Tavaszi elmélkedés a mostani folyóiratkultúráról (vagy legalábbis egy részéről)

Részletek

Írta: Szilák Flóra

Annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most?

Szubjektív szemlézés a márciusi-áprilisi folyóiratlapszámokból: ezt a szép kihívást vállaltam. Örültem neki, hiszen ritkán van okom elejétől a végéig elolvasni egy lapszámot, és közben átgondolni a hazai folyóiratkultúra, valamint egyes folyóiratok, lapszámok koncepcióját. Ez persze felvetett számomra módszertani dilemmákat is: például hogyan mérhető össze különböző irodalmi folyóiratok heterogén szépirodalmi anyaga? Úgy döntöttem, a szubjektivitás adta szabadsággal élve ezt a problémát most nem oldom meg, és ebben a szemlében inkább általában a választott lapszámok felépítésére, illetve gazdag szövegértelmezéseikre fókuszálok. (Mindeközben pedig reménykedem ‒ nemcsak abban, hogy e cikk betölti szerepét, és ráirányítja a figyelmet néhány kiemelkedő elemzésre és folyóiratra, de abban is, hogy ha netán egyszer majd én publikálok a szóban forgó periodikák egyikében, arról is hírt ad majd egy kedves kritikus.) Ezúttal az Alföld, a Prae, valamint a Tiszatáj folyóiratok lapszámairól lesz szó. (És igen, én is az Írók Boltjában vásároltam őket – ez pedig a folyóiratok hozzáférhetőségének kérdése felé is megnyithatná a diskurzust, de ezen a ponton inkább csak jelzem a problémakört.) Akkor vágjunk is bele!

(Alföld, 2022. április) Bár az Alföld a SZIFONline lapszemléinek rendszeresen visszatérő szereplője, minden előzetes újító szándékom ellenére az áprilisi lapszámot nekem is le kellett vennem a polcról. Az Alföld ugyanis évek óta kitűnik a hazai folyóiratok közül, így szót érdemel ebben a lapszemlében is. Számomra az egyik legfontosabb teljesítménye az online verzió, hiszen üdítően modern és olvasóbarát a megjelenése, rendszeresen közöl potenciálisan az olvasók érdeklődését felkeltő részeket a lapszámokból, és hozzáférhetővé teszi minden lapszám tartalomjegyzékét – ráadásul a tevékenységéről a közösségi médiában is hatékonyan, koncepciózusan kommunikál. Vagyis (olvasói szemmel nézve) jó középutat talál az ingyenesen hozzáférhető és a csak printben elérhető tartalmak arányában, illetve ezek online kommunikációjában. (Kutatói szemmel nézve pedig sokat segít persze, hogy a teljes lapszámok digitalizálva hozzáférhetők a megfelelő adatbázisokban.) A folyóirat rovatainak felépítése is „arányos”, befogadóbarát: szépirodalmi alkotások (Szépirodalom), az irodalmi szövegek értelmezéséhez belépőként szolgáló rövidebb, esszéisztikusabb szövegek (Kilátó), a szakmának szóló mélyelemzések (Tanulmány) és a mindezeket valamelyest magában foglaló kritikai rovat (Szemle) alkotják. De nemcsak az igényes szerkesztői és szerzői munka látszik – ebben több folyóirat is osztozik –, az Alföld letisztult, átgondolt vizuális megjelenése, tipográfiája kiemelkedik a mezőnyből. E szempontból is fontosak a minden számban lényeges szerepet betöltő képzőművészeti alkotások. Ezek egyrészt pozicionálásukkal, fekete-fehér színvilágukkal folytonosságot teremtenek a lapszámok között (és a weboldalon), másrészt viszont egymáshoz képest elég diverzek, így létrehozzák az adott lapszám saját auráját is. Idén áprilisban Subicz Istvánnak a figurativitás és az ecset- és színkezeléssel elérhető texturalitás esélyeit felmérő tusfestményei lépnek be ebbe párbeszédbe.

Röviden: az Alföldnek arculata van. Olvasóként üdítő azt látni, hogy a patinás periodika átgondolt választ ad arra, mit jelent számára 2022-ben irodalmi folyóiratnak lenni.

S hogy mindez mit jelent ebben a lapszámban? A magyar költészet napjának havában két dolgot biztosan: a líra kiemelt szerepét, illetve József Attilát. Az előbbi majd’ minden szövegben megmutatkozik. A legkézenfekvőbben úgy, hogy maga is lírai alkotás – csak hogy néhány nevet említsünk kedvcsinálóképpen: Marno János, Gömöri György vagy Zalán Tibor egészen más szövegvilágokat mutatnak meg itt. A másik lehetőség, hogy a szöveg líráról szól: így szerepel Kulcsár-Szabó Zoltán, Kun Árpád és Lapis József beszélgetése Márai Halotti beszéd és Domonkos István Kormányeltörésben című verseiről, Kántor Zsolt szövege Tandoriról, a kritikák legnagyobb része (köztük Balogh Gergő kiemelkedően érzékeny elemzése Závada Péter Gondoskodás című kötetéről), és a tanulmányok. Elsősorban ez utóbbiak adják József Attila jelenlétét a lapszámban. Lőrincz Csongor a [Jön a vihar…] című versről közöl elmélyült biopoétikai elemzést, amelyben a tágabb irodalom- és kultúrtörténeti rendszerekben való pozicionálás mellett (így szerepel például a Csokonaihoz vagy a Babitshoz való meglepően hosszas hasonlítás is) a grammatika szintjéig közelít a szöveghez (például a tajték szó elemzésekor az ítélet morális kontextusában). A másik tanulmányszerző, Bónus Tibor izgalmas elemzésében nem elsősorban a test felől közelít József Attila költészetéhez, bár erre is kifuttatja azt. Egy filológusi elmozdulásból indul ki: a kritikai kiadás újrapozicionált egy József Attila-verset a korpuszban. Ahelyett, hogy egy Juhász Gyula halálára íródott korábbi szonett töredékes változataként értelmezte volna, önálló rangra emelte: így az új sorrendben József Attila utolsó saját kézzel írt verse vált belőle, amelyet halála napján küldött el a szerkesztőjének. Bónus ezt a kiemelt helyzetet (a hosszasan öngyilkosságra készülődő költő utolsó üzenete a szerkesztőjének) olvassa össze nemcsak a vers szövegével (amely eredetileg valóban egy másik öngyilkos: Juhász Gyula megszólítása, búcsúztatása; s e kontextustól eloldottan önmegszólításként is érthető), de a József Attila-korpusz (és -kép, -kultusz) sorsának alakulásával is (hiszen a levéllel megszólított szerkesztő végső soron ezért is felelt).

Több dolog feltűnő ebben – és a többi – Alföld-számban. Az első, hogy valóban kurrens poétikai tendenciákat szólít meg (és hoz létre). A második, hogy ez a felület egyrészt elismert szereplőket vonz be (mint a sok kortárs szerző által előképként megjelölt Marno, vagy az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport nagy számban publikáló tagjai); másrészt általában lehetőséget nyújt kevésbé ismert vagy kezdő szerzőknek is (majd’ minden rovatban, a Tanulmány esetében például mesterszakos hallgatók vagy doktoranduszok tanulmányainak formájában). A harmadik, hogy izgalmas dinamikát létesít a főváros és elsősorban Debrecen, de egy nagyobb városhálózat (itt például Lőrincz Csongor révén Berlin, Balogh Gergő révén Eger stb.) között is. Azonban a tendencia szintjén kissé hiányolom (akár csak) a debreceni egyetem olyan műhelyeinek, kutatóinak a hangsúlyosabb megjelenését, akik elsősorban nem modern és kortárs irodalommal foglalkoznak (bár arról is rendszeresen publikálnak), és szintúgy magas színvonalon dolgoznak. A negyedik, ezúttal kimondottan szubjektív megfigyelés, hogy a tudományos elemzések (illetve időnként a tudományos igényű – tehát a másik két rovathoz tartozó – szövegek is) magas belépési feltételeket szabnak az olvasóknak. Az elméleti keret adottnak véltsége részben érthető (hiszen a szerzőkről több szövegük ismeretében tudható, nagyjából milyen módon gondolkodnak irodalomról; az Alföldben otthonos közegben is publikálhatnak; és számíthatnak az olvasók egy részének előképzettségére), azonban ez a működésmód talán átgondolásra érdemes. Hiszen az olvasó idegen eredetű szakterminusokkal, hosszú és bonyolult szerkesztésű mondatokkal, sűrítéssel terhelt nyelvvel birkózik. Ennek a nyelvnek az elsajátítása persze mindaddig valóban vonzó, amíg izgalmasnak és némi munka árán hozzáférhetőnek tűnik az általa teremtett gondolat. Ha azonban ez a potenciál (sőt: potencia) kifárad, úgy ez a nem túl előzékeny nyelv inkább eltántorítja az olvasót, s így az önmagára záródással fenyeget. Pedig természetesen eleve ezért készül a tanulmány (mint bármilyen szándékos nyelvi megnyilvánulás ember és ember között): hogy hozzáférhetővé tegyen fontosnak ítélt gondolatokat… Kívánom az Alföldnek, hogy újító munkájában e tekintetben is találjon termékeny talajra, újabb kérdésekre és újabb nyelvekre – mert színvonalas szakmai műhelyként érdemes megújulva fennmaradnia.

