Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Benkovics Judit: Tíz perc

Fotó: a szerző archívuma

Mellénk lép egy szemüveges ember, nagyon magas, vicces kalapban és fekete pólóban, hatalmas bőrönddel, próbálom kitalálni vajon mi lehet benne. Talán egy torta. Az mégsem lehet, mert elolvadna. Vagy egy varázspálca, bár ahhoz túl nagy az a táska, pedig akkor idevarázsolhatná a vonatunkat.

Bővebben ...
Költészet

Demeter Arnold: Egy falunak tizennégy meséje

Fotó: Kelemen Kinga

A gyászfalu gyilkosai / magukra veszik a következő éjeket.

Bővebben ...
Próza

Takács-Csomai Zsófia: Extraszisztolé

Fotó: a szerző archívuma

Próbálom felidézni a hetekkel ezelőtti önfeledtséget, de olyan távolinak érzem, mintha sosem lett volna. Arcomat megtörölve a tükörbe nézek. Jóideje mindent más szemmel látok, beleértve magamat is.

Bővebben ...
Költészet

Filotás Karina: Ez a város

Fotó: Besenyei Lili

szél cibálja plakátbőrét, / bordái között lüktet a Duna

Bővebben ...
Próza

Meggyes Viola: Unakit

Fotó: a szerző archívuma

Kereszt autója furcsa volt. Egy régi BMW, amiben nem működött a sebességmérő, az volt a csoda, hogy egyáltalán elindult. Attól tartottam, ha felnyitom a motorháztetőt, a motor helyett egy seprűt találok benne.

Bővebben ...
Költészet

Hegedüs Anna versei

Fotó: Tóth Anna

borkán leszek a sufniban / levesznek évente egyszer

Bővebben ...
Költészet

Martzy Réka: lányok

Fotó: Szűcs Anna Emília

darazsakra lépünk néha, / hogy sírhassunk, mert így láttuk

Bővebben ...
Próza

György Alida: Pű, pű, pű

Fotó: a szerző archívuma

Még a tavalyelőtti esés után figyeltem fel rá, hogy mindenki sokkal kedvesebb, ha bottal járok, úgyhogy már inkább le sem teszem. Ha meglátok valakit az utcán, rögtön görbítem a hátam. Olyankor megállnak, érdeklődnek a hogylétem felől. Én meg mondom nekik, hogy egyedül vagyok, nincs segítségem, derekam, hátam, lábam, kezem fáj, de lényeg, hogy egészség legyen.

Bővebben ...
+SZIF

Szita György visszatér: Török Lajos interjúja Győri Péterrel

A 96. Ünnepi Könyvhéten jelenik meg a Szépirodalmi Figyelő Alapítvány kiadásában Szita György nyolc kötetből álló bűnügyiregény-sorozatának első három darabja. A szerző neve a mai magyar krimiolvasók számára aligha ismerős. Azok viszont, akiknek a Kádár korszak népszerű irodalma valaha a látóterükbe került, talán emlékeznek arra, hogy Szitának az 1980-as évek végén két bűnügyi regénye is megjelent.

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Bánki Benjámin: izommemória

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kazsimér Soma: Légzőnyílásaimon keresztül először kapok levegőt

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...
Csízió

Csízió - Kupihár Rebeka: ünnepnapok

 

Szerzőink értik a csíziót!

Öt költőt kértünk arra, hogy értelmezzék a csízió kifejezést. Eredetileg olyan naptárat jelentett, amely nemcsak az év rendjét, hanem jövendöléseket, álomfejtéseket is tartalmazott. Egyfajta kézikönyv volt az időhöz – hiedelmekkel, figyelmeztetésekkel, tanácsokkal. De hogyan értelmezhető ma ez a szó, amely valaha a rendet jelentette? Miképpen szólal meg most, amikor már nem tudjuk biztosan, mihez is rendelhetnénk?

Bővebben ...

Tavaszi elmélkedés a mostani folyóiratkultúráról (vagy legalábbis egy részéről)

Annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most?

Szubjektív szemlézés a márciusi-áprilisi folyóiratlapszámokból: ezt a szép kihívást vállaltam. Örültem neki, hiszen ritkán van okom elejétől a végéig elolvasni egy lapszámot, és közben átgondolni a hazai folyóiratkultúra, valamint egyes folyóiratok, lapszámok koncepcióját. Ez persze felvetett számomra módszertani dilemmákat is: például hogyan mérhető össze különböző irodalmi folyóiratok heterogén szépirodalmi anyaga? Úgy döntöttem, a szubjektivitás adta szabadsággal élve ezt a problémát most nem oldom meg, és ebben a szemlében inkább általában a választott lapszámok felépítésére, illetve gazdag szövegértelmezéseikre fókuszálok. (Mindeközben pedig reménykedem ‒ nemcsak abban, hogy e cikk betölti szerepét, és ráirányítja a figyelmet néhány kiemelkedő elemzésre és folyóiratra, de abban is, hogy ha netán egyszer majd én publikálok a szóban forgó periodikák egyikében, arról is hírt ad majd egy kedves kritikus.) Ezúttal az Alföld, a Prae, valamint a Tiszatáj folyóiratok lapszámairól lesz szó. (És igen, én is az Írók Boltjában vásároltam őket – ez pedig a folyóiratok hozzáférhetőségének kérdése felé is megnyithatná a diskurzust, de ezen a ponton inkább csak jelzem a problémakört.) Akkor vágjunk is bele!

(Alföld, 2022. április) Bár az Alföld a SZIFONline lapszemléinek rendszeresen visszatérő szereplője, minden előzetes újító szándékom ellenére az áprilisi lapszámot nekem is le kellett vennem a polcról. Az Alföld ugyanis évek óta kitűnik a hazai folyóiratok közül, így szót érdemel ebben a lapszemlében is. Számomra az egyik legfontosabb teljesítménye az online verzió, hiszen üdítően modern és olvasóbarát a megjelenése, rendszeresen közöl potenciálisan az olvasók érdeklődését felkeltő részeket a lapszámokból, és hozzáférhetővé teszi minden lapszám tartalomjegyzékét – ráadásul a tevékenységéről a közösségi médiában is hatékonyan, koncepciózusan kommunikál. Vagyis (olvasói szemmel nézve) jó középutat talál az ingyenesen hozzáférhető és a csak printben elérhető tartalmak arányában, illetve ezek online kommunikációjában. (Kutatói szemmel nézve pedig sokat segít persze, hogy a teljes lapszámok digitalizálva hozzáférhetők a megfelelő adatbázisokban.) A folyóirat rovatainak felépítése is „arányos”, befogadóbarát: szépirodalmi alkotások (Szépirodalom), az irodalmi szövegek értelmezéséhez belépőként szolgáló rövidebb, esszéisztikusabb szövegek (Kilátó), a szakmának szóló mélyelemzések (Tanulmány) és a mindezeket valamelyest magában foglaló kritikai rovat (Szemle) alkotják. De nemcsak az igényes szerkesztői és szerzői munka látszik – ebben több folyóirat is osztozik –, az Alföld letisztult, átgondolt vizuális megjelenése, tipográfiája kiemelkedik a mezőnyből. E szempontból is fontosak a minden számban lényeges szerepet betöltő képzőművészeti alkotások. Ezek egyrészt pozicionálásukkal, fekete-fehér színvilágukkal folytonosságot teremtenek a lapszámok között (és a weboldalon), másrészt viszont egymáshoz képest elég diverzek, így létrehozzák az adott lapszám saját auráját is. Idén áprilisban Subicz Istvánnak a figurativitás és az ecset- és színkezeléssel elérhető texturalitás esélyeit felmérő tusfestményei lépnek be ebbe párbeszédbe.

Röviden: az Alföldnek arculata van. Olvasóként üdítő azt látni, hogy a patinás periodika átgondolt választ ad arra, mit jelent számára 2022-ben irodalmi folyóiratnak lenni.

