Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

A jelen érdekében emlékezünk

Garaczi Lászlót Szarka Károly kérdezte
A Wünsch hídban a kérdés így hangzik: képes-e az ember illúziók, öncsalások nélkül visszatekinteni élete fontos mozzanataira. Az emlékezés mindig a jelen aktusa, a funkciója az, hogy tovább tudjunk élni. Az emlékezés és a felejtés megrendelője a remény. Meg akarjuk oldani a megoldhatatlant, ezért értelmezzük újra és újra a múltat. Lekerekítjük, újrateremtjük, felcicomázzuk, rendet építünk a kusza, zavaros képekből. A Wünsch híd egy radikális emlékezésstratégia demonstrációja.

 

(Horváth Péter Gyula felvétele)

 

Szarka Károly: A Wünsch híd az Egy lemur vallomásai című könyvsorozatod része, de míg az előző három darabja könnyed hangvételű volt és humoros, a negyedikre ez már nem jellemző. Tudatos döntés volt, vagy egyszerűen csak így alakult?

 

Garaczi László: Sok nyersanyagom volt, elkezdtem összeilleszteni a hasonlókat, amelyek párbeszédbe kezdhettek egymással. Az egyik ilyen halmazba a meditatív és emlékező szövegek kerültek, ebből lett a Wünsch híd. Az adott töredékek ebbe az irányba húztak, ezt a könyvet kellett megírnom.

 

Sz.K.: Nem csak a hangulata miatt lóg ki a sorozatból az új könyv: az előzőek egy-egy korszakra koncentrálnak, a Mintha élnél a gyerekkori emlékekre, a Pompásan buszozunk az általános iskolai évekre, az Arc és hátraarc a katonaságra, a Wünsch híd viszont csapongóbb, illetve vissza is köszönnek benne bizonyos motívumok, mintha egy best of lemur-kötet lenne. Amikor belekezdtél a sorozatba, nem gondolkodtál világosabb koncepcióban?

 

G. L.: Más könyv ez, mint a korábbiak, de a korábbiak is különböztek egymástól. A Wünsch híd különböző korszakokat tárgyal, a koncepciót és a szerkezetet viszont itt is alaposan végiggondoltam. A téma az emlékezés, meg az, hogy egy élet milyen múltakat halmoz egymásra, és ezt hogyan teszi. Logikus volt az előző könyvek anyagait is használni ebben a kísérletben.

 

Sz.K.: Az a típusú író vagy, aki ugyanazt a regényt írja meg újra és újra?

 

G. L.: Abban az értelemben talán igen, hogy foglalkoztat, mit kezdhetünk életünk szaporodó emlékeivel, és mi az értelme a múlt felfejtésére irányuló erőfeszítéseinknek. A könyvek terápiás expedíciók: próbálom kideríteni például, hogy mi történt velem az általános iskola nyolc éve alatt. Az írás számomra analízis, és vannak személyes tétjei: lehet, hogy amikor megírok egy régi emléket, akkor válik jóvátehetetlenné. Veszélyes üzem. Ebbe az is beletartozik, hogyan emlékezem arra, amit valaha kitaláltam. Hogyan válik múlttá a képzelet.

 

A Wünsch hídban a kérdés így hangzik: képes-e az ember illúziók, öncsalások nélkül visszatekinteni élete fontos mozzanataira. Az emlékezés mindig a jelen aktusa, a funkciója az, hogy tovább tudjunk élni. Az emlékezés és a felejtés megrendelője a remény. Meg akarjuk oldani a megoldhatatlant, ezért értelmezzük újra és újra a múltat. Lekerekítjük, újrateremtjük, felcicomázzuk, rendet építünk a kusza, zavaros képekből. A Wünsch híd egy radikális emlékezésstratégia demonstrációja: próbálja nem kiszínezni, újraértelmezni, megkonstruálni a múltat. Nem értelmezi a leleteket, csak a fúrások által felszínre hozott törmeléket mutatja be kilenc vitrinben.

 

Sz.K.: Ha az emlékeinkről gondolkodunk, beszélünk, vagy leírjuk őket, mindenképp torzítjuk a múltat?

 

G. L.: Értelmezzük, és ezzel torzítjuk. A szálak a történés után azonnal elkezdenek összekuszálódni. A fantázia és a felejtés elborítja a múltat. A pillanatnyilag leghasznosabb értelmezés lesz az igazság. Íróként látszólag véglegesítek egy állapotot, ha nem is a múltat, de a megírás jelenében képződött múlt időt. A szavak ott maradnak, látszólag ugyanúgy, mozdíthatatlanul. Rögzítek egy pillanatot, hogy hol tartok a feldolgozásban. De valójában a nyelv is mozog, a könyv is él, és idővel egyre inkább kitüremkedhetnek a hamisságai, tévedései, túlzásai, hiúsága és magakelletése.