(Prae, 2022. március?) A márciusi-áprilisi számok számbavételekor nem maradhat ki a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat sem – bár egyből kis zavar támad: a karcsúbb könyv méretű lapszám oldalára és az impresszumba ugyanis következetesen 2021 van írva, noha a lapszámbemutató eseménye (pillanatnyi pánikomat megnyugtatva) 2022. áprilisi keltezésű. A Prae tematikus lapszámai mindig izgalmasak, frissek, vizuális megjelenésükben is vonzók. Márciusban (?) a disztópiáké a főszerep, a borítón is A szolgálólány meséjének ikonikus vörösruhás szolgálólány-ábrázolásáról készült grafika szerepel, hipnotikus vörös háttér előtt (borítóterv: Szabó Imola Julianna). A folyóiratot nemcsak a vizuális tartalom kiemelt szerepe köti össze az Alfölddel, de a hasonlóképpen erős online verzió (prae.hu – a printhez képest önálló tartalmakkal), illetve az átgondolt jelenlét is a szociális média felületein.

A hét tanulmány – ezúttal nem külön egységet képezve, hanem szépirodalmi szövegek által három blokkba tagolva – különböző irányokból közelít a központi témához. A műfaj sajátosságaiból is fakadó módon (társadalmi problémákra adott „mi lenne, ha” jellegű gondolatmenetek) a szövegek jó része az elemzett művek keletkezésének, illetve sikeressé válásának kortárs társadalmi valóságára is reflektál. Bódi Katalin Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című regénye kapcsán a Houellebecq-regényvilágok disztópikus és önreflektív jellegéről gondolkodik. L. Varga Péter Stephen King The Stand című regényéről és adaptációjáról közöl tartalmas, szerintem a lapszámból kiemelkedő tanulmányt, a sorozatot és a könyvet is a kortárs amerikai társadalmi valóság (post-truth, járványhelyzet, Trump-éra) kontextusában értelmezve. Limpár Ildikó pedig Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiájának vámpírmetaforikájáról ír elemzést. Ehhez a hagyományosabb, elsősorban irodalmi szövegeket elemző megközelítéshez tartozik még a lapszám végéről Mucha Dorka komparatista elemzése George Orwell 1984 és Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényéről (illetve a két későbbi, trilógiához tartozó kötetről), illetve egy, az eddigi angolszász és frankofón tematikus hegemóniától némiképp eltérő szöveg: Lapis Józsefnek az elsősorban a 20. századi magyar utópikus (disztópikus?) irodalomra fókuszáló tanulmánya (Madáchtól Kosztolányin át Zágoni Balázsig). A két kakukktojás Nemes Z. Márió és Dunai Tamás. Előbbi a Shadowrun – Árnyékmagyarország című könyvről mint hungarofuturista alkotásról ír, bevallom, számomra (előismeret hiányában) nem egészen követhető módon. Nemcsak populáris irodalmi jellege miatt nevezem kakukktojásnak a témát, de mediális helyzete miatt is: a könyv ugyanis egyben a Shadowrun nevű (magyarul is kiadott) szerepjáték fikciós irodalmi térben létrejövő „spin-offja”. Dunai Tamás érdekfeszítő tanulmánya pedig az X-Men univerzum egészét mint utópikus-disztópikus világot mutatja be, ebből a szempontból kategorizálva a képregényeket és filmeket. Az X-Men univerzuma ugyanis nemcsak a keletkezés kortárs valóságához képest mutat alternatív (tudományos-fantasztikus), jövőbeli valóságot, de az alkotások egymáshoz képest is: alternatív univerzumok sokasága jött létre mindkét médiumban. Izgalmas meglátás, hogy míg az X-Men univerzumának legnagyobb része a fokozatos emancipációt, és egyre szélesebb befogadóközösség megszólításának vágyát mutatja, addig a Marvelnél bekövetkezett 2019-es (író és) írói koncepcióváltást (a mutánsok önálló államának megalapítását) Dunai úgy értelmezi, hogy a Marvel talán már nem kínál azonosulási pontot a hátrányos helyzetű kisebbségek számára.

