Vándorló könyvespolc 21.

Részletek

Harmath Artemisz 1979-ben született, Budapesten él. Irodalomtörténész, kritikus, tanár. Fő kutatási területe a XX-XXI. századi magyar líra.

A választott verseskönyvek, a széphez tartozó rút, a hithez tartozó kétely, és a normalitáshoz tartozó szeszélyesség játékaiban mutatnak valami rafináltat. A szerzők egyébként abban is közösek, hogy a kötetillusztrációt versviláguk részévé avatják.

Nyírségi tájbiciklis (Nagy Zsuka: küllők és sávok; Orpheusz, Bp., 2017.)

A küllők és sávok, bár központozás nélküli szabadversek gyűjteménye és csupa kisbetű, mégis jól követhető gondolategységekből építkezik. Nagy Zsuka második kötete ismerős, hétköznapi szókészlet, némi tájnyelv jellemzi, sok-sok, a regionális-szociális környezetet behatároló tárgyiasság a jelentés szintjén. Etetik magukat a könnyen emészthető teljes metaforák: „az otthon levert fészek”, „tölgyfa a szívem”, stb. A stílus frissessége mégis fölráz. A könnyen érthető alanyiság ugyanis rafinált módon jön létre. „Zöldküllő a szívem sárgarigó vadgerle / tájemberek tájszerelmemben ölelkeznek” (Trek2).  Itt a naiv dalköltészeti hagyományok vallomásosságát például eltávolítja egy medializált perspektíva.  A beszélő hang (perspektívája) akár versről versre változik, lesz férfi és nő, fiatal és öreg, nagyjából lefedi a regionális miliőt. Megszólal a lecsúszott, jövőkép nélküli vidéki alkoholista, látjuk a piacos, cefreszagú nénit, a magukra maradt kisöregeket, a szerelmes „hamburgerszagú” fiatalt. Szerelem, család, magyarság és elhasznált jövő a Nyírségben. Nagy Zsuka fantasztikusan gazdag szöveganyagot alkotott, melyben a sajátos szemléletet főként a naiv népi (népköltészeti és népies költészeti), illetve a dörzsölt bölcsész látószög váltakozásából nyeri.

A beszélt nyelvi szókészlet, a tájegységhez tartozó nyelvi és tárgyi töredékek megidézése által dúsul, irodalmi utalásokkal gazdagodik: „ (…) a vágy simítja szőke / haját mint mohó szerető szeméremajkát a nyíri vinkó a hibás tirpák / tős és gyökeres nyírségi részeges (…)” (Kállói úti fák). Ehhez jön még a különböző motívumrendszereket (biciklizés, otthon, kocsma, deformált vagy diszfunkcionáló testrészek) működtető ciklikus szerkesztés. Remek az otthon fogalmát különbözőképpen definiáló nyitósorozat (kötés). Az „az vagy nekem, mi testnek a kenyér”-típusú vallomásos-szerelmi költemények reneszánszának idézetessége jól illeszkedik egy másik, hasonlóan naiv nézőpontot teremtő versbeszédhez. Egy 21. századi, komolytalanul komoly trubadúr hangjához, amilyen Varró Dani vagy Simon Márton redukált, ugyanakkor idézetesen romantikus sms/polaroid-költészetének hangja. Hogyan csúszik egybe a kettő? A teljes főnévi metaforákban például: „mióta szeretlek te vagy az advent”; „apa egy csigaház”, „te vagy a biciklimben a karbonszál”.

Nagy Zsuka nagyszerűen bánik a nyírségi költészeti hagyományokkal. Akár a Csokonai-féle népiesség felől indul el, akár a debreceni poétaságtól elválaszthatatlan tematikának, a kulturális sivárság könyörtelen leltározásának veselkedik neki, például a környezeti motívumok szintjén: „régi presszókból kidobott színes műanyagszékeken ül a vidék” (Bicikliút műanyagszék) „zona idő pörköltszaftos asztaloknál” (Kis nyíri) Akár a Krúdy-féle nyelvi burjánzásnak és gasztro-tematikának enged teret (Second Hand Word). Fekete József Jofo fekete háttérbe vésett figuratív illusztrációi a naivitás és az együgyűség komor oldalát tárja föl, a versekből pedig a groteszk és a morbid elemeket hangsúlyozza.

Csak (Nagy Hajnal Csilla: Miért félünk az őrültektől; Kalligram, Bp., 2016.)

A Miért félünk az őrültektől első kötet, jellegzetesen bájos-esetlen versbeszélőket mozgat. A szövegek zsigeri derűt rejtenek, még akkor is, ha temetésről, beteljesületlen házasságról, meg nem született gyerekről esik szó. A szerző azonban nem az efféle sorsfordító életesemények vagy utólag értékelt fontos döntések terepén alkot eredetit. Egyéni hangját a hétköznapok groteszk pillanatainak színrevitele adja (Miért félünk az őrültektől? Rosszabb napjaim, Ennyire, Hotel). