Októberi folyóiratszemle

Részletek

Havi szemle feledés ellen

Először az emlékállításokról: a 80 éves Tőzsér Árpád áll az Irodalmi Szemle októberi számának középpontjában – ahogy szeptemberben a Tiszatáj emlékezett meg a húsz éve elhunyt Baka Istvánról, és ahogy El Kazovszkijnak szenteli a novemberét a Kalligram.

Aztán ott vannak a tematikus blokkok: az októberi Alföld az „Irodalom és interdiszciplinaritás” konferencia szövegeit sorjázza (részlet a névsorból: Németh Zoltán, L. Varga Péter, Csehy Zoltán, Visy Beatrix; néhány téma: fénykép és irodalom, Erasmus Darwin költészete, biopoétika; és ne felejtsük el Szilágyi Márton tanulmányát sem, aki Petőfi után Arany János társadalmi státuszának változásait követi le izgalmasan), a Tiszatáj meg Közép-Európa irodalmi átszivárgásait vizsgálja jobbnál jobb tanulmányokban (részlet a névsorból: Németh Zoltán [nem ragadt be a kopipészt, NZ egyszerűen csak mindenhol ott van, és mindent megír], Ladányi István, Bányai Éva; érdekesebb témák: a „román Sinistra”, a Metropolisz; az Új Symposion világirodalmi tájékozódásai; Kelet-Európa és a posztmodern. A kritikarovatban – hisszük vagy sem – három (!) Németh-kötetről olvashatunk recenziót, két Nemes Z.-vel megfejelve). És akkor csapjunk is bele!

(Visszhang) A 2014-es évem legnagyobb részében vért izzadva próbáltam olyan világirodalmi köteteket találni, melyekre legalább három terjedelmesebb recenzióban reflektált a magyar irodalomkritika. Több helyen elárultam már: ez korántsem olyan könnyű feladat, mintha egy fiatal magyar költő debütkötetéről próbálnánk ugyanennyi anyagot összegyűjteni. Michel Houellebecq 2013-ban a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége volt, a Magvető Kiadó pedig erre az alkalomra időzítette – egyébként meglehetősen gyenge – kisregényének, a Lanzarotének a megjelenését; a Szabó Ervin Könyvtár katalógusa szerint ez nyolc offline recenziót gyümölcsözött, amihez még számos online kritika is adódik. Houellebecq idei könyvfesztiválra megjelenő Behódolása ugyanakkor bő fél évvel a megjelenés után már tizenötnél jár (sőt, a Nagyvilág októberi számában Lukács Laura recenziója mellett Sylvain Bourmeau nevezetes Houellebecq-interjúját is olvashatjuk) s már hónapokkal magyarországi megjelenése előtt (vagyis, mikor Tótfalusi Ágnes még javában fordította) többen elemezték (tessék nekem elhinni: ez Magyarországon egy világirodalmi mű esetén szinte soha nem fordul elő). A kötet sikerének kulcsa nyilvánvalóan a kontextus, mely újabb és újabb szomorú hullámokban élénkíti meg a vásárlásokat, egyszersmind rárakódva a recepcióra is, melyben érezhető a Charlie Hebdo-merénylet (ezek főleg az első recenziókban foglalnak el fontos helyet) és a migrációs válság (Pethő Anita, Margl Ferenc, Szarka Károly írásaiban) nyoma is, s melyet alighanem az újabb tragikus párizsi események sem hagynak majd érintetlenül.  Hogy a kötet hibája-e, hogy az érvelések, értelmezések között a szokásosnál is több a párhuzam, az nagyon is lehetséges (egy Ex libris okán magam sem vonhatom ki magam a felelősség alól), mindenesetre tény: a tizenkettedik recenzió után már egy olyan tükörjátékban éreztem magam, ahol Houellebecq önmagát ismétli, a kritikusai meg egymást – pedig a napilapok elemzéseit bevallom, kihagytam. (Ez persze részben nyilván elkerülhetetlen – a történet valamilyen szintű ismertetése nem árt, ha egy recenzió részét képzi.) Sipos Balázs fel is vázolja az ismétlődő elemek dinamikáját, amikor „a Behódolást szemléző szövegek egyforma dramaturgiáját” karikírozza: „Amit botrányosnak él meg a recenzensek többsége – a nők vágytárgyként való ábrázolása, a „másság” elutasítása, a felvilágosodás parodizálása –, nem több mint kispolgári fantáziák elősorolása.”, bár azért az ő – kispolgáriság felőli – olvasata sem az első ilyen a Houellebecq-kritikák sorában. 