Minden érdekes kultúratudományi szemlélete és koncepciózussága mellett is hagyott maga után kérdéseket a lapszám tudományos része. Az egyik a végzettségemből fakadó, kézenfekvő érdeklődés: a tematikus sajátosságokon túl mi a helyzet az elemzett szövegek nyelvi megformáltságával? Hiszen míg az Alföld két tanulmányában kiemelt figyelmet kapott, addig a Prae elemzéseiben jellemzően elmarad a poétikai szempont – nem egyedi módon: a cultural studies eszközkészletének általában is marginálisabb eleme ez. A másik kérdést pedig a lapszám erősen angolszász irányultsága okozza: érdekelne, az elemzett alkotások hogyan viszonyulnak (legalább a szerzők meglátásai szerint) a kortárs magyar befogadói valósághoz. Persze, annak fontos része az angolszász (világ által közvetített) kultúrára való figyelés is...

(Tiszatáj, 2022. április) A szegedi Tiszatáj áprilisi lapszáma az eddigiekhez képest kifejezetten izgalmas tematikus nyitást jelentett számomra. Elsősorban a (poszt)jugoszláv irodalomra értem ezt a nyitást: külön blokk alakult ugyanis a számban (Poszt)jugoszláv anzix címen. Ez változó műfajú és hosszúságú írásokat gyűjt, kritika és tanulmány is igyekszik különböző szempontokból megközelíteni a volt jugoszláv országok irodalmának néhány kérdését (így elemzi Kiss Tamás a jeans prose-ként kategorizálható horvát szövegek sajátosságait, vagy Thomka Beáta Oto Horvat és Saša Stanišić egy-egy új regényének kapcsán a volt Jugoszlávia területéről elköltöző, esetleg eleve soknemzetiségű családban élő, több nyelven és több nemzetiség irodalmában alkotó írók helyzetét). E téren kiemelkedik Stijn Vervaet tanulmánya Hovanec Zoltán fordításában, amely bevezeti a blokkot, és címével mindent elmond a téma sokrétűségéről, hatalmi, politikai, nyelvi, irodalomtörténeti problémáiról – éppen ezért érdemes egészében idézni: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció: a jugoszláv irodalom transznacionális és többnyelvű története felé. A tanulmány a nacionalista irodalomtörténeti koncepció helyett egy többnyelvű irodalomtudományi szemlélet kidolgozására ösztönöz. Mindez nemcsak a jugoszláv irodalomra lehet nagy hatással: hiszen a nacionalista irodalomtörténetírásban például a magyarországi irodalomban nem kap helyet a Magyarországon élő, de nem magyar nyelven alkotó írók széles köre (a tanulmány nem magyar példákat sorol, de szemléltetésképpen említem: Zrínyi Miklós magyar nyelvű szövegei igen – öccse, Zrínyi Péter munkássága már nem); vagy éppen a magyar írók nem magyar nyelvű szövegei (például Kazinczy német nyelvű hagyatéka), noha ezek egyébként szorosan hozzátartoznak a magyar nyelvű szövegek által nyitott horizonthoz is.

