Zürich, a jólnevelt kavalkád
- Részletek
- Írta: Rudinszki Ines
Amikor kitelepülsz valamelyikbe a város számos parkja közül, hogy elmajszold az elmajszolnivalót, biztosan belebotlasz egy menő csoportba, akik valamilyen ‒ a menőséghez illő ‒ produkciót gyakorolnak, de közben figyelik, hogy elegen figyelik-e őket. Zürich tápláló közeget biztosít a hiúság burjánzásának.
Hatalmas hegyek, Rolex, Federer. Ennyi. Svájc jelentéktelen, közömbös és drága országként jelent meg előttem, amikor valahogy szóba került. Sosem akartam odaköltözni.
Amikor aztán az egyik gimnáziumi jó barátnőm az egyetem után itt folytatta az életét, kezdtem valamelyest komplexebb képet kialakítani az országról, és kicsit többet foglalkozni Svájccal. Vagy legalábbis tudomást venni róla, ha már közvetve érintetté váltam. Mindenesetre ez a benyomás sem volt túl pozitív: annak ellenére, hogy a barátnőm jól érezte kint magát, én meg voltam győződve róla, hogy Svájc nem nekem való.
Végletekig unalmas, begyöpösödött társadalomnak tartottam az ottanit, ami egy aranybuborékban röpteti magát Európa közepén, a kontinens többi országától elhatárolódva.
Amikor ‒ személyes és szakmai okokból ‒ mégis kiköltöztem, ez a kép egy ideig megmaradt. A saját felelősségemet nem akarom elvitatni, ehhez ugyanis nagyban hozzájárult, hogy városi gyerekként Szeged, majd Budapest után egy olyan faluba költöztem, amiről a legtöbben csak úgy nyilatkoznak, „ó igen, már átutaztam rajta valamikor”.
Uttwil közepén egy kis itteni közért, egy Volk állt. Volt iskolája, óvodája és csodaszép tópartja. A mérsékelten nyüzsgő szegedi és az intenzív budapesti éra után ez az időszak számomra a magányról és az ingerszegény környezetről szólt. Mintha a tudatalattim ‒ afféle rejtőzködő orákulumként ‒ egy önként vállalt precorona időspirálba zárt volna, felkészítve a két évvel későbbi történésekre.
Így aztán, ahogyan az lenni szokott, amikor az ember valamilyen oknál fogva nincs a helyén, minden Svájcról szerzett új ismeret és megfigyelés a negatív elgondolásokat erősítette fel bennem. Ez a periódus viszont egy hatalmas ajándékot is adott: a természet vigasztaló és építő erejének újrafelfedezését.
A vadregényes, meseszerű Bodensee, a part menti ösvényt szegélyező burjánzó flóra és a lombok között átsejlő holdfény vagy a móló végén a víz alá bukó nap mind lélekig hatoló, tápláló élményt jelentett nekem, amit ebben a kietlen faluban fedezhettem újra fel.
A jelentős életmódváltás, a számomra túl nagy városból, egy túlságosan is kicsi faluba való költözés arra ösztönzött, hogy minél hamarabb egy méretében a kettő közé helyezhető város felé tereljem az életem. Úgyhogy amikor csak lehetett, Zürichben töltöttem az időm.
Bár be kell valljam, az eredeti cél is ez volt. Miután az egyetemi évek alatt az ERASMUS-szal kinyílt számomra a világ (mind a külső, mind a saját belső világom), Szeged pedig hirtelen összezsugorodott ‒ azoknak a gyerektörölközőknek az inverzeként, amiket vízbe kell dobni ahhoz, hogy elnyerve végső formájukat, beteljesítsék a feladatukat ‒, egy olyan világvárosban képzeltem el az életem, amely méretben Budapest és Szeged között helyezkedik el, lehetőleg van folyója és aktív a kulturális élete. Svájc legnagyobb városa, a négyszázezres Zürich mindenben betalált.
Zürich megítélése Svájcban kettős. Van, aki rendkívüli ellenszenvvel viseltetik a város és polgársága iránt. Arrogánsnak és lekezelőnek tartják azokat, akik identitásuk részévé tették a zürichi életmódot, a svájci viszonylatban metropolisznak számító kantonszékhelyet pedig túlárazottnak és kaotikusnak vélik. Megint mások viszont olyan közegnek látják, ahol mindenki megtalálja a számára megfelelő mini-miliőt. A környezetet, amely lehetőséget nyújt a kapcsolatteremtésre, és arra, hogy bárki a pezsgő életforma részese lehessen.
A táborok közti ellentétet egyrészt a vidéki életmódot preferálók és a „városi gyerekek” (Stadtkinder) közti neveltetés- és nevelkedésbeli különbség okozza, másfelől pedig a svájci identitás réteges jellege. A konzervatív, erősen patrióta ország társadalma ugyanis több szinten éli meg az önazonosságot. Az első a Gemeinde, azaz az önkormányzat, amihez a település tartozik, ezt követi a kanton, majd a nyelvi régió (a németajkú Nyugat-Svájc, a francia Romandie, a rétoromán ősvidék ‒ Graubünden kanton térsége és az olasz Dél-Svájc), s csak legvégül az, hogy valaki svájci. (Bár minden belső ellentét azonnal eltűnik, ahogy Svájc és egy másik ország relációja kerül szóba.)
