Februári folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Tavaly ilyenkor tanácstalanságomnál csak szomorúságom volt a nagyobb: a szcénára jellemző akut pénzhiány aszályos februári felhozatallal párosult, idén ugyanakkor a mindig döcögős januárt lendületes február és március követte, így már most csaknem teljes magabiztossággal meg tudom mondani, miről szól majd márciusi szemlém.

Első, ámde annál boldogítóbb hírem, hogy a januárban elsiratott Médiakutató megszűnésének hírére egy magát megnevezni nem kívánó médiavállalat úgy döntött, fedezi a lap előállításának költségeit, így az továbbra is megjelenhet, és nem kell lehúznia a rolót (és hát, utolsónak gondolt számuk továbbra is friss és üde, Trumppal a címlapon).

A második ugyanakkor azt nyugtázza, hogy az idei február nem a hiányokról szólt: kiváló tematikus számmal jelentkezett az Alföld, tanulmányai középpontjába a pénzt helyezve (mivel a rendszerint a Debreceni Irodalmi Napokkal összefonódó márciusi szám fő témája a siker, így csak az a kérdés, vajon az áprilisi a csillogásról szól-e majd?), Günter Grassra emlékező blokkal kezdte az évet a győri Műhely (igen impresszív Weiss János szerepe az emlékezésben: a hat szövegből ötöt ő fordított, a hatodikat pedig maga írta), a kolozsvári Korunk pedig az orosz forradalom és Amerika hadba lépésének centenáriumára 1917-es tematikájú számmal jelentkezett, melyben többek közt Hajdu Tibor, Pollmann Ferenc, Glant Tibor vagy épp a történészi pályához visszatérő Maruzsa Zoltán ír a korabeli európai, amerikai, magyar és erdélyi eseményekről, miközben a Téka rovatban Romsics Ignác Rainer M. János ’56-os ismeretterjesztő kötetét recenzeálja: gigászok, ha találkoznak.  

A hónap legkellemesebb meglepetését mégis a Tiszatáj vonultatta fel, mely egy kiválóan felépített szépirodalmi szekciót toldott meg egy kiemelkedő kultúratudományossal, az elmúlt időszak egyik legjobb folyóiratszámát eredményezve.

Ami a szépirodalmi részt illeti, mintaszerű, ahogy a csaknem teljesen világirodalmi szövegek egymásba játszanak. Először is, két kiváló költő, Krusovszky Dénes és Lanczkor Gábor lefordította az idén kilencvenéves amerikai költőveterán, John Ashbery legendás, Önarckép konvex tükörben című nagyversét, mely címadója annak a kötetnek, s mellyel ugyanabban az évben (1976-ban) a Pulitzert, a Nemzeti Könyvdíjat és a Nemzeti Könyvkritikusok Körének díját is besöpörte; Puskás Dániel hozzájuk fordított négy másik Ashbery-verset (nekem az onirikusak, az Ez a szoba és az Ébren alvók más-más okokból, de nagyon bejöttek), ezeket pedig Aleš Debeljak Ashbery költészetéről szóló esszéje követi. Az 1961-ben született, szlovén Debeljaknak 1992-ben a Tiszatáj közölte először magyarul verseit, alig egy évvel azután pedig, hogy ez az ízig-vérig européer esszéista (költő, szociológus…) autóbalesetben életét vesztette, talán az utolsókat is. A több tucatnyi magyarra fordított szöveggel rendelkező, mégis kevéssé ismert Debeljak esszéjét ugyanis néhány saját verse követi, majd a macedón Delimir Rešicki neki dedikált emlék-poémája zárja a sort – ez, így, gazdag, rendezett, átgondolt, szép munka.     

A szépirodalmi résszel ugyanakkor még nem értünk a szám végére, azt ugyanis ötvenoldalnyi hardcore kultúratudomány követi. E kultúrtechnikai tematikájú blokk ugyanakkor egy szélesebb, s szemmel láthatólag jól átgondolt publikációs tendenciába illesztve érthető meg, melynek kulcsfogalmai a médiaelmélet, a médiumarcheológia és a kultúrtechnika, kulcsszerzője Friedrich Kittler, kulcsközvetítői (szigorúan ábécésorrendben, és erősen leszűkítve az ennél jóval vaskosabb fordítói-szerkesztői brigádot) Kelemen Pál, Keresztes Balázs és Smid Róbert, kulcsmédiumai pedig a Partitúra, a Prae, és az a Tiszatáj, melynek a 2015/4-es után ez már a második száma, melyben az MTA-ELTE ÁITK kutatóinak segítségével próbálja meg körüljárni a kortárs német médiatudomány valamely ágát. A nálunk nagyjából 2014 óta lendületesen gyarapodó szövegállomány tendenciáit, összefüggéseit és magyarországi recepcióját Balogh Gergő és Wirágh András korábban már nálam jóval részletesebben és mélyebb szakértelemmel szemlézte a Műút és a Palócföld hasábjain, itt és most így csupán annyit jeleznék, hogy a magyar kutatók által jegyzett bevezetők, elemző tanulmányok és a néhol valóban heroikus munkával lefordított diskurzusalapító szövegek akkor is az elmúlt évek leglátványosabb kultúratudományos projektjét vetítik elénk, ha a szövegek közül némelyik iszonyatos befogadói erőfeszítéseket kíván meg, színvonaluk pedig nem mindig egyenletes.

