Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...

Januári folyóiratszemle

Havi szemle feledés ellen
Sosem publikáltam a Médiakutatóban, de gyakran volt a kezemben: tematikus számaikat a szűkebb szakma mellett haszonnal forgathatta történész, szociológus és bármely társadalomtudós. Mágnás Elza-kutatóként talán nem meglepő, hogy a prostitúcióról szóló számuk a mai napig telestickyzve pihen a szakdolgozati anyagaim közt, de számos médiatörténeti írásukat őrzöm fénymásolatban vagy merevlemezen.

 

 

A tavaly év eleji apokaliptikus állapotokhoz képest 2017 látszólag csendesen kezdődött – de csak látszólag. Egyrészt, mert miközben az NKA Igazgatósága beleolvadt az EMMI Támogatáskezelőbe, a legutóbbi pályázatot 2016. december 22-én írták ki (február 10-ei beadási határidővel), amiből papírforma szerint nyárra lesz pénz, így addig mindenkinek a nem létező tartalékaiból kéne megjelennie; azt pedig továbbra sem tudja senki, mely vidéki folyóiratok részesül(het)nek majd az Orbán János Dénes és a Magyar Közlöny által emlegetett csaknem egymilliárd forintból; ahogy Krusovszky Dénes összefoglalta: „960 milliót kapnak majd a vidéki lapok; de kitől, a régi NMI megszűnt, az új, Lakitelekre száműzött, még nem állt fel, és senki nem tud semmit a pályázati pénzekről”.

 

Mindeközben ugyanakkor egy mostanihoz hasonló átszervezés (akkor az ORTT és a Nemzeti Hírközlési Hatóság olvadt össze) középtávú következményeként érzékeny veszteséget szenvedett a szcéna: a sokáig Bajomi-Lázár Péter által szerkesztett Médiakutató január 5-én bejelentette: elfogyott a pénz, a legjobb médiatudományi periodika így nem jelenik meg többé.

 

Sosem publikáltam a Médiakutatóban, de gyakran volt a kezemben: tematikus számaikat a szűkebb szakma mellett haszonnal forgathatta történész, szociológus és bármely társadalomtudós. Mágnás Elza-kutatóként talán nem meglepő, hogy a prostitúcióról szóló számuk a mai napig telestickyzve pihen a szakdolgozati anyagaim közt, de számos médiatörténeti írásukat őrzöm fénymásolatban vagy merevlemezen: szubjektív kedvenceim Gaál-Kántor György és Mátay Mónika tanulmányai a dánosi rablógyilkosság és a Végh Verona-gyilkosság médiareprezentációjáról. Pedig egyikük sem a krimiolvasói énemet szólítja meg: sokkal érdekesebb, ahogy a mediatizáció során felfakadnak az újságíró és -olvasó társadalom elgondolásai cigányságról, nőkről, vagy épp a nagyváros és a bűnözés kapcsolatáról. Igazságtalan lenne ugyanakkor, ha a lap fókuszát a médiatörténetre szűkíteném: valójában ez csak egy volt a folyóirat által lefedett területek közül. A központba állított témát (vagyis a tulajdonképpeni „címlapsztorit”) ugyanis kellemes eklektikában ölelték körül a médiapolitikai és médiajogi, valamint a kisebbségekkel, reklámmal, zenével, filmmel, képregénnyel, és ezernyi mással kapcsolatos írások, hogy aztán a számot egy-egy kritika zárja. (A két, többé-kevésbé fix pont közé zárt zamatos egyveleg Szilágyi Ákos szendvicshasonlatát idézi a 2000 szerkezetéről).

 

Ha valaki végigsorjáz a folyóirat archívumán, először talán az tűnhet fel neki, hogy az egyes számok összetételéhez hasonlóan a középpontba állított témák is meglehetősen heterogének: a  sorozatok, a talkshowk, és a celebek épp úgy címlapra kerülhettek, mint a Kádár-kori popzene, vagy a (média)gyász. Én azonban inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy egy átlagos szaktudományos médiumhoz képest milyen sok a tanulmánycímekben a kérdőjel: a vitában fogant lap mindig megőrizte problémacentrikusságát és polemikus hangvételét.

 

Ez a nyitottság ugyanakkor világosan érvényesült a legszélesebben vett popkultúra és a kényes témák színre vitelében is: a komolyságot sugalló cím és a szakmai célközönség ellenére a lap bőséggel és okosan értekezett a Mónika-showról (a kibeszélőshow-elemzés amúgy is erős témájuk volt), a pornó kanonizálódásáról, a TrollFoci és Bajner Bálint összecsapásáról, sőt, kísérletet tett a reformkori divatlapok történetének felvázolására is; emiatt sokszor volt az az érzésem, hogy egy popkultúrára szakosodott amerikai akadémiai lap grafikailag feldúsított magyar verzióját olvasom. Ráadásul a Médiakutató, amennyire egy negyedéves folyóirat az lehet, megpróbált aktuális is lenni: a kurrens problémákra reflektáló, szakértői kerekasztal-beszélgetések rendszeres közlése mellett tavaly például Bernáth Gábor és Missing Vera remek médiaelemzésére kellett felhívnom a figyelmet a menekültválság kapcsán.

 

Mindezzel együtt azonban a lap legnagyobb értéke a szerzőgárdája volt: a médiatudomány nagy nevei (Sükösd Miklóstól Császi Lajoson át Gálik Mihályig) mellett neves sajtó- (Buzinkay Gézától Sipos Balázson át Takács Róbertig) és társadalomtörténészek (Gyáni Gábortól Mátay Mónikáig), szociológusok (Csepeli Györgytől Desewffy Tiborig), esztéták (György Péter), és jogászok (Majtényi Lászlótól Navracsics Tiborig) írtak a lapba, miközben számos szemináriumi és szakdolgozatból lett cikk, vagyis a szerkesztők a tehetséggondozásra is figyeltek (az impozáns szerzőlista teljes egészében elérhető) Mivel a lap archívuma még él, a keresője pedig kitűnő, mindenkit csak biztatni tudok – kutakodjon, amíg még teheti!

 

***

 

Nem tudom, vajon a kelet-európai megkésettség szimbolizálásának céljával-e, de a január a folyóiratszcéna egy részében tradicionálisan az előző év befejezéséről szól – főleg a negyedéves lapoknál hagyomány, hogy legalább egy előző évre datált szám túléli a szilvesztert. Mondhatnánk persze, hogy csak azért, hogy a hideg téli napok elteltével is megidézze az utolsó Szegedy-Maszák kötet címét („múlt a jelenben”), de erős a gyanúnk, hogy sokkal inkább azért, hogy figyelmeztessen: pénz nélkül kultúra sincs. Vigyázó szemünket e hónapban két olyan szakfolyóiratra vetjük, melyek egyaránt átcsúszók – idén megjelent tavalyi számaikra azonban, ahogy a jelölt ábra is mutatja, érdemes volt várni.

 