Lássuk először a zsánerek szerinti értékeléseket: disztópia (Radnóti Sándor), utópia (Margl Ferenc, Adorjáni Anna), tézisregény (AA, RS), egyetemregény (RS), political fiction (Sándor Zoltán, ZD), férfiregény (MF). Alighanem a leginkább feszítő ellentmondás a disztópia és utópia kategóriák között áll fönn, de ez alighanem a közhangulat, a kontextus változásával magyarázható. A legfrissebb, novemberi Jelenkorban megjelent Margl-recenzió tűpontosan mutat rá erre, amikor a fiatal kritikus azt írja: „A Houellebecq által provokatívan felvázolt jövőkép, ha a regény megjelenése előtt talán minimálisan is, de elképzelhetőnek tűnt, mostanra már lehetetlennek látszik (…) A már említett valós esemény és a közeljövőben minden valószínűség szerint tovább fokozódó menekültválság azonban elveszi a provokáció élét, valamint kihúzza a talajt a regény cselekményének bármilyen szintű bekövetkezése alól. A regény világa, vagyis az ott ábrázolt „rendszerváltás” valójában békés és nyugodt lenne szemben a humanitárius katasztrófákkal és háborúval fenyegető jelenünk valóságával. Végső soron a szerzőtől szokatlan módon utópiaként interpretálható művet olvashatunk, de ez az egyértelmű besorolás inkább a regény kiadása után bekövetkezett és jelenleg aktuális, valós események következménye, mint Michel Houellebecq provokatív alapállású szerzői intenciójáé.”

No mármost, tapasztalatom szerint három bejáratott modellje van e könyv elemzésének: az ideologikus-civilizatórikus (a felvilágosodás szekularizált Európája áldozatul esik a demográfia által támogatott iszlámnak), a politikai (a hagyományos kétpólusú, váltógazdaságban működő politikai modell széttrancsírozódik a szélsőjobb és a Muzulmán Testvériség oltárán), és a vallási (erről alant bővebben). Mivel a végig háttérben maradó politikai géniusz, Ben Abbes hatalomátvétele békés, Franciaország pedig ellenállás nélkül kapitulál, a politikai és ideológiai szempontú közelítések vezérgondolata az önostorozásé – a modern nyugati fogyasztóé, a felvilágosult Európáé, a teszetosza EU-é, a közönyös társadalomé, az alkalmazkodásképtelen jobb- és baloldalé. Ilyen pozícióból olvasva a Behódolás nem túl árnyalt regény: ahogy Adorjáni Anna, Pethő Anita és Urbán Csilla is megjegyzi, szereplői merőben funkcionálisak („megjelennek, beszélgetnek a főhőssel, majd eltűnnek a regényből” írja Adorjáni); a radikális politikai változások pedig semmilyen ellenállásba nem ütköznek, ami nem túl életszerű („A rasszizmus mintha kiveszett volna a társadalomból, az elnökválasztás eredményének varázsütésére” így Radnóti). Az ilyen típusú elemzések közül kiemelkedik határozottságával és adatgazdagságával Adorjáni Anna írása a Székelyföldben, és Radnóti Sándoré a Revizoron, bosszantó ugyanakkor Almási Miklósé a Kritikában. Egyrészt zavaró a rengeteg kiszűretlen elütés (a fordító, Tótfalusi Ágnes neve, és a magyar borítón Mona Lisára adott nikáb szó is rosszul szerepel, az amúgy is indokolatlanul sokszor használt „lájtos” pedig hol így, hol „lightosként” szerepel), másrészt elszomorító a lenézéssel párosuló felületes olvasat. Lehet természetesen a kötetet/Houellebecqet hatásvadásznak és felszínesnek minősíteni, de akkor a kritikában is el kell kerülni a felszínességet és a súlyos tárgyi tévedéseket. Olyasmit mondani például, hogy

