Hírlevél feliratkozás

Keresés

Már csak meg kellett írni

Séllei Nórát Bozsó Georgina kérdezte
Jó érzés hatni a hallgatókra, hiszen azzal, hogy átvesznek módszereket, öntudatlan módon, de elismerik, hogy értékelik azt, amit csinálunk. De legalább olyan fontos része ennek a történetnek, hogy saját képükre is formálnak módszereket. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert az az érdeke mindenkinek, hogy a saját módjukon teljesüljenek ki.

 

Bozsó Georgina.: A ti generációtok, illetve a titeket eggyel megelőző generáció az, akiket gyakran definiálnak a következő sorokkal: „oroszul beszéltek hozzájuk, mégis angolul kérdezik őket”. Éppen ezért az első kérdésem az lenne: miért éppen angol szak?

 

Séllei Nóra: Valóban az orosz volt a kötelezően tanulandó nyelv az én időmben, azonban a 70-es évek sem egészen olyan volt, mint ahogy most visszavetítjük. Egyrészt furcsa módon a német nyelvvel korábban kezdtem megismerkedni, mint az orosszal. Azt hiszem általános iskola harmadik vagy negyedik osztályától kezdve tanultam, majd ötödik osztályban jött az orosz, ami mindenkinek kötelező volt az egyetem második évéig. De középiskolában az orosz mellé kötelezően társult egy másik nyelv, ami definíció szerint nyugati nyelv volt. Hozzátenném, hogy egyébként néhány általános iskolában már akkor is lehetett angolt tanulni, de én nem ilyen intézménybe jártam. Viszont angol tagozatos gimnáziumi osztályba jelentkeztem, felvettek, és ez heti öt órát jelentett, ami mai mércével nem tűnik magas óraszámnak, de akkoriban az volt, hiszen általában két órát szántak idegen nyelv tanítására. Tehát tizennégy éves koromban kezdtem el angolt tanulni, szerettem, és jól ment. Ugyanekkor vált nyilvánvalóvá, hogy bölcsész beállítottságú vagyok. Általános iskolában a magyartanárom, gimnáziumban pedig az angoltanárom volt nagyon jó, ez a két réteg összeadódott és így kerültem magyar-angol szakra. Hozzáteszem, hogy nagyon sokáig haboztam, hogy angol–német vagy magyar–angol szak legyen, de végül az utóbbi mellett döntöttem. 

 

B. G.: Hogyan maradtál a pályán?

 

S. N.: Nem mondhatom azt, hogy egyetemi pályán maradtam, mert ez ilyen formában nem igaz. Végzés után ugyanis nem az egyetemen kezdtem dolgozni: hat éven keresztül a Gyakorló Gimnázium alkalmazásában álltam. Van egy négyéves gimnáziumi tanári tapasztalatom, a hat év másik két évét pedig gyesen töltöttem. Számomra nagyon fontos és a pályámat meghatározó időszak volt ez a négy évnyi gimnáziumi gyakorlat, mert rengeteget tanultam a tanításról és valószínűleg magamról is. Mind a mai napig tartom a kapcsolatot az akkori tanítványaimmal. Többen szoktuk mondani, hogy valószínűleg, akik mögött van középiskolai tanítási gyakorlat, máshogy viszonyulnak az egyetemi oktatáshoz. Nem biztos, hogy ez minden esetben igaz, de olyan tudatosságot alakít ki az emberben, amit nem lehet otthagyni. Aztán amikor a gyerekem kétéves volt, dilemmáztam, hogy egyáltalán visszajöjjek-e dolgozni, félállást vállaljak, vagy ha visszajövök dolgozni, akkor hova menjek, mi az a vissza? 1990 nyarát írták, ami számomra nagyon szerencsés időzítés volt, mert a rendszerváltás hozta magával, hogy egyik napról a másikra sokszorosára nőtt az angoltanárok iránti igény. Gyakorlatilag egy éven belül kétszeresére nőtt az angol tanszék létszáma. Erre a kétszeresére nőtt angol tanszékre (félév múlva már Angol–Amerikai Intézetbe) sikerült bekerülnöm, abszolút kezdő egyetemi oktatóként.

 

B. G.: Hogyan kerültél kapcsolatba kutatási területeddel, a gendertudománnyal?

 

S. N.: Nem egyetemi tanulmányaim során (ahogy ezt sejteni lehetett), hiszen 84-ben végeztem, és azt megelőzően nem gondolom, hogy ez a fogalom Magyarországon ismert lett volna, de ugyanez elmondható akár a feminista irodalomkritika, -tudomány és -elmélet kifejezésekről. Én legalábbis magyar–angol szakosként nem találkoztam ilyen formában egyikkel sem, de azt hiszem, ez az egész országra érvényes volt akkoriban. Idekerültem tehát 1990-ben és az volt a feladat, vagyis azt vállaltuk (várták tőlünk), hogy három év alatt írjuk meg az akkor érvényes fokozatot, az egyetemi (avagy kis) doktorit. Nem indultam neki nagyon gyorsan a kutatásnak, hiszen a nulláról kezdtem el akkor a tanítást, és az első félévben kaptam négy szakmai tárgyat. Amikor nyáron érdeklődtem a tanítandó tárgyak felől, még stílusgyakorlati órákról volt szó, ehhez képest kaptam 18. századi angol irodalmat, valamint bevezetést az irodalomtudományba – egy olyan kurzust, amely a saját képzésemben még nem szerepelt, tehát azt sem tudtam, hogy mi az. Ez nagyon kemény időszak volt, hozzátéve, hogy a kétéves gyerekem bekerült a bölcsődébe, és sajnos elég gyakran megbetegedett. Küzdöttem keményen, de kutatásra ilyen körülmények között kevés idő jutott. A témám formálódott, annyi egyértelmű vált számomra, hogy Katherine Mansfielddel szeretnék foglalkozni. Ekkor alakult ki egy nemzetközi kapcsolatrendszer a Tempus keretén belül. Ez az együttműködés megjelölt bizonyos prioritás területeket, így például a feminista irodalomkritikát. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy pontosan mit takar a fogalom, de Abádi Nagy Zoltán tanár úr biztatott, hogy pályázzak, mert jó lesz nekem ez a terület. Kimentem Hullba, Angliába, és ott töltöttem tizenegy hetet. Egészen rendkívüli kollégák fogadtak, egészen rendkívüli baráti módon és kollégaként kezelve, amiért nagyon hálás vagyok nekik mind a mai napig. Részben az ő segítségükkel, részben kihasználva a könyvtári lehetőségeket elkezdtem kutatni és felismertem, hogy ez a tudományterület tényleg izgalmas és illik hozzám. Tizenegy hét alatt eljutottam odáig, hogy tudtam mit fogok csinálni, mit fogok írni: már csak meg kellett írni. Az volt a megoldás, hogy a következő félévre fizetés nélküli szabadsággal, de visszamentem Angliába és tizenöt (így összesen huszonhat) hét alatt valóban megírtam a kisdoktorit.

 

B. G.: Magyarországon mennyire lefedett a gendertudományok területe mind kutatási, mind intézményi területen?

 

S. N.: Vannak helyek, ilyen például Szeged, ahol angol szakon belül szakirányként létezik, akkreditálva van, de máshol valóban nem intézményesült. Nagyon fontos lenne a terület számára, hogy kellőképpen intézményesüljön (legyenek tanszékek, kutatócentrumok), de most már nincsenek ilyen illúzióim. Viszont azt, hogy vannak-e interdiszciplináris központok vagy sem, kétféleképpen lehet nézni. Lehet úgy, hogy amikor létrejön egy interdiszciplináris terület, az hozzájárul a szemlélet beszivárgásához a már meglévő intézményrendszerbe és akképpen válik mainstreammé, elfogadott megközelítésmóddá. Részben ezt látjuk Angliában és Amerikában; vannak gendertanszékek, de ugyanakkor teljesen nyilvánvalóan ez a típusú szemléletmód mainstreammé vált a társadalomtudományi, bölcsészettudományi kutatások területén. Viszont úgy is lehet nézni, hogy ahol ez a folyamat megtörténik, nem biztos, hogy szükség van külön tanszékekre. Magyarországon a baj nyilván ott kezdődik, hogy nagyon kevés helyen vált mainstreammé vagy egyáltalán olyan típusú területté, amely szakmailag sokak szemében elfogadható. Azonban nem szeretnék panaszkodni, mert az utóbbi időben azt lehet látni, hogy nemcsak idegennyelv-szakokon (hagyományosan angol szakon) nőtt az érdeklődés: egyre több médiaszakost és fiatal vagy középgenerációs oktatót foglalkoztat ez a terület. Ezek a kutatók nagyon komoly és ihletett munkát végeznek. Az elmúlt 5–10 évben, legalábbis bizonyos bölcsész- és társadalomtudományi területen, valamiféle áttörés és elfogadottság látható.