 

Sz.K.: A címben szereplő híd a valóságban is létezik, a Városligetben található, a földalatti már betemetett felszíni szakasza felett ível át. A borítón viszont órákat látunk, amik az idővel kapcsolatos problémákra utalnak.

 

G. L.: A borítót Máthé Hanga tervezte, és erre a bizonyos emlékezés-problematikára utal. Először kicsit szókimondónak tűnt, aztán annál inkább megszerettem, és azt gondolom, hogy vizuális szempontból kifogástalan. Örülök, hogy van egy madár is rajta, amit nem kell teljesen érteni: ott a helye. Hidat nem akartam, de ezt a kötet tervezője magától is tudta.

 

Sz.K.: A KönyvesBlogon olvasható egy kritika, amely szerint Garaczi prózája az új líra. Akár versnek is felfoghatók a kötet kisprózái? Nem szerettél volna újra verseskötetet írni?

 

G. L.: Szerintem elfogadható a verseskötetként való interpretáció is. A ciklus darabjainak egy része vers és próza határán áll. Írás közben a műfaji kérdést kiiktattam, nem ez a könyv tétje. Készül egy „igazi” verseskötet is, talán egy-két év múlva fog megjelenni.

 

Sz.K.: Az emlékek homályosak és töredezettek, a kompozíció viszont zárt, a fejezetek azonos számú és majdnem azonos hosszúságú egységekre bomlanak. Mi volt a célod ezzel?

 

G. L.: Szigorú rendbe helyeztem az emblematikus töredékeket. A forma, a ciklusbeosztás, a kötet logikai struktúrája és a sűrű szövegek tartalma közti feszültséget akartam jelezni, illetve a káoszt keretbe foglalni. Sztepptáncos kényszerzubbonyban. 

 

Sz.K.: Bár nincs megnevezve, de feltűnik a könyvben Dixi, azaz Gémes János, a nyolcvanas évek underground kultúrájának jellegzetes alakja. Az avantgárd amúgy is erősen jelen van a kötetben.

 

G. L.: Van néhány szöveg, ami közvetlenül utal erre a hagyományra. Az avantgárd szélső érték, de nélküle nem lenne mainstream, műfajiság, lektűr, sőt giccs se. A Wünsch híd egy ilyesfajta szélső érték, nem könnyű olvasmány. A könyveim másik része abszolút olvasóbarát: a Pompásan buszozunk idén érettségi tétel, jól befogadható, elemezhető könyv.

 

Sz.K.: Idén leszel hatvan esztendős. A nyolcvanas évek közepén indultál, harminc évesen. Hogy látod, akkor volt izgalmasabb a kortárs irodalom, vagy most?

 

G. L.: Az akkor deformált kultúra volt, ma pedig elvileg szabadságban élünk, tehát az almát kellene összehasonlítani a körtével. A politikai nyomás és a változások miatt a nyolcvanas évek elég izgalmas korszak volt. A művészeti szabadságharccal, provokációkkal sok mindent elmondhattunk a puhuló diktatúráról. Radikális művek születtek, kísérleti irodalom, hangköltészet, performanszok stb. Ilyen értelemben nyilván nem érzékelek ma forradalmi helyzetet. Sokszínű az irodalom, nincsenek nagy trendek, ha csak az nem, hogy kapitalizmus van, és fontos az olvasók megnyerése. Könnyebb ma publikálni, de talán nehezebb tájékozódni, bár lassan kiépül az új online platformok hierarchiája is. Viszont tényleg szomorú déja vu élmény a kultúra átpolitizálása, nagy múltú nyomtatott lapok megszüntetése, de ez talán nem is tartozik a kérdésedhez. 

 

Sz.K.:  A rendszerváltás pillanatai is megjelennek a Wünsch hídban. Hogy élted meg azt a korszakot?

 

G. L.: Egyáltalán nem reméltem, hogy a szocializmus összeomlik. Megtörtént a lehetetlen, a csoda, a rendszerváltás számomra igazi közösségi eufória volt szimpatikus anarchisztikus vonásokkal. A régiek már nem uralkodtak, az újak még nem, minden forrt, változott, izgalmas volt a város, lehetett publikálni az új folyóiratokban, könyvkiadóknál stb. Álltam ’89 karácsonyán a tévé előtt, néztem egy bukaresti stúdiót: emberek kiabáltak és rohangáltak összevissza, én meg zokogtam. Olvastam az újságban, hogy Mándyval is hasonló történt – az a kis interjú sokáig ki volt ragasztva az ajtómra. Aztán az lett, ami most is van. Én már elvagyok, a fiatalokat sajnálom. A fiam évek óta külföldön él, skype-on tartjuk a kapcsolatot – nem biztos, hogy ennek így kellene lennie.

 

Sz.K.: A sorozat első három kötete, bár regényszerűbb ugyan, de tele vannak személynevekkel, illetve ma már magyarázatra szoruló kifejezésekkel. Nem zár ki ez sok olvasót?