Az elsőként górcsó alá vett Aetas Szeged büszkesége, s tán az egyedüli olyan lap, mely stencilezett, low-budget diáklapból képes volt szaktudománya egyik legfontosabb publikációs felületévé válni. 2010-ben fenomenális, a korszakfogalmat és történetírás közelmúltját középpontba állító számmal ünnepelték 25. születésnapjukat, ebből pedig már körvonalazható, hogy mind a történetelmélet, mind a historiográfia profiljukba vág: a Hajnal István Kör által kiadott Korall mellett az Aetas a legnyitottabb a tudományközi dialógusra, a modern történetelméletekre és azok gyakorlati megvalósításaira. A mostani, 2016/4-es szám kifejezetten a historiográfiát állítja középpontjába, annál pedig kevés izgalmasabb dolog létezik: a történetírás-történet és -elmélet körülbarangolása ugyanis egyszerre elégíti ki értelmiségi Story magazin-olvasói és ínyenc szuperfiloszi énünket. Évszázadokkal ezelőtt, utolsó egyetemi féléveim egyikében három különböző historiográfia-szakszemináriumra jártam párhuzamosan, így nagyjából szinkronban olvashattam Mód Aladárt, Marc Blochot és Peter Burke-öt; nyilván számos okkal magyarázható, de a magyar historiográfiából leginkább a (tudományos és legkevésbé sem tudományos) viták és a pletykák, a nemzetköziből pedig a felszabadító elméleti-módszertani alapvetések rémlenek jobban. Ez azonban nem azt jelenti, hogy Bibót olvasni rosszabb, mint Leroy Ladurie-t, vagy hogy Hayden White okosabb, mint Kosáry Domonkos, csak azt, hogy magyar történészként az ember jobban tisztában van vele, melyik középkorász áztatta jeges vízben a lábát, hogy éjszaka is olvashasson, ki kit utált, „mint a rohadt barackot”, és kinek milyen volt a közéleti-politikai háttere és megítélése. Az Aetas e száma ugyanakkor azért jó, mert a függelékben megidézett történész-levelezésekben az ember megkaphatja a maga gyarlóságadagját (Mályusz Elemér a tudományos cikkek olvasottságáról: „Igen köszönöm a kitüntetést, hogy ismertetésemet annyira figyelemre méltattad, hogy el is olvastad”. Eckhart Ferenc a tanítás hiábavalóságáról: „Cikkedből nem csináltattam külön lenyomatokat, mert az én marháimnak ez sem használna.” A német kiadók recenzióspéldány-fukarságáról és a Századok folyóirat külföldi respektjéről: „Ismertetési példányt, sajnos, nem minden esetben tudunk szerezni, főleg, külföldről nem. Wg. Michael: Das Original der Pragm. Sank.-t kértük, de nem adnak, mindössze annyi kedvezményt biztosítanak, hogy 7.50 M helyett 5.60 M-t kell érte fizetni. A szerkesztőség elég sok időt elfecsérel ilyenekre, kevés eredménnyel, s ezért volnék bátor Téged is kérni, hogy külföldi könyvről akkor is írj, ha – minden jószándékunk ellenére – példányt nem is adhatunk.”), a tanulmányok azonban számos olyan dilemmát fölvetnek, mely bármely társadalomtudósban felvetődhet. Most négy tanulmány segítségével próbálok beszélni a tudományos vita magyarországi lehetőségeiről, tudomány és hatalom kapcsolatáról, elméleti és gyakorlati interdiszciplinaritásról, és persze a tudományos fogalmak ingatagságáról.    

 

A mindig kiváló Kövér György – bizonyítva Horváth Györgyi igazát, miszerint az eredeti kontextusukból kiszakadt „utazó elméletek” új környezetben gyakran teljesen átértelmeződnek – megmutatja, hogyan forgatja ki Nietzsche Umwertung-fogalmát Hóman Bálint az átértékelés történetírói szükségességét bizonygatva. Az ennek kapcsán kialakult vita szépen rajzolja ki a történettudomány harmincas évekbeli önértelmezéseinek sokszínűségét. Az egyik pólust Bartók György képviseli, aki azért utasítja el az átértékelést, mint történetírói praxist, mert „a tudomány terén nincs helye semmiféle átértékelésnek, mert nincs helye értékelésnek egyáltalán. A tudomány (…) nem értékel, hanem tényeket állapít meg, tényeket elemez, tényeket ír le és tényeket állít sorba (…) Az átértékelés azonban (…) minden körülmények között egyéni karakterrel bír. A tudomány területéről tehát még nevét is száműzni kell az átértékelésnek.” Imre Sándor ugyanakkor – többek közt – azért tartja károsnak a kifejezés használatát, mert „ami tudományos szempontból minden téren egyedül jogosult és feltétlenül szükséges, azt nem az átértékelés, hanem az átvizsgálás, újból megvizsgálás szava fejezi ki helyesen (…) Az átvizsgálás, az újból megvizsgálás természetesen újból való értékelést is jelent.” Első ránézésre különös elgondolni, hogy e két vélemény közül Bartóké a későbbi (1939-es): okfejtése, mellyel a történettudományt a természettudományokkal egyeníti, a 18. századi Condorcet-t idézi, aki megírhatónak (vagy inkább levezethetőnek) tartotta a jövő történetét, amint a tudósok megtalálják a történelem mechanikájának rejtett mozgatórugóit. A tények (lásd még: vitathatatlan bizonyosságok) mantraszerű alkalmazása egy humán értelmezéstudományra ugyanakkor a pozitivizmus optimista derűjével vonja be a diskurzust. Mindez nem véletlen, inkább korabeli mainstream kutatói hozzáállás: tíz évvel Bartók előtt (1929-ben) Imre Sándor is az igazságot keresi (tehát feltételezi, hogy van olyan), csakhogy az ő verziójában minden új értés újraértés: nyilván, mert minden szem mást lát, mást olvasott, így mást is ír majd. Éppen ezért innen nem a felvilágosodásra, hanem a kései 20. századra látunk rá: egészen pontosan a posztmodern azon megállapítására, miszerint minden történeti elbeszélés egy-egy újabb konstrukció. (Amiért ez csak rálátás, az az, hogy Imre valószínű azt mondta volna: minden újraértés egy-egy újabb (tökéletlen) kísérlet a (helyes) rekonstrukcióra. Mi azonban, ahogy Borges mondta „oly szegények vagyunk bátorságban és hitben, hogy a happy ending már csupán kincstári optimizmus.”) Persze ha végiggondoljuk, ma is ugyanazon a készüléken nézhetjük az Echo tévét és a BBC-t, de az egyidejűségek nem-egyidejűsége (ugyanabban a vitában ipari forradalom előtti és hűtőszekrény utáni érveket használni) mégis felkavaró.