 

B. G.: Maga a gendertémakör olyan vitakérdéseket hoz magával, amelyek felborítanak bizonyos bevett, illetve vélt normákat. Nevezhető-e „ártalmasnak”, hogy ez a koncepció elsősorban nőkhöz/lányokhoz jut el, már csak ha a BTK nemi elosztásába is belegondolunk? Azért tartom fontosnak feltenni ezt a kérdést, mert a későbbi tudományos- és magánélet kapcsán sokszor azok az emberek (többnyire férfiak) válnak véleményformálókká, akik nem szembesülnek bizonyos alapvető genderproblémákkal. Így a bevett paradigma alig változik.

 

S. N.: Azt gondolom, hogy ez még a következő néhány generáció számára komoly játszmákat fog jelenteni. Nyilván nem várhatjuk a felsőoktatásban, hogy a fizikus kollégák genderkérdésekről értekezzenek, mert ez alapvetően a társadalomtudományok területe (bár, hozzáteszem, hogy a beiskolázáskor egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek a természettudományokban is a nők jelentőségére; ld. a már hagyományossá vált „lányok napja”). Hogy a kérdéskör, elhagyva az egyetemet, milyen módon tud hatással lenni az országnak vagy a kulturális közösségnek a gondolkodásmódjára, illetve konkrétan az intézményi struktúrára, részben nyitott kérdés és hosszú folyamat. Fontos például, hogy újságok, folyóiratok, internetes felületek milyen módon tematizálják ezeket a kérdéseket. Van egy komoly és növekvő réteg, amelyik egyre tudatosabban gondolkozik ezekről a dolgokról, és meri hallatni a hangját. Jelen pillanatban nyilvánvaló, hogy a legfontosabb pozíciókban férfiak a véleményformálók. Úgy gondolom azonban, van rá esély, hogy nagyon lassan és egy nem könnyű folyamat részeként esetleg változni fog a nyilvános szféra hozzáállása. A magánszférában pedig a pároknak egymás között kell ezeket a történeteket lejátszani.

 

B. G.: Van olyan író(nő) vagy irodalomtudományi koncepció, amivel mindig is szerettél volna foglalkozni, de valahogy soha nem jutott rá idő? Van jelenleg olyan angol nyelvű regény, amit szívesen lefordítanál magyarra?

 

S. N.: Az elmúlt időszakban állandóan az az érzésem, hogy nagyon sokféle anyag gyűlik a fejemben. Részben olyan dolgok, amelyeket a tanításból tudnék kutatássá formálni – persze a tanítást is kutatás előzi meg. Számos helyre hívtak előadni az elmúlt években, mentem konferenciákra is, ahol nagyon sok mindent elmondtam, de nem volt energiám leírni. Van számos írónő, például Daphne du Maurier, Janet Frame, Jean Rhys vagy épp Mansfield, akiknek különböző szövegei hol az egyik, hol a másik órámba épülnek be. Kiszámoltam, tíz éve nem fordítottam, ami nagyon hosszú idő. Szeretnék néhány klasszikust lefordítani, például a Jane Eyre-t, aminek botrányos a magyar fordítása. Ha a kortársakat nézzük, akkor nagyon szívesen lefordítanám Angela Carter The Magic Toyshop című regényét, de meg lehetne nézni sok egyéb klasszikust. Szívesen fordítanék 19. századi szövegeket.

 

B. G.: Említetted, hogy az oktatói munkának milyen hatása van az oktatóra. Tudjuk, hogy az oktatás képes hidat építeni egymástól rendkívül távol álló társadalmi csoportok között. Te mennyire érzed tudós tanárként saját felelősségednek az első generációs értelmiségiek pályára bocsátását?

 

S. N.: Egyrészt nyilván nem ismerjük a több száz angolszakos családi hátterét. Azokról, akikkel közelebbi munkakapcsolatba kerül az ember, van, hogy kiderül, milyen háttérrel jönnek. Az angol szak nagyon sokat változott az elmúlt évtizedekben, egyre több olyan hallgatónk van, aki első generációs értelmiségi lesz. Nagy felelősség általában a hallgatókkal bánni. Amikor kiderül, hogy egy hallgatónak az általánosnál nehezebb a családi háttere, az ember igyekszik egy picit jobban odafigyelni rá. Valószínűleg engem már csak értelmiségiként látnak a hallgatók, de az én családom sem hagyományosan az. Édesapám például nagyon szerény, egyértelműen munkás környezetből jön, és édesanyám is olyan háttérből, amelyet annak idején „kispolgárinak” neveztek (és aminek finoman fogalmazva nem volt nagyon jó renoméja a szocializmusban). A történelemnek megvannak a maga kis csavarjai, hiszen az 1950-es években édesapámnak pl. munkáscsaládból viszonylag könnyű volt egyetemre kerülni, ami az én esetemben visszaütött, mert a 70-es évek végén még mindig más mérce volt a fizikai és a nem fizikai dolgozók gyerekeivel szemben – ott én voltam kissé hátrányban. Szüleim tehát már értelmiségiek voltak, de láttam az apai nagyanyám körülményeit, és elképzelni sem tudom azt az erőt, ami benne volt, hogy a gyerekét gimnáziumba és utána egyetemre küldje. Én a saját családomban érzékelem azt, hogy mennyire nagy dolog értelmiségivé válni más háttérből. Csak remélni tudom, hogy oda tudunk figyelni és képesek vagyunk segíteni azoknak a hallgatóknak, akik hasonló háttérből jönnek és első generációs értelmiségiek lesznek.

 

B. G.: Ehhez kapcsolódóan felvetődik a kérdés: az akadémiai életnek gyakran vannak olyan láthatatlan szegmensei, amelyekről nem feltétlenül tud egy szakmán kívüli személy. Ezek közé tartoznak a hallgatókkal való végeláthatatlan beszélgetések. Tudnál idézni egy-egy olyan hallgatói esetet, ami rendkívül mélyen érintett?

 

S. N.: Az elmúlt több mint harminc év alatt nagyon sok hallgató nagyon sok dolgot mondott el nekem a személyes dolgaiból is. Egy esetet idézek fel, amelyik számomra a legemlékezetesebb. Kiderült egy hallgatóról, hogy nem csak társadalmilag szerény környezetből jön, hanem ráadásul egy olyan közösségből, amelyet Jehova tanúinak neveznek. Ez a hallgató rengeteg konfliktussal élte meg a család és a szabad egyetemi bölcsész gondolkodása közötti feszültséget. Ebben a hitközösségben a vezetőnek egészen rendkívüli hatalma van, pszichikai, társadalmi, fizikai hatalma, amit a közösség tagjainak nem egyszerű sem lelkileg, sem testileg maguk mögött hagyni. Sokat beszélgettünk, tudtam, hogy itt megvannak a határaim, és nem vállalhatok felelősséget. Elküldtem a hallgatót a Mentálhigiénés Központba ahol érdekes módon az én egyik volt középiskolai tanítványom lett a pszichológusa, és volt olyan rendes, hogy az ingyenes konzultáción túl is foglalkozott vele – ingyen. Végül a hallgató levált a családjáról, tartjuk a kapcsolatot. Azóta Budapesten él, és teljesen kinyílt.

 

B. G.: Emlékszem, amikor MA-s hallgató voltam, egyszer megkérdeztem tőled, hogy a fiatal PhD hallgatók óráit látogatva felfedezel-e olyan gesztusokat vagy jeleket, amikből egyértelműen látod az oktatási módszereitek visszatükröződését?