 

G. L.: Az ilyen kis motívumok, a tárgykultúra, a szleng elemei jó esetben életszerűvé teszik a könyv világát, főleg ha van egy jól megfogható történet vagy alapszituáció. Kérdezték mások is, hogy például a Pompásan buszozunk érthető lesz-e később, ha már nem fogják tudni az olvasók, hogy kik is azok a kisdobosok és úttörők. Remélem, hogy ez talán nem fogja zavarni őket, mert a könyv sztorija, a gyerekkor ismerős helyzetei: a barátságok, szerelmek, a család, a világ kitárulásának ámulata és rettenete, az alapvető filozófiai kérdések, amik a gyerekeket foglalkozatják, mind ismerősek lesznek számukra. Ha az archetipikus helyzetek érzékletesek és érdekesek, akkor mindegy, hogy mit is jelent tulajdonképpen az a darázsgubacsba fűzött piros nyakkendő.  

 

Sz.K.: A Wünsch hídban Dixi figurája mellett Hazai Attila is felbukkan, de szintén nincs megnevezve. A könyvben sorozatbeli elődeihez képest kevesebb a személynév, a Városligetet leszámítva kevés a konkrét földrajzi hely is, és az időpontok sem mindig egyértelműek, viszont nincs történet sem. Szándékosan dolgoztatod meg az olvasót?

 

G. L.: Szeretem, ha mindkét fél aktív. Igazából furcsa leosztás, hogy én szónokolok, az olvasó pedig, úgymond, befogad. Netán elandalodik, katarzisa van, megtisztul, föltárulnak előtte az igazság kapui, és egyéb kórságok. Mondjuk, elájul az író zsenijétől. Kínos ez, de nem csodálatos itt, ahol úr és szolga a szokásos leosztás. Időnként próbálok olyan könyvet írni, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy legyen aktív, tekintse magát egyenrangúnak. A művet együtt hozzuk létre, együtt találjuk ki, nélküle én nem is vagyok, osztozunk a felelősségben.

 

Sz.K.: Ha már a földrajzi helyek szóba jöttek: a Hold nevű kocsma viszont visszatérő helyszíne a regénynek. Én nem élek olyan régóta Budapesten – merrefelé volt ez a hely?

 

G. L.: A Hegedűs Gyula utcában, elég jó kis kocsma volt, nyitvatartási idő nélkül, amennyire emlékszem, az FMK-ból is a vadabb arcok jártak oda. A kilencvenes évek elején volt ez az ex-lex állapot, sok mindent lehetett, amit előtte és utána már nem. Jókat buliztunk ott. Emlékszem, egyszer egy kézigránát is megvillant egy belső zsebben a bejáratnál mint ultima ratio: a maffia is szemet vetett a Holdra.

 

Sz.K.: A könyvben szerepel egy idézet a Mini együttestől. Egyszer azt nyilatkoztad, hogy több évtized után sem tudtad megfejteni, mit jelent, hogy „Ne menj oda, de ne nézz vissza haraggal”. Azóta sem sikerült?

 

G. L.: Még dolgoznom kell rajta.

 

Sz.K.: Az előző évet Grazban töltötted ösztöndíjasként? Ott írtad a Wünsch hidat?

 

G. L.: Igen, többnyire ezen dolgoztam. Persze voltak más munkák, felkérések, de ez volt a főcsapás.

 

Sz.K.: Miben más ott az irodalmi élet?

 

G. L.: Graz háromszázezres város, gazdag kulturális és történeti hagyománnyal. Szinte minden nap volt valamilyen irodalmi rendezvény. Segítik a fiatalokat, az estek jó része az ő megismertetésükről szól. Két fontos irodalmi lap is van a városban, valamint a Droschl Verlag, az egyik legjobb osztrák kiadó. Anyagilag sokkal jobbak a lehetőségek Ausztriában, mint nálunk, de a legtöbb írónak ott is van polgári foglalkozása. Nem érzékeltem rivalizálást vagy generációs feszültséget, és nyoma sincs olyan kulturkampfnak, mint itt. Talán létezik a legendás osztrák kisebbrendűségi tudat, frusztráció Németországgal szemben, de erre is mosolyogva, iróniával tekintenek.

 

Sz.K.: Neked viszont nem volt polgári állásod, ami ritkaság.

 

G. L.: Szerencsém volt a munkákkal, díjakkal, külföldi meghívásokkal. Másrészt szolidan éltem, kevés költséggel, kötelezettséggel – nem fizettem TB-t, nyugdíjat stb. Az is biztonságot jelentett, hogy a szüleim, a családom mindig mellettem álltak, nem haltam volna éhen. Pályakezdőként egy ideig fordításból éltem, aztán a saját könyvek írása mellett dolgoztam színházaknak, kitanultam a forgatókönyvírást. Több lábon álltam. Az iskolák és a katonaság horrorja után soha többé nem akartam bejárni semmilyen munkahelyre – a szabadúszás volt a menekülő út. Mint Pascaltól tudjuk: minden baj azzal kezdődik, hogy elmegyünk otthonról.