„Elfelejtettem mondani, hogy a könyv francia kiadása a Charlie Hebdo-beli gyilkosságsorozat napján jelent volna meg – a szerző megrémült –, ezért aztán késleltette pár napot a piacra dobást, de utána hajrá, a balhé csak növeli a példányszámot”

egyrészt azért csacskaság, mert az állítás nem igaz (a könyv január 7-én jelent meg, a Charlie Hebdo-merénylet napján, Houellebecq pedig a kötet promócióját tiltotta le, nem a kiadását), másrészt azért, mert a „rémület” oka leginkább az volt, hogy a merényletben Houellebecq elvesztette egyik legjobb barátját, Bernard Maris-t, ilyesmivel pedig nem viccelünk – senkivel, soha. Ugyanígy az „önmaga elrablását is megírta, ezzel aztán a popkultúrába is betört” fordulat is minden elemében csúsztat: a 2014-es Michel Houellebecq elrablása című filmet nem ő írta (teljes stáblista itt), ráadásul az író ekkorra már évtizedek óta a popkultúra része volt: az 1998-as Elemi részecskéket 300.000 példányban adták el, Amerikában Bret Easton Ellis ilyen twittekkel promózza munkásságát, Iggy Pop pedig albumot írt az Egy sziget lehetősége ihletésére. Mindezen nem azért bosszankodom, mert támadhatatlannak és nagyszerűnek tartanám a könyvet és íróját (ezer és egy szempontból illethető éles kritikával), hanem mert az ilyen erős állításokhoz elengedhetetlennek tűnik az alapos utánanézés.

A puffogáson és a poltikai és ideológiai-civilizatórikus értelmezéseken túllendülve ugyanakkor gazdagabb olvasatokat kínál, ha a megváltás képtelensége, a kereszténység és az ateizmus lehetőségei, illetve a főszereplő François és 19. századi példaképe, Huysmans felől közelítünk a regényhez. Ahogy Kirilla Teréz az Irodalmi Jelenen felhívja rá a figyelmet, „az ehhez kapcsolódó gondolatok legalább akkora súlyúak a regényben, mint a politikai szál, ám úgy tűnik, erről a különféle kritikai megközelítések alig vesznek tudomást”. Erre tesz kísérletet például Urbán Csilla alapos írása az Új Forrásban, aki François válságai felől olvassa a regényt, felfejtve a térhasználat szimbolikáját (Martell, Poitiers, Rocamadour, Ligugé jelentőségét), és a Huysmans-félreolvasás következményeit. De legalább ilyen izgalmas Kirilla felvetése is: „François – és vele együtt a 21. század emberének – alapvető problémája, hogy képtelen magáénak vallani a 20. századi értelemben vett ateizmust: a Gonosz jelenlétének tényéből racionálisan következtet Isten bizonyosságára. Ennek ellenére lehetetlen érzékelnie Isten jelenlétét, fájdalmas ürességként tapasztalja meg távolmaradását. Ezért is jegyzi meg Houellebecq főhőse, hogy az egyik különbség közte és Huysmans között, akivel oly sok időn át foglalkozott, hogy az utóbbi képtelen volt Pascal végtelen, üres tereinek érzékelésére, ahol Istennek nyoma sincs. François nem kapja meg a kegyelmet ahhoz, hogy ateista lehessen (ahogy a 21. századi ember általában véve sem), de csak az ürességet és a világ romlandóságát képes érzékelni”.

Mi ad extra színt a recepciónak? Elsősorban Antal Nikolett kitörése a Kalligramban, aki Hrabalt idézve szeretné „szétverni az író úr pofáját”, ugyanis „a hímsoviniszta, szexista, olykor idegengyűlölő, a patriarchátusban meggyőződésesen és megkérdőjelezhetetlenül hívő elbeszélő olyannyira bosszantó, hogy arra tényleg nehéz szavakat találni”. Mindez alighanem minden Houellebecq-könyvről és hősről elmondható lenne, ugyanakkor csábító gondolat elképzelni a Reszkessetek betörők! egy kulcsjelenetének mintájára, ahogy Hrabal (természetesen macskái és egy nyakába kötött korsó sör társaságában) és Antal egy-egy hólapáttal esnek neki a francia írónak, aki menekülés közben is azon aggódik leginkább, hogyan tudná újragyújtani elalvó cigarettáját.