 

S. N.: Tanszéken belül én kaptam a feladatot, hogy járjak be a PhD-sok vagy a frissen hozzánk került kollégák óráira, lássam el őket tanácsokkal. Több éve csinálom, és látom a kollégákat különböző helyzetekben. Volt olyan PhD-s évfolyam, akik mind nagyon sok órámat vették fel hallgatóként, és furcsa volt megélni, hogy sok dolgot átvettek a módszereimből, és a saját képükre formálták azokat. Nagyon viccesen is lehet ehhez viszonyulni, de mindenképp érdekes tapasztalat. Jó érzés hatni a hallgatókra, hiszen azzal, hogy átvesznek módszereket, öntudatlan módon, de elismerik, hogy értékelik azt, amit csinálunk. De legalább olyan fontos része ennek a történetnek, hogy saját képükre is formálnak módszereket. Én ezt nagyon fontosnak tartom, mert az az érdeke mindenkinek, hogy a saját módjukon teljesüljenek ki a PhD-sok.

 

B. G.: Élve kicsit a megszokott frázisokkal: ha visszamehetnél az időben és fiatalkori önmagadnak adhatnál egyetlen tanácsot a mostani gondolatiságoddal, mi lenne az?

 

S. N.: A tanács talán nagyobb tudatosság lenne. Ugyanakkor a naivitás, energia és optimizmus, ami bennem volt, előre vitt, és ez részben ellent mond a tudatosságnak. Ezek a tulajdonságok legalább olyan fontosak, mint a tudatosság; lehet, hogy a naiv optimizmusnak és a tudatosságnak egy ideálisabb kombinációja lenne az a tanács, amelyet mai fejjel adnék magamnak.

 

B. G.: Mik a terveid a közeli és a távoli jövőre vonatkozóan?

 

S. N.: A közeli terveimet nem igazán én terveztem. Része vagyok egy OTKA kutatási projektnek, amelynek ez az utolsó éve, pánikszerű finis-évről beszélünk. Egy több kötetesre tervezett angol irodalomtörténet megírásáról van szó magyarul, amelynek két korszakát én szerkesztem Reichmann Angelikával: a viktoriánus és a modernista korszakot. Ez részben örömteli, de nagyon nagy feladat, és most ezen túl nem nagyon látok. Még nem adtam fel azt a tervet, hogy a 2012-ben megjelent Woolf-könyvemet valamilyen módon átdolgozzam az angol nyelvű piacra. Ha nem szakmán belül gondolkozunk, akkor álmok vannak, nem tervek. A SZIFon olvasói nyilván tudják, ki a párom, férjem, és ő már beszélt két álomról, tervről: a kutyamenhely, illetve egy afrikai út. Az állatmenhely ötletét én tovább is gondoltam: egy olyan központ, ahol állatmenhely is lenne, de –kórház, kutyapanzió, kutyakiképző pálya is, azaz olyan típusú vállalkozás, amely pénzt is hozhatna, a profitot azonban bele lehetne egyéb jótékonysági intézménybe forgatni, például egy olyan anya–gyerek menhelybe, ahol a kutyák akár terápiás állatként is funkcionálhatnának. Természetesen, azt hiszem, ez álom marad, mert olyan mennyiségű pénzt igényel, amennyi nekünk soha nem lesz. És igen, Afrika. Valószínű belemagyarázás, de az Oroszlán jegyében születtem, és úgy érzem, látnom kell az oroszlánok földjét. Nagy álom, hogy egyszer elmenjek Dél-Afrikába vagy Kenyába. Ha ezt meg lehet fejelni valamivel, akkor nagyon szívesen felmennék a Kilimandzsáróra. Tudom, hogy vannak utak, amelyeken kísérővel akár „laikus” is fel tud menni. Ismerek egy osztrák kolléganőt, aki egy nyáron megmászta a Kilimandzsárót. De ez nem terv, hanem álom. A tervem az, hogy 2016-ban lefutok 1000 km-t. Hogy ez közeli vagy távoli terv, annak eldöntését az olvasóra bízom.