S hogy mindez mit jelent ebben a lapszámban? A magyar költészet napjának havában két dolgot biztosan: a líra kiemelt szerepét, illetve József Attilát. Az előbbi majd’ minden szövegben megmutatkozik. A legkézenfekvőbben úgy, hogy maga is lírai alkotás – csak hogy néhány nevet említsünk kedvcsinálóképpen: Marno János, Gömöri György vagy Zalán Tibor egészen más szövegvilágokat mutatnak meg itt. A másik lehetőség, hogy a szöveg líráról szól: így szerepel Kulcsár-Szabó Zoltán, Kun Árpád és Lapis József beszélgetése Márai Halotti beszéd és Domonkos István Kormányeltörésben című verseiről, Kántor Zsolt szövege Tandoriról, a kritikák legnagyobb része (köztük Balogh Gergő kiemelkedően érzékeny elemzése Závada Péter Gondoskodás című kötetéről), és a tanulmányok. Elsősorban ez utóbbiak adják József Attila jelenlétét a lapszámban. Lőrincz Csongor a [Jön a vihar…] című versről közöl elmélyült biopoétikai elemzést, amelyben a tágabb irodalom- és kultúrtörténeti rendszerekben való pozicionálás mellett (így szerepel például a Csokonaihoz vagy a Babitshoz való meglepően hosszas hasonlítás is) a grammatika szintjéig közelít a szöveghez (például a tajték szó elemzésekor az ítélet morális kontextusában). A másik tanulmányszerző, Bónus Tibor izgalmas elemzésében nem elsősorban a test felől közelít József Attila költészetéhez, bár erre is kifuttatja azt. Egy filológusi elmozdulásból indul ki: a kritikai kiadás újrapozicionált egy József Attila-verset a korpuszban. Ahelyett, hogy egy Juhász Gyula halálára íródott korábbi szonett töredékes változataként értelmezte volna, önálló rangra emelte: így az új sorrendben József Attila utolsó saját kézzel írt verse vált belőle, amelyet halála napján küldött el a szerkesztőjének. Bónus ezt a kiemelt helyzetet (a hosszasan öngyilkosságra készülődő költő utolsó üzenete a szerkesztőjének) olvassa össze nemcsak a vers szövegével (amely eredetileg valóban egy másik öngyilkos: Juhász Gyula megszólítása, búcsúztatása; s e kontextustól eloldottan önmegszólításként is érthető), de a József Attila-korpusz (és -kép, -kultusz) sorsának alakulásával is (hiszen a levéllel megszólított szerkesztő végső soron ezért is felelt).

Több dolog feltűnő ebben – és a többi – Alföld-számban. Az első, hogy valóban kurrens poétikai tendenciákat szólít meg (és hoz létre). A második, hogy ez a felület egyrészt elismert szereplőket vonz be (mint a sok kortárs szerző által előképként megjelölt Marno, vagy az Általános Irodalomtudományi Kutatócsoport nagy számban publikáló tagjai); másrészt általában lehetőséget nyújt kevésbé ismert vagy kezdő szerzőknek is (majd’ minden rovatban, a Tanulmány esetében például mesterszakos hallgatók vagy doktoranduszok tanulmányainak formájában). A harmadik, hogy izgalmas dinamikát létesít a főváros és elsősorban Debrecen, de egy nagyobb városhálózat (itt például Lőrincz Csongor révén Berlin, Balogh Gergő révén Eger stb.) között is. Azonban a tendencia szintjén kissé hiányolom (akár csak) a debreceni egyetem olyan műhelyeinek, kutatóinak a hangsúlyosabb megjelenését, akik elsősorban nem modern és kortárs irodalommal foglalkoznak (bár arról is rendszeresen publikálnak), és szintúgy magas színvonalon dolgoznak. A negyedik, ezúttal kimondottan szubjektív megfigyelés, hogy a tudományos elemzések (illetve időnként a tudományos igényű – tehát a másik két rovathoz tartozó – szövegek is) magas belépési feltételeket szabnak az olvasóknak. Az elméleti keret adottnak véltsége részben érthető (hiszen a szerzőkről több szövegük ismeretében tudható, nagyjából milyen módon gondolkodnak irodalomról; az Alföldben otthonos közegben is publikálhatnak; és számíthatnak az olvasók egy részének előképzettségére), azonban ez a működésmód talán átgondolásra érdemes. Hiszen az olvasó idegen eredetű szakterminusokkal, hosszú és bonyolult szerkesztésű mondatokkal, sűrítéssel terhelt nyelvvel birkózik. Ennek a nyelvnek az elsajátítása persze mindaddig valóban vonzó, amíg izgalmasnak és némi munka árán hozzáférhetőnek tűnik az általa teremtett gondolat. Ha azonban ez a potenciál (sőt: potencia) kifárad, úgy ez a nem túl előzékeny nyelv inkább eltántorítja az olvasót, s így az önmagára záródással fenyeget. Pedig természetesen eleve ezért készül a tanulmány (mint bármilyen szándékos nyelvi megnyilvánulás ember és ember között): hogy hozzáférhetővé tegyen fontosnak ítélt gondolatokat… Kívánom az Alföldnek, hogy újító munkájában e tekintetben is találjon termékeny talajra, újabb kérdésekre és újabb nyelvekre – mert színvonalas szakmai műhelyként érdemes megújulva fennmaradnia.