Amióta Svájc mellett döntöttem, egyértelmű volt nekem, hogy Zürichben szeretnék élni. Mivel rajtam kívül sokan vannak így, ebből adódóan nem épp egyszerű munkát találni itt. Legalábbis némi időbe telik.
De mit tud ez a város, hogy így vagy úgy, de mindenkit megérint?
Engem egyből magával ragadott a rendezettsége, a városkép, amely jól olvasztja magába a régi házakat az újabb korok építészeti stílusaival. A tágas, zsúfoltságot nélkülöző utcák, a várost keresztülszelő sebes, karcsú Limmat, az azon rendre átívelő markáns rövid hidak, különösen pedig a város közepén fenségesen terpeszkedő Zürichi-tó.
A friss levegővel mintha fegyelmezett szabadság terjedne szét a városban.
Az opera mellett, a tóparton például nemcsak sétálni ‒ vagy újabban elektromos rollerezni ‒ lehet, de fürödni is, sőt az arra járó kalandvágyókat ugrótornyokkal is szórakoztatja a városvezetés.
A pancsolás merőben más élményt nyújt ebben az urbánus közegben, hiszen a tiszta, hűs vízből a nem is olyan távoli villamosokat, a vonuló tömeget, vagy a nyáron a garázsból kötelezően előkapott luxusautókat figyelheti az ember.
Izgalmas a kettősség, hogy Európa egyik leggazdagabb, erősen sznobnak aposztrofált városa egyúttal egy bohém oázis is: központjától ‒ amit elárasztanak az öltözködésükre különösen nagy hangsúlyt fektető bankárok ‒ alig tíz percre fürdőruhában közlekedő, vagy ebédjüket a földön elköltő emberekkel találkozunk. Zürich egy jólnevelt kavalkád. Az emberek észlelik egymást és ezt egy mosollyal, vagy legalább egy határozott szemkontaktussal érzékeltetik is. Pest hol jótékony, hol megsemmisítő anonimitása után üdítő volt megélni ezt.
Zürich kiszámítható. Ezzel pedig roppant terhet vesz le a vállamról. A kantoni címerhez passzoló kék villamosok, és egyéb tömegközlekedési eszközök pontosak, a kihelyezett információs táblák követhetők, a tájékoztatást szolgáló adatok precízek, a közbiztonság példaértékű (ha elvesztem a telefonom, vagy a vonaton hagyom a csomagom, azok tízből nyolcszor előkerülnek). Mindez rendkívül sok figyelmet és energiát szabadít fel: nyugalmat ad.
Egy másik biztonságot erősítő tényező az emberekből áradó nyugalom (elégedettség?), és az egymásra való odafigyelés. Egy rosszul kiszámított érkezésnél a buszsofőr vagy bevár, vagy valaki tartja az ajtót és felsegít. Apróságok, de sokat hozzátesznek ahhoz, hogy az ember szívesen éljen itt.
Mindemellett Zürich tagadhatatlanul túlárazott, és sok szempontból a külsőségeknek élő hely. Amikor kitelepülsz valamelyikbe a város sok parkja közül, hogy elmajszold az elmajszolnivalót, biztosan belebotlasz egy menő csoportba, akik valamilyen ‒ a menőséghez illő ‒ táncot vagy egyéb produkciót gyakorolnak, de közben azt figyelik, hogy elegen figyelik-e őket. Zürich rendkívül tápláló közeget biztosít a hiúság burjánzásának.
Igaz lehet, hogy a jóléthez szokott, a pénzt és a hatalmat az értékrendi listájukon az első helyre sorolók koncentrációja ebben a kantonban igen magas. Én viszont vallom, hogy ez csak egy szubkultúra, amivel az embernek nem kötelező érintkeznie. Annyira veszi észre, amennyire észre szeretné venni, és annyi figyelmet szentel neki, amennyi a bensőjéből fakad.
De az is könnyen lehet, hogy elfogult vagyok, mert az én igényeimet ez a város nagymértékben kielégíti. Zürichben nagyszerű kiállítások vannak, a Központi Könyvtár magyar részlegén ráadásul a hazai kortárs irodalom is könnyen hozzáférhető. Sok a húszas, harmincas, negyvenes világlátott külföldi, akikkel, ha mély kapcsolatokat nem is feltétlen lehet kialakítani, de érdekes beszélgetéseket lehet folytatni velük. A városban friss a levegő, a Limmat-partra bármikor ki lehet ülni a vízbe lábat lógatva olvasni, vagy egy tízperces munkaszünetben kikapcsolni és megenni egy szendvicset.
Noha Svájc egészéről alkotott korábbi véleményem nem alakult át teljesen, a döntést, hogy kiköltöztem, minden nehézség ellenére sem bántam meg.
Zürich ugyanis élhető, én pedig nagyon jól érzem magam ebben a jólnevelt kavalkádban.
Rudinszki Ines 1989-ben született Szabadkán. Jogász, a Szegedi Tudományegyetem Jogi Karán szerzett diplomát. Jelenleg Zürichben él, pedagógiát hallgat a Zürichi Tanárképző Főiskolán, mellette magyart és németet mint idegen nyelvet oktat. Szabadidejét a gyermekirodalomban való elmélyüléssel tölti. 2018 óta a Dörmögő Dömötör gyermeklap állandó szerzője.