 

Nemcsak a történettudomány küzdhet azonban az egész vitát belengő identitáskrízissel (most akkor olyan tudomány vagyok, mint a matek, vagy inkább olyan komolytalan művészetféle?), hanem annak intézményei is, főképp, ha légüres térbe kerülnek. A Történeti Társulat 1967-es centenáriumi ünnepségét vizsgáló Baráth Katalint legtöbben alighanem a Dávid Veron-könyvek szerzőjeként, vagyis történelmikrimi-íróként ismerik, e könyveinek hátteréhez azonban alaposan átrágta magát a századfordulós Magyarkanizsa sajtóján, amiről épp a fentebb tárgyalt Médiakutatónak írt 2006-os cikke tanúskodik. Médiatörténeti érdeklődése mellett ugyanakkor Baráth fő történészi profilja a historiográfia: Gyáni-tanítványként történészi identitáskonstrukciókból írta a disszertációját, mely teljes egészében elérhető, s melynek e tanulmány is része. Ebben az írásban Baráth a rituális önmeghatározás egyik legfontosabb kommemoratív aktusát, a centenáriumi megemlékezést veszi górcső alá, mely elméletben kiváló terepe az identitásbeszédnek: az öntörténet újramondásának, s ezzel az önazonosság megerősítésének. A Történeti Társulat 1967-es centenáriuma esetén ugyanakkor mindez nem volt épp a legegyszerűbb, lévén a hagyományos akadémiai feladatköröket a Történettudományi Intézet, az ismeretterjesztésieket pedig a TIT foglalta le magának, a vákuumba került Társulat erős embere, Molnár Erik pedig épp a centenárium előtt halt meg. Baráth nagyszerűen mutatja be, hogy lehet egy ilyen bonyolult, szerepzavaros jelent és konfliktusos múltat (sikeresen és sikertelenül) vállalható identitássá formálni: vagyis úgy laudálni a szervezetet, hogy a beszélő elegánsan kikerülje a történelem és historiográfia aszinkronitásait, ideológia és gyakorlat konfliktusait – pl. hogy míg Klebelsbergnek is köszönhetően a Horthy-korszak magyar történetírása tagadhatatlanul kiemelkedő volt, 1967-ben hivatalos állami fórumon pozitívan nyilatkozni a Horthy-korszakról nem csekély veszélyt rejtett magában.

 

Két tanulmányról kell még röviden megemlékeznünk: mindkettő történelem és más humán tudományok határmezsgyéjén mozog, bizonyítva a lap interdiszciplináris nyitottságát. Mindez már csak azért sem elhanyagolható érték, mert, mint a kiváló filozófus-történész Takács Ádám tanulmánya megmutatja, hiába akadémiai-elméleti divat az tudományköziség, gyakorlati alkalmazása egyáltalán nem evidencia. Takács három nyelv- és két tudományterület szakirodalmát szintetizálva mutatja meg, hogy bár a Braudel és a strukturalisták által háttérbe szorított esemény a hetvenes évekre visszanyerte legitimitását, fogalmának pontosabb elméleti megalapozása elmaradt a történészek részéről, melynek köszönhetően minden történész egyéni (és sokszor reflektálatlan) eseményfogalommal dolgozik. Mindez pedig azért érdemel figyelmet, mert az esemény történeti „visszatérésével” párhuzamosan a legváltozatosabb filozófiai irányzatok képviselői kezdtek el kiemelten foglalkozni a témával Alan Badiou-tól Slavoj Žižekig, Gilles Deleuze-től Paul Ricoeur-ig. „Ez a látványos elméleti konjunktúra” azonban „teljesen hidegen hagyta a történészeket”. Hogy ennek oka lustaság, tudatos ignorálás vagy érdekellentét, ahhoz azonban már a teljes tanulmányt el kell olvasnunk.         