(Prae, 2022. március?) A márciusi-áprilisi számok számbavételekor nem maradhat ki a Prae irodalmi és kultúratudományos folyóirat sem – bár egyből kis zavar támad: a karcsúbb könyv méretű lapszám oldalára és az impresszumba ugyanis következetesen 2021 van írva, noha a lapszámbemutató eseménye (pillanatnyi pánikomat megnyugtatva) 2022. áprilisi keltezésű. A Prae tematikus lapszámai mindig izgalmasak, frissek, vizuális megjelenésükben is vonzók. Márciusban (?) a disztópiáké a főszerep, a borítón is A szolgálólány meséjének ikonikus vörösruhás szolgálólány-ábrázolásáról készült grafika szerepel, hipnotikus vörös háttér előtt (borítóterv: Szabó Imola Julianna). A folyóiratot nemcsak a vizuális tartalom kiemelt szerepe köti össze az Alfölddel, de a hasonlóképpen erős online verzió (prae.hu – a printhez képest önálló tartalmakkal), illetve az átgondolt jelenlét is a szociális média felületein.

A hét tanulmány – ezúttal nem külön egységet képezve, hanem szépirodalmi szövegek által három blokkba tagolva – különböző irányokból közelít a központi témához. A műfaj sajátosságaiból is fakadó módon (társadalmi problémákra adott „mi lenne, ha” jellegű gondolatmenetek) a szövegek jó része az elemzett művek keletkezésének, illetve sikeressé válásának kortárs társadalmi valóságára is reflektál. Bódi Katalin Michel Houellebecq Egy sziget lehetősége című regénye kapcsán a Houellebecq-regényvilágok disztópikus és önreflektív jellegéről gondolkodik. L. Varga Péter Stephen King The Stand című regényéről és adaptációjáról közöl tartalmas, szerintem a lapszámból kiemelkedő tanulmányt, a sorozatot és a könyvet is a kortárs amerikai társadalmi valóság (post-truth, járványhelyzet, Trump-éra) kontextusában értelmezve. Limpár Ildikó pedig Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiájának vámpírmetaforikájáról ír elemzést. Ehhez a hagyományosabb, elsősorban irodalmi szövegeket elemző megközelítéshez tartozik még a lapszám végéről Mucha Dorka komparatista elemzése George Orwell 1984 és Margaret Atwood A szolgálólány meséje című regényéről (illetve a két későbbi, trilógiához tartozó kötetről), illetve egy, az eddigi angolszász és frankofón tematikus hegemóniától némiképp eltérő szöveg: Lapis Józsefnek az elsősorban a 20. századi magyar utópikus (disztópikus?) irodalomra fókuszáló tanulmánya (Madáchtól Kosztolányin át Zágoni Balázsig). A két kakukktojás Nemes Z. Márió és Dunai Tamás. Előbbi a Shadowrun – Árnyékmagyarország című könyvről mint hungarofuturista alkotásról ír, bevallom, számomra (előismeret hiányában) nem egészen követhető módon. Nemcsak populáris irodalmi jellege miatt nevezem kakukktojásnak a témát, de mediális helyzete miatt is: a könyv ugyanis egyben a Shadowrun nevű (magyarul is kiadott) szerepjáték fikciós irodalmi térben létrejövő „spin-offja”. Dunai Tamás érdekfeszítő tanulmánya pedig az X-Men univerzum egészét mint utópikus-disztópikus világot mutatja be, ebből a szempontból kategorizálva a képregényeket és filmeket. Az X-Men univerzuma ugyanis nemcsak a keletkezés kortárs valóságához képest mutat alternatív (tudományos-fantasztikus), jövőbeli valóságot, de az alkotások egymáshoz képest is: alternatív univerzumok sokasága jött létre mindkét médiumban. Izgalmas meglátás, hogy míg az X-Men univerzumának legnagyobb része a fokozatos emancipációt, és egyre szélesebb befogadóközösség megszólításának vágyát mutatja, addig a Marvelnél bekövetkezett 2019-es (író és) írói koncepcióváltást (a mutánsok önálló államának megalapítását) Dunai úgy értelmezi, hogy a Marvel talán már nem kínál azonosulási pontot a hátrányos helyzetű kisebbségek számára.

