Hírlevél feliratkozás

Keresés

Próza

Hibrid – H. P. Lovecraft: Martin Webster, a rémlényvadász

A montázs Virgil Finlay Lovecraft grafikájából, a Villa Hadriana Kentaur Mozaikjából és KingOfEvilArt 'White Polypous Thing' című grafiákájából készült. (deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death)

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Költészet

Makó Ágnes versei

Fotó: Székelyhidi Zsolt

Rajtad mi van? / Visszaírnál csak annyit, / hogy látod ezt?

Bővebben ...
Műfordítás

Peter Russell: Velence télen, Gittának Berlinben

Kollázs: SZIFONline

Édes burgonyát süt Sant’Angelo, / Skarlát rácson izzik a gesztenye.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – Tandori Dezső: Miért van inkább a Semmi, mint a majom?

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: A tetem

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Bezártam az ajtót, és visszamentem Jánoshoz. A borzot már kitette a földre. Ásni kezdtem. Nehezen adta magát az agyagos talaj. Olykor egy-két gyökeret is el kellett vágnom, de azért rövidesen elkészült a verem. János a talpával belökte a tetemet a gödörbe, aztán elkérte az ásót.

Bővebben ...
Költészet

Hibrid – François Villon: A rossz pénz balladája

Montázs: Petit Palais, musée des Beaux-arts de la Ville de Paris, 'White Polypous Thing' by deviantart.com/KingOfEvilArt; life_art_n_death

„Két különböző csoporthoz tartozó élőlény kereszteződéséből vagy keresztezésével létrejött, mindkét szülő genetikai tulajdonságát hordozó utód és ezeknek utódai.”[1]

Bővebben ...
Próza

Kovács Eleonóra: Fényerősség

Fotó: Váradi Sándor

Honnan érkezik a fény, amit érzékel a szemem, és látom azokat a faágakat is, amelyek a legmagasabban helyezkednek el, noha nem világít a hold, a zseblámpa, a villanykörte? Egyelőre nem tudom a választ. Éles kürtszó hallatszik. Távoli hangszóróból árad. Jelzi, hogy most ér véget a scsavija. A kutyák már nem figyelnek az éles hangra. Amikor először hallották, zavarta őket a magas hangsáv. Lehet, hogy egy vadászgép repült valahol, ezért hirdettek scsaviját.

Bővebben ...
Költészet

Závada Péter: Világos körülmények

Fotó: Máté Péter / Jelenkor

Kezünk közt eltévedt túrázók / utolsó életjelei egy térképen, melyet nem mi rajzoltunk, de rátaláltunk, / és most utólag felelősséggel tartozunk értük. 

Bővebben ...
Próza

Zsigmond Soma: Lars (részlet)

Fotó:

Az utóbbi időben leginkább egyedül megyek az erdőbe. De csak ősszel és télen. Tudniillik allergiás vagyok minden gazra. Tavasszal egyenesen gyűlölöm a természetet. Nem azért, mert tüsszentenem kell és bedugul az orrom, hanem azért, mert ilyenkor nem mehetek. Télen meztelenek a fák. Önmagukkal azonosak, nem takarja ki őket semmi.

Bővebben ...
Költészet

Kabdebon János versei

Fotó: A szerző archívuma.

Vágd ki a nyelvem, / Roppantsd pozdorja gerincem, / Hadd legyek lárva

Bővebben ...
Próza

Takács Nándor: Az ünnepek után

Fotó: Takács-Csomai Zsófia

Az úrnők és urak kocsikról szemlélték a fennforgást, a sunyi zsebtolvaj pedig épp egy gondolataiba merülő férfi nyomába eredt. A kép jobb alsó sarkában egy hosszú bajszú, fekete ruhás rendőr szemlézte a terepet… Akárhányszor beszélt róla, János minden alkalommal ugyanazokat a szereplőket nevezte meg kedvenceiként, és hosszan méltatta a festő kompozíciós technikáját.

Bővebben ...
Költészet

Szabolcsi Alexander versei

Fotó: Konkol Máté

A versbe bele kell halni, vagy mintha / ezt érezném, ezt tanultam volna valakitől, / férfiak négyszemközti beszéde, / hogy a vers egy csapóajtó, hátsóablak / amin ki és bemászni lehet csupán

Bővebben ...
Fotó: Wojciech Dąbek / Unsplash

Processzor és folyófű ‒ Szóhoz jut-e a nyelv?

Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet.

Amit az idő el akar dugni előlünk, azt egy óvatlan pillanatban kikanalazza a memóriából, elteszi télire. Kilöki a tudat-félszigetre. De egyszer följön az is, ami mélyen gubózik. A szellem búvárruhájában kell lemenni érte oda, ahol átkutathatjuk az álom bugyrait, a pillanat cizellált celláit.

Ami lényeges, azaz súlya van, azt meg fogjuk találni az elme szerverén. Tulajdonképpen az elv hasonló, mint a processzor és a vincseszter esetében. Csak nem mi szelektálunk a dokumentumok között, hanem a tudattalanban élő paradigma vagy érzék.

Nevezzük láthatatlan navigációnak. Mint a smaragddal ékesített gyűrű és a kalcedon karperec. Be van zárva az éj dobozába. Majd a tulajdonos kinyitja a szelencét és eldönti, melyikre lesz aktuálisan szüksége. S ahogy belenyúl az ékszerdobozba, csengetnek. Visszacsukja a fedelet, ajtót nyit. A múzeumok éjszakájának kezdetén. A feleség épp a férjéhez készül, a tárlók és a festmények birodalmába.