A gondolatébresztő olvasás után kis zavar ért: ugyanis úgy ér véget a tematikus blokk, hogy ezt nem jelöli a folyóirat, a tartalomjegyzékben sem (egyszerűen a másik lapra esik a következő tétel); és egy Takács Zsuzsa-elemzés, illetve egy meglehetősen rendezetlen Nemes Nagy Ágnes-kommentár következik. A következő (tartalomjegyzékben jelölt) rovat (mérlegen címmel) egy sokszínű nyelvezetet és megközelítést mutató kritikai szekció, amiből Owaimer Oliver koncepciózusabb, az egész életmű szempontjából megírt recenzióját emelném ki Markó Béla A haza milyen? című verseskötetéről. (Itt muszáj megjegyeznem: érdekes élmény, hogy Molnár Zsuzsa kritikája alapján Papp-Zakor Ilka Majd ha fagy című kötete sokkal érdektelenebbnek tűnik, mint ahogy a kiválasztott idézetek meglepő nyelvi szellemessége sugallja.) Ezután a művészet rovat keretein belül egy kiállításmegnyitó szövegeit olvashatjuk (Vajon a lapszám elején lévő szépirodalmi szövegek miért nem a művészet rovatban szerepelnek? Egyáltalán, miért nincs rovatbeosztásuk?). Az első megnyitószövegnél előzékenyen ott a lábjegyzet, hogy mely eseményhez kapcsolódik: A METANOIA LOMTÁR | meditációs objektumok hendikepje című kiállításról van szó. A második szöveg esetében nincs ilyen pozicionálás, így beletelt egy kis időbe összerakni, hogy bizonyára ezt a montázsszöveget is ugyanazon a megnyitón adhatták elő. Nehezíti az értelmezést, hogy a kiállításról magáról kevés információt közöl a szám – bár hat oldalon elszórva szerepelnek róla készült fotók –, így némileg kapaszkodók nélkül maradtam, hogy hogyan is kell értelmeznem az olvasottakat. (Hasonlóan, egyébként, mint a Nemes Nagy Ágnes-verskommentár esetében.)

Az áprilisi Tiszatájból egyetlen szépirodalmi alkotás mellett mégsem mennék el szótlanul: a lapszámot záró szövegről van szó, amelyet Szív Ernő jegyez, és aminek a címe: Háború. 2022 áprilisában új kontextust nyer a novella zárszava, ami eredetileg egy visszaemlékezés keretein belül egy gyerek reakcióját írja le egy második világháborúról szóló szovjet propagandafilmre: „Rohantam kifelé a teremből. Mintha a háború szólt volna oda, kisfiam, ez nem olyan, mint ott, a tévében, jóllehet elképzelted rendesen, látom. Most akkor hányjál szépen az udvaron. Okádj. De az igazi háború is csak egy picit ilyen.” A szöveg ilyen kiemelt pozícióban való közlését az éppen zajló orosz-ukrán háború árnyékában fontos vállalásnak tartom. A gesztus egyúttal új fénytörésbe helyezi a jugoszláv blokkot is. Hiszen nemcsak általában a többségi-kisebbségi, valamint a többnyelvű és többnemzetiségű léthez kapcsolódó problémákat tematizálja, de olvasható konkrétan a délszláv háborúhoz vezető nacionalista kultúr- és erőszakpolitika következményeit (és jövőbeli elkerülésének lehetőségeit) felmérő egységként is.

Álljon tehát e cikk végén is ez a zárszó. Hiszen annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most? (És vajon én meddig tehetem meg, hogy folyóiratszemlével, kultúratudományi és irodalomtudományi kérdésekkel, folyóiratkultúrával foglalkozzak? És hogyan tehetem ezt, a fenti összefüggésben, jól?)

Szilák Flóra (1997) a magyar alapszakon tett funkcionális-kognitív nyelvészeti kitérő után irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett 2021-ben. Jelenleg az ELTE BTK ITDI „Az 1945 utáni magyar irodalom” doktori programjának hallgatójaként Krasznahorkai László Japánnal és Kínával kapcsolatos szövegeivel foglalkozik. Mindeközben megtévesztően sokat jár színházba.