Minden érdekes kultúratudományi szemlélete és koncepciózussága mellett is hagyott maga után kérdéseket a lapszám tudományos része. Az egyik a végzettségemből fakadó, kézenfekvő érdeklődés: a tematikus sajátosságokon túl mi a helyzet az elemzett szövegek nyelvi megformáltságával? Hiszen míg az Alföld két tanulmányában kiemelt figyelmet kapott, addig a Prae elemzéseiben jellemzően elmarad a poétikai szempont – nem egyedi módon: a cultural studies eszközkészletének általában is marginálisabb eleme ez. A másik kérdést pedig a lapszám erősen angolszász irányultsága okozza: érdekelne, az elemzett alkotások hogyan viszonyulnak (legalább a szerzők meglátásai szerint) a kortárs magyar befogadói valósághoz. Persze, annak fontos része az angolszász (világ által közvetített) kultúrára való figyelés is...

(Tiszatáj, 2022. április) A szegedi Tiszatáj áprilisi lapszáma az eddigiekhez képest kifejezetten izgalmas tematikus nyitást jelentett számomra. Elsősorban a (poszt)jugoszláv irodalomra értem ezt a nyitást: külön blokk alakult ugyanis a számban (Poszt)jugoszláv anzix címen. Ez változó műfajú és hosszúságú írásokat gyűjt, kritika és tanulmány is igyekszik különböző szempontokból megközelíteni a volt jugoszláv országok irodalmának néhány kérdését (így elemzi Kiss Tamás a jeans prose-ként kategorizálható horvát szövegek sajátosságait, vagy Thomka Beáta Oto Horvat és Saša Stanišić egy-egy új regényének kapcsán a volt Jugoszlávia területéről elköltöző, esetleg eleve soknemzetiségű családban élő, több nyelven és több nemzetiség irodalmában alkotó írók helyzetét). E téren kiemelkedik Stijn Vervaet tanulmánya Hovanec Zoltán fordításában, amely bevezeti a blokkot, és címével mindent elmond a téma sokrétűségéről, hatalmi, politikai, nyelvi, irodalomtörténeti problémáiról – éppen ezért érdemes egészében idézni: A jugoszláv irodalom mint posztimperialista konstelláció: a jugoszláv irodalom transznacionális és többnyelvű története felé. A tanulmány a nacionalista irodalomtörténeti koncepció helyett egy többnyelvű irodalomtudományi szemlélet kidolgozására ösztönöz. Mindez nemcsak a jugoszláv irodalomra lehet nagy hatással: hiszen a nacionalista irodalomtörténetírásban például a magyarországi irodalomban nem kap helyet a Magyarországon élő, de nem magyar nyelven alkotó írók széles köre (a tanulmány nem magyar példákat sorol, de szemléltetésképpen említem: Zrínyi Miklós magyar nyelvű szövegei igen – öccse, Zrínyi Péter munkássága már nem); vagy éppen a magyar írók nem magyar nyelvű szövegei (például Kazinczy német nyelvű hagyatéka), noha ezek egyébként szorosan hozzátartoznak a magyar nyelvű szövegek által nyitott horizonthoz is.