A mostani blokk szerkesztői, Keresztes Balázs és Smid Róbert bevezető tanulmányukban igyekeznek a lehető legtöbb oldalról körüljárni a fogalmat, így a hozzám hasonló laikusok is gyorsan megérthetik, miért „A műveléstől a műveletig” címet viseli a szövegegyüttes: a kultúrtechnikák ugyanis olyan performatív aktusokat jelölnek, melyek összekötik egymással az eddig kihangsúlyozott cselekvőt (az ember), eszközt (a médium) és annak eredményét: olyan praxisokról, gyakorlatokról, műveleti láncokról vagy öntudatlan rutinműveletekről van szó, melyek mindig megelőzik az általuk létrehozott történeti és mediális fogalmakat: ez a műveleti elsőbbség: előbb csináljuk, mint hogy tudatosulna bennünk, mit is csinálunk: hamarabb írunk, minthogy kialakult írásfogalmunk lenne; Keresztes és Smid ezeket nevezi nem konceptualizált mindennapi gyakorlatnak, mely talán a legtalálóbb a számos meghatározás közül. De hogy ne csak egy gyakorlat elméletét lássuk, érdemes talán először Bernhard Siegert felejthetetlen tanulmányával megpróbálkoznunk, mely Adorno azon nyenyergéséből indul ki, hogy fasizálódó világunkban már az ajtó becsukásának művelete is elgépiesedik és elpolgártalanodik. Adorno panasza azért példázatos számunkra, mert az aktorok technikáinak változásaira (a gépiesedő ajtóra és a hűtőt becsapó emberre) a kultúra hanyatlásaként tekint: „értelmezésében az ajtó becsukása (…) olyan kultúrtechnika, amely egy szinguláris kultúrafelfogást feltételez. Az ajtó géppé válása és az ajtó becsukásának mint kultúrtechnikának a feledésbe merülése ezért a kultúra – mint magaskultúra – általános válságtünete, nem pedig egy másik kultúrába való átmenetet jelöl. Adorno számára a kultúra valami olyasmi, ami egyedül a dolgokhoz antropomorfikus módon viszonyuló ember, pontosabban a polgárosodott ember kiváltsága. A kultúrtechnikák azon gesztusok, amelyek a dolgokat antropomorfizálják, és azokat egészen addig bevonják a humanoid szférába, amíg maguk a dolgok ezt engedik.” Az új kultúrtechnika-értelmezések ugyanakkor már plurális kultúrafogalommal dolgoznak, és szakítanak a művelet antropocentrizmusával: míg Adornónál alapvetően a becsukás aktusát gépiesítő ember miatt pusztul a világ (vagy inkább az emberiség), Siegertnél a gépiesedés és az ajtó szimbólummá válása megelőzi a technikai gépiesítést (ti. az automata ajtót). A karámnak, majd az ajtónak a feltalálása és használata ugyanis egyrészt embert és állatot, másrészt vadászt és állattenyésztőt különít el, másrészt a leglényegesebb térbeli elkülönítést (kint/bent) is megalapozza: az ajtók így „olyan szimbolikus, episztemológiai és társadalmi folyamatok operátorai, amelyek a bent és a kint megkülönböztetése által jogi szférákat, titkos és privát szférákat hoznak létre, és úgy formálják a teret, hogy az kulturális kódok hordozójává válik”. Siegert számos olyan műveletet (a kint és bent közti átmenetet jelző küszöb felállítása, a zár, mint tilalom beépítése, a kilincs kialakítása, a hall létrehozása a privát és közösségi tér elválasztására, a forgóajtóval megvalósuló kilincstelenedés következményei) elemez iszonyú érdekesen, melyek az ajtón való be- és kilépést, az ajtók elhelyezését, vagy épp hiányát a szimbolikus terébe utalják; olyan, önkéntelen műveletekről tudósít tehát, ahol az eszközök technikai és az eszközhasználók társadalmi átalakulása új praxisokat, új térérzékelést és -használatot teremtett.

Legalább ilyen érdekes Joseph Vogl tanulmánya arról, hogyan válik Galilei égre emelt tekintete segítségével egy korábban már létező eszközből (a távcsőből) médium, s hogyan hat vissza mindez az emberi látásról, a láthatóságról, a Földről, a világról alkotott képünkre: hogy lesz a szem (a távcsőhöz hasonló) optikai apparátus, hogy látjuk a Holdban a Földet, kettejük viszonyát megértve pedig a Földet, mint „csillagot a csillagok között”: itt talán még jobban kiemelődik az égre tekintés, mint bonyolult, hárompólusú aktus, ahol ember, műszer és megfigyelés kölcsönösen hatnak és visszahatnak egymásra.

Nem mehetek végig a blokk mind a kilenc (öt printben és négy online megjelent) cikkén, mert az minden terjedelmi határon túllépne; inkább csak jóllakottan nyugtázom, hogy a Tiszatáj februári számával a kultúra és a kultúratudomány kecskéjét is jóllakattuk.

(Zárszó helyett) próbálom elmaradásaimat pótolni: a márciust szemlézve végigfutok a végtelennek tűnő bicentenáriumi Arany János-szövegeken, lecsapok a Prae brazil tematikájú számára, emellett pedig ismét hódolok popkulturális érdeklődésemnek: a most alig érintett Korunk ugyanis az év harmadik havában egymásra hord krimit és ponyvát, Rejtő Jenőt és Bud Spencert – ezt pedig nekem látnom kell!