóiratok nem működnek piaci alapon, hanem a sajtó sem, szóval minden támogatásra szorul, de ezek a támogatások nem is nagyon apadnak el. Szóval amennyire tudom, vannak folyóiratok, amelyeket a helyi önkormányzatok tartanak fenn (a Várad, a Látó, és lehet, hogy a Székelyföld is), a többiek is támogatásokból tartják fenn magukat. Szóval mindegy nekik, hogy fogy vagy nem fogy, amíg kapják a támogatást. De tényleg nincsenek erre nézve adataim, azt tudom, hogy bizonyos folyóiratoknak – mint a Korunk, Székelydöld és a Látó – van törzsközönsége, megrendelők, azt látom, hogy a Helikonnak meg ügyes a terjesztése, egyre vagányabb az online változata, és lett a szerkesztőségben is egy fiatal vonal André Feri és Horváth Benji személyében, ami nagyon jót tett a lapnak. Én meg úgy általában utálom a piaci versengést, meg nyilván nem szeretném, hogy minden létjogosultságát az önfenntartó képesség határozzon meg, de azért elég sokszor van az, hogy mindegy mivel töltenek meg lapokat, úgysem kell föltétlen az olvasók felé elszámolni, az esztétikai megítélés meg ugye vitatható, szóval nem nagyon tudom, jó-e ez a helyzet. De amelyik nem próbál meg valamiképpen az olvasók felé nem-hagyományos módon nyitni, aki nem hajlandó jól használni az online felületeket, azok előbb-utóbb úgyis megsínylik.

A.G.: Te is hozzájárultál a szem című online, több területen otthonosan mozgó oldal létrejöttéhez.

K.Á.: Az a szem az egyik legjobb dolog, ami Kolozsváron felütötte a fejét, de sajnos nincs annyi közöm hozzá, mint amennyit szerettem volna. Akkor kapcsolódtam be, amikor a koncepció többnyire készen volt, és eléggé véletlenül, félreértésből, aztán a szépirodalmi rovatot szerkesztettem egy darabig, de mára egy másik félreértés miatt annak is vége. A lényeg, hogy egy progresszív, kritikai és radikális kritikai, irodalmi portál, amely a publicisztikától kezdve a recenziókon át egy csomó mindent befogad, és mindig az adott témák alapos kivesézésére (van, amikor egész tematikai csoport létrehozásával) törekszik, de az irodalmi ízlése is olyan, hogy valamiképpen a formailag eltérő, vagy érzékeny irodalmat kutatja. Ugyanakkor igyekszik valóban releváns kérdéseket feltenni: feminizmusról, ökokritikáról, kereszténységről. Számomra elképesztő, hogy egy fiatal csapat mindenféle díjazás nélkül, önkéntesen ezt összehozta és működtette, és külön öröm, hogy Kolozsváron.