Meglátogatja a munkahelyén. Együtt ünnepelnek, és közben dolgoznak. A kellemeset a hasznossal most tényleg összeköthetnék. Kinyissa-e az ajtót a mamának, aki nagyon rosszkor jött, vagy csináljon úgy, mintha nem lenne otthon? Majd fölhívja, hogy a boltban volt. De miért is hazudna?

Gyorsan lerendezi, hiszen remélhetőleg csak beugrott valamiért. Elfogadhat ajándékot egy teremőr? A feleségtől bizonyára. Gondolkodik a tábla csokin. Miközben a bejárat felé lépdel, bedobja az édességet a kézitáskájába.

Váltás. A katamarán a lagúna mellett landol. A gondolat az agyban. A hasznavehetetlen aggódás ugyan bemászik a fejébe, mint egy pincebogár. De az öröm kiönti. Kiöblíti a fedélzetet. Azután fölmegy a kabinjába a kapitány, (az ötlet kipattan) és azt kiáltja: elmúlt a jövő, jöjjön az erő!

Akkor elered újra a zápor, mintha apró tűszúrások döfködnék a frigysátor oldalát, kopog a manna a kifeszített vásznakon. Ami nagyon mélyre vettetett, lassan mégis kikel. Újraszövi magát az idő, akár egy vízesés. A hajó kiköt, a vitorlát mosólúgba gyömöszölik, hogy kifehérítsék a vért. A folyófűbe matrózok fekszenek, lányok legyezik őket parlamenti határozatokkal, törvénytervezetekkel. Közeleg a testületi ülés. Ahogy a hostessek definiálják: a felhígított történet a csúcspontján marad abba.

Sebaj, közben elkezdődik a báli időszak. Méz illata száll az operaház felől. Kakaós palacsintát árulnak a sarkon. Hangjegyeket rajzol a járdára egy baboskendős restaurátornő. Akkor hirtelen testet ölt a világ-hatalom, a világ-nyelv! Az égen egy könyvtekercs repül.  Kihajtogatja egy kéz. Majd nyelvvé változik át a kéz.

Hol jut szóhoz a nyelv? Különös módon ott, ahol (ahhoz, ami minket érint, magához ragad, szorongat vagy lelkesít) nem találjuk a helyénvaló szót. Ahol hagyjuk, hogy beszéljen. Az egyik életből épp a másikba lépünk, amikor belül megszólal az énünk. Amikor a nyelvben fölfedezzük az igazi életet. Hirtelen mindent egyszerre kapunk vissza, ami elveszett. Akkor szóhoz jut általunk végre a nyelv. S ezzel mindenki nyer. Ahogy Határ Győző mondta egy író-olvasó találkozón, a bölcselet teóriaburka felpattan ilyenkor, s a mitikus karakterek képlékeny alakja egzakt formát ölt; a mű-egész, a megértés alakzatai, a mondatok szövegközi megbékélése – megint csak időlegesen – homogénné alakítják a teret. A nyelv tehát beszéd közben születik, miként maga a szó.

„Láthatod a zenét, // mint opálszínű mézet, évtizedről évtizedre borostyánosabb Észak kaptáraiban, / még remekebb, rétegzettebb, ragyogóbb, hercegnők fürdőznek a szimfonikus tejben. // Évtizedről évtizedre megfigyelhető, ahogy Dél zenéje egyre kopik, sikolyok szabdalják, / a déli géppuskaropogást precíz ütőszekcióként hasznosítják Észak dísztermeiben.” (Sam Taylor: Animáció, 1749.hu, Mohácsi Balázs fordítása)

A szóhoz jutás és a szót értés egybeforr. Amíg beszélget az alany valakivel, eltűnik a tűnődés. Vagy mondás van vagy reflektálás. Ülsz a pázsiton, két cseresznyefa között és ráfújsz a pitypang frizurájára. A magok elszállnak, a csupasz szár sértődötten nézi az eget. Nem annak mutatja magát az anyag, amilyen igazából lehet. Vajon mit néz zuhanás közben a repülő mag? Ő a konklúzió dekonstrukciója. Már elavult művelet, de a csecsemőknek minden vicc új.

Kell kijárat a szövegből, ahol kisurran a felfoghatatlan. Pihe és szösz. Szemerkélni kezd az eső. Megágyaz a szomjúságnak. Leheverednénk az arborétum közepén egy pokrócra, amit az iskolából hoztál a kocsidban, hogy összebújjunk a természet lágy ölén. Majd elhalasztjuk a performansz végrehajtását a váratlanul átalakuló miliő miatt. (Jönnek.) Azután gyufa, kávé. Majd jönnek a magyarázatok szájharmonikára és cintányérra. Hazamegyünk a hűvös szobába.

És következik a forgatókönyv szerint a vihar, amely során a tó elnyeli az égboltot. Mi meg nézzük. S a nyelv, végre, szóhoz jut.


Kántor Zsolt
1958-ban született Debrecenben. Ügynök múltját 2005-ben tárta fel az ÉS + a Hetek hasábjain, Kukorelly Endre bátorítására, akit megfigyelt. Volt a Tevan Könyvkiadó igazgatója, Békéscsabán, a Bárka folyóirat alapító főszerkesztője. A Szent Pál Akadémián 2006-ban kapott teológusi diplomát. Legutóbbi kötete: Jézus Krisztus Szarvason (2019).