Mi hiányzik még a recepcióból? Viszonylag kevés értelmezés vállalkozik arra, hogy megbecsülje, egyetemi regényként mennyire hiteles a kötet (szerintem viszonylag csekély mértékben), illetve megtalálja a helyét a po-fi (political fiction) és az utópia műfaji palettáján, s alighanem a nagy vitát kiváltott borító mélyebb értelmezése sem lenne haszontalan.

(Felfedező) Tartozom egy vallomással: Réti Zsófit a nyáron egyszer már majdnem „felfedeztem” ezeken a hasábokon (már nem mintha egy ilyen cikk/ez a rovat kánonba emelő daruként működne, olyanja csak – a Litera olvasói szerint – Keresztury Tibornak van) egy kiváló recenziója kapcsán – aztán közbeszólt a helyhiány. Akkor így kezdtem méltatásába:

„Van a fiatal (és kevésbé fiatal) irodalmároknak egy olyan szegmense, akik akkor is kötődnek publikációik locusaihoz, ha munkájuk anyagi ellenértéke még az irodalmi szcéna nyomorának mércéjével is csekély. Hogy mindez szerénységből, nemtörődömségből, lokálpatriotizmusból, barátságból, vagy a megfelelő nexusok hiányából adódik, az tulajdonképpen mindegy is: lényeg, hogy ebben a kis rovatban szándékaim szerint olyan szerzőket szeretnék bedobni a szerkesztőségek minél szélesebb körének kalapjába, akiket egyenletesen magas színvonalú szövegminőségük miatt bármikor szívesen foglalkoztatnék saját folyóiratomban, melyet egy anyagi szempontból jobb perspektívákat kínáló párhuzamos univerzumban műtrágyagyártásból szerzett milliárdjaimból alapítok és tartok majd fenn.