A gondolatébresztő olvasás után kis zavar ért: ugyanis úgy ér véget a tematikus blokk, hogy ezt nem jelöli a folyóirat, a tartalomjegyzékben sem (egyszerűen a másik lapra esik a következő tétel); és egy Takács Zsuzsa-elemzés, illetve egy meglehetősen rendezetlen Nemes Nagy Ágnes-kommentár következik. A következő (tartalomjegyzékben jelölt) rovat (mérlegen címmel) egy sokszínű nyelvezetet és megközelítést mutató kritikai szekció, amiből Owaimer Oliver koncepciózusabb, az egész életmű szempontjából megírt recenzióját emelném ki Markó Béla A haza milyen? című verseskötetéről. (Itt muszáj megjegyeznem: érdekes élmény, hogy Molnár Zsuzsa kritikája alapján Papp-Zakor Ilka Majd ha fagy című kötete sokkal érdektelenebbnek tűnik, mint ahogy a kiválasztott idézetek meglepő nyelvi szellemessége sugallja.) Ezután a művészet rovat keretein belül egy kiállításmegnyitó szövegeit olvashatjuk (Vajon a lapszám elején lévő szépirodalmi szövegek miért nem a művészet rovatban szerepelnek? Egyáltalán, miért nincs rovatbeosztásuk?). Az első megnyitószövegnél előzékenyen ott a lábjegyzet, hogy mely eseményhez kapcsolódik: A METANOIA LOMTÁR | meditációs objektumok hendikepje című kiállításról van szó. A második szöveg esetében nincs ilyen pozicionálás, így beletelt egy kis időbe összerakni, hogy bizonyára ezt a montázsszöveget is ugyanazon a megnyitón adhatták elő. Nehezíti az értelmezést, hogy a kiállításról magáról kevés információt közöl a szám – bár hat oldalon elszórva szerepelnek róla készült fotók –, így némileg kapaszkodók nélkül maradtam, hogy hogyan is kell értelmeznem az olvasottakat. (Hasonlóan, egyébként, mint a Nemes Nagy Ágnes-verskommentár esetében.)

Az áprilisi Tiszatájból egyetlen szépirodalmi alkotás mellett mégsem mennék el szótlanul: a lapszámot záró szövegről van szó, amelyet Szív Ernő jegyez, és aminek a címe: Háború. 2022 áprilisában új kontextust nyer a novella zárszava, ami eredetileg egy visszaemlékezés keretein belül egy gyerek reakcióját írja le egy második világháborúról szóló szovjet propagandafilmre: „Rohantam kifelé a teremből. Mintha a háború szólt volna oda, kisfiam, ez nem olyan, mint ott, a tévében, jóllehet elképzelted rendesen, látom. Most akkor hányjál szépen az udvaron. Okádj. De az igazi háború is csak egy picit ilyen.” A szöveg ilyen kiemelt pozícióban való közlését az éppen zajló orosz-ukrán háború árnyékában fontos vállalásnak tartom. A gesztus egyúttal új fénytörésbe helyezi a jugoszláv blokkot is. Hiszen nemcsak általában a többségi-kisebbségi, valamint a többnyelvű és többnemzetiségű léthez kapcsolódó problémákat tematizálja, de olvasható konkrétan a délszláv háborúhoz vezető nacionalista kultúr- és erőszakpolitika következményeit (és jövőbeli elkerülésének lehetőségeit) felmérő egységként is.

Álljon tehát e cikk végén is ez a zárszó. Hiszen annak tudatában, hogy a szomszédban háború van, bennem is végig motoszkál a gondolat: az ukrajnai folyóiratok szerkesztőivel, szerzőivel, kritikusaival vajon mi történik most? (És vajon én meddig tehetem meg, hogy folyóiratszemlével, kultúratudományi és irodalomtudományi kérdésekkel, folyóiratkultúrával foglalkozzak? És hogyan tehetem ezt, a fenti összefüggésben, jól?)

Szilák Flóra (1997) a magyar alapszakon tett funkcionális-kognitív nyelvészeti kitérő után irodalom- és kultúratudomány mesterszakon végzett 2021-ben. Jelenleg az ELTE BTK ITDI „Az 1945 utáni magyar irodalom” doktori programjának hallgatójaként Krasznahorkai László Japánnal és Kínával kapcsolatos szövegeivel foglalkozik. Mindeközben megtévesztően sokat jár színházba.