 

 A több kiemelkedő történetelméleti kiadványt szerkesztő, Takácshoz hasonlóan „kétlaki” Kisantal Tamás (akiről a Saul fia és Anne Frank történetei kapcsán már ezeken a hasábokon is írtunk) az utóbbi néhány évben számos tanulmányt tett közzé a negyvenes évek azóta elfeledett irodalmi holokauszt-feldolgozásairól, így gyanús nekem, hogy itt valami, a Túlélő történetekhez hasonló fontosságú kötet van készülőben. Gyanúmat erősíti az Aetasban megjelenő, „Holokausztirodalom Magyarországon. Módszertani megjegyzések egy magyar holokausztirodalom-történethez” című tanulmány, melynek első fele kifejezetten alkalmas lehet egy készülő kötet bevezetőjének, polemikus hangvételével ugyanis már néhány oldalon is sikeresen bizonytalanítja el a téma összes kulcsfogalmát, ezzel pedig kijelöli a kutatások központi dilemmáit is (magyar hagyományba ágyazódnak-e a magyar holokausztirodalmi alkotások? megírhatóak-e egyetlen történetként? alkalmazhatóak-e egyáltalán a nemzeti plecsnik egy olyan globális műfaj esetén, mint a holokausztirodalom? mennyire viszonyítási, gravitációs pont Kertész a műfaj magyar darabjainak értelmezésében?).

 

Kisantal megállapításai közül itt négyet emelnék ki: egyrészt, hogy a világháborút követő, lassan felengedő holokausztcsend köztudatba kövesedett képe mélységesen hamis, másrészt, hogy bár több generációval a történtek után szentségtörőnek tűnik, de a holokauszt és a trashzsánerek (pl. a rémregény) kapcsolata az említett időszakban abszolút lehetséges volt, harmadrészt, hogy a nemzeti irodalmak elsődlegessége ellenére igenis vannak olyan műfajok, melyeknek kánonát nem a hon, hanem a glóbusz keretezi, negyedrészt pedig, hogy csaknem minden, utólag kreált fogalom (pl. a holokausztirodalom) művek egészen heterogén skáláját (a megrendítő lágerregénytől a trashsellerig, a riporttól a memoárig) képes magába olvasztani. E megállapítások ugyanakkor már továbbsodornak egy másik folyóirat felé: a 2016/3-as Helikonhoz, mely a 2015-ös veszprémi komparatisztika-konferencia anyagaiból válogat Műfaj és komparatisztika címmel. A bevezető tanulmányokat író Kálmán C. György és Jeney Éva bizonyítják, hogy nemcsak az egyes műfaji megnevezések jelöltjei, hanem maga legtágabb jelölő, a műfaj is puha, szétfolyó fogalom, melyet egyként tépázhat nyelv, nemzet, s lázadó értelmiség – ettől azonban még megkerülhetetlen marad. Szávai János, Hansági Ágnes és Benyovszky Krisztián ugyanakkor műfaj és határ fogalmát közelítik egymáshoz: Szávai a napló példáján tapogatja végig irodalom és nem-irodalom borderlandjét, Hansági Jókai folytatásos tárcaregényeit elemezve egyszerre lát átjárást világ- és nemzeti, valamint magas- és populáris irodalom közt (s e tanulmány nem az egyetlen a folytatásos regény elemzői közt: Ladányi István az Új Symposion első nemzedékének gyakorlatait és azok recepcióját vizsgálja), a nemrég remeknek ígérkező, de eleddig méltatlanul csekély visszhangot kapott krimielemző kötettel jelentkező Benyovszky pedig  a zsánerműfajon belüli határátlépés egy eklatáns példáját, a crossover jelenségét elemzi, a tőle megszokott széles látókörrel.

 

(Zárszó helyett) előretekintek: a február ugyanis számos izgalmat ígér. Annyit már előre jelezhetek, hogy a következő alkalommal sem maradunk kultúratudomány nélkül: a Tiszatáj évi második száma ugyanis kihagyhatatlannak tetszik. A kolozsvári Korunk ugyanakkor ezúttal 1917-et állítja középpontjába – ha tehát nem történik beláthatatlan katasztrófa, a történelem kedvelői sem maradnak olvasnivaló nélkül.      

 

Zelei Dávid