E havi választottam, Réti Zsófia csaknem minden írásával Debrecenhez kötődik: leggyakoribb publikációs fórumai az Alföld, a Szkholion, a Kulter és a számomra valamikor 2013 második felében követhetetlenné vált sorsú Studia Litteraria, vagyis írásai nagyjában és egészében lefedik a debreceni irodalmi szcéna legjelentősebb tereit. Réti ritka, de mindig élvezetes írásait néhány hónappal ezelőttig hobbiból követtem, míg rá nem jöttem, hogy az emlékezethelyek kapcsán a kutatásaimban is hasznomra válik; akkor, horrible dictu, jegyzeteltem is belőle. Miután azonban a csilliárdnyi bokros teendő másfelé sodort, kicsit elfelejtettem, hogy aztán júliusban a jó ég tudja hogy, de belebotoljak a Kulteren Benedek Szabolcs legújabb kötetéről szóló recenziójába. Ha összeolvassuk nevezett recenzió első mondatát („Már egy ideje nagyon várom, hogy megszülessen a Nyolcvanas Évek Nagyregénye”) Réti legújabb, Praeben (2015/1) megjelent megatanulmányának címével („Az olvashatatlan nyolcvanas évek”), még csak azt valószínűsíthetjük, hogy az 1986-ban született kritikus olthatatlan vonzalmat érez szülőévtizede iránt. Hamarost azonban az is kiderül, a recenzió mintegy applikátuma kutatásainak: stílusos, szórakoztató, okos és cool kollázsba rendezi azt a szerteágazó háttéranyagot, amit a friss tanulmány fejezetei fegyelmezetten egy karámba terelnek. (A felhasznált források skálája igen széles; csak egy példát idézve: a recenzióban hét soron belül összeér egymással a Szomszédok 99.epizódja és az Irodalomtörténeti Közlemények egy „nagy vitát kavart tanulmánya”. Ezért jó popkultúra-kutatókat olvasni.) Harmincoldalas nagyesszéjének számomra egyik legizgalmasabb részében Réti először azt mutatja meg, hogy alakul át a kezdetben „szorongató ürességgel tátong[ó]” nyolcvanas évek utólag a rendszerváltásra való várakozás évtizedévé. Bár a birodalmak tündöklését és bukását ötszáz éves távlatban elemző Paul Kennedyt még 1987-ben megjelent Rise and Fall of the Great Powers című bestsellerében sem cirógatja a rendszer közelítő összeomlásának előszele, sőt, Gorbacsov és Bush még 1989 végén, Máltán sem érzi véglegesen megroggyantnak a bipoláris világrendet, utólag mégis mindenki logikusnak, evidensnek látja, ami történt: Koltay Gábor például visszatekintve a István, a király nézőit meglegyintő „szabadság fuvallatáról” beszél – innen már csak egy ugrás a rendszerváltásra és szabadságra való évtizednyi bemelegítést látni a nyolcvanas években. Mindez – vagyis egy korszak kortárs érzete és utólagos imázsa közt feszülő ellentét – pont a Réti recenziójában idézett, Takáts József által kihangsúlyozott elsődleges kontextus fontosságát emeli ki: „A jövő tudásáról való történészi lemondás szükséges ahhoz, hogy perspektívánkat hozzáigazítsuk az egykori szereplők perspektívájához”. Ez a lemondás könnyűnek és jogosnak tűnik, de legtöbbször a tudattalan, zsigerekbe égett tudás, vagy Rétivel szólva, évtizedek alatt felépített, masszív diszkurzív felépítmény lebontását igényli. Hogy miként épül fel utólag észrevétlenül a gondolat, hogy a rendszerváltás társadalmilag előremozdított, szükségszerűen bekövetkező esemény volt, arra Réti zseniális példát hoz: az 1987-es megjelenésekor szerelmes dalnak tűnő Beatrice-nóta („Azok a boldog szép napok”) sokkal későbbi, a ’93-ban megnyitott Szoborparkban forgatott videoklipjét, mely értelemszerűen már csak utólag vág oda keményen a „rendszernek” – csakhogy ezt a gyanútlan Youtube-felhasználó adatolás híján nem tudhatja, így úgy tűnhet számára, a szovjet rendszer összeomlását gyakorlatilag kikényszerítette a társadalmi ellenállás. Ez pedig már át is vezet Réti kutatás-módszertani kérdéseihez: vajon milyen problémákat vet fel, és mennyire használható a közösségi oldalak és megosztók anyaga a kulturális emlékezet kutatásában – vagy tágabban: lehet-e történeti forrás a Youtube-, a Facebook, vagy egy híroldal fóruma, ha tágabb emlékezetközösségek (generációk, nemzetek) véleményére vagyunk kíváncsiak valamivel kapcsolatban? Én, Rétivel egyetértve, nagyon fontosnak, ámde a magyar tudományosságból teljesen hiányzó elemnek látom az ilyesfajta búvárlásokat, melyekből azonban csak nagyon óvatosan szabad következtetéseket levonni. Kvantitatív kutatásokhoz ugyanis nem használhatjuk fel őket: találjunk bár több száz fontos és érdekes kommentet egy-egy identitáskérdéseket boncolgató fotó vagy cikk alatt, ne kezdjük el számolgatni a pro és kontra véleményeket, mert a hozzáférhetőség és névtelenség miatt sosem kaphatunk reprezentatív adatokat. Arra ugyanakkor, hogy kérdéseket és problémákat nyerjünk ki további kutatásainkhoz, kiválóan alkalmas – vagyis alapvetően kvalitatív kutatói szemléletet igényel.     

(Zárszó helyett) Következő havi folyóirat-szemlénkben akadémiai napokat tartunk. Elsőként egy eddig még nem ismertetett folyóirat lapjai közé csúszunk be: többek közt az Élet és Irodalom vitakommentjei nyomán felkorbácsolódott kíváncsiságunk, így a Magyar Nyelvőr legújabb számából megpróbáljuk megtudni, miért volt szükség harminc év után a magyar helyesírási szabályzat új kiadására. Megint izgalmasnak tűnik a Helikon is, mely a transznacionális irodalom perspektíváit vázolja föl évi második számában, bizonnyal belenézünk Chiara Mengozzi vagy Rebecca Walkowitz írásaiba. Vaskos duplaszámmal jelentkezik a győri Műhely, melyben a (kulturális, pszichológiai, fotografikus, stb.) emlékezetről olvashatunk brutálisan sok német, angol, amerikai és orosz alapesszét és tanulmányt – unatkozni tehát semmiképp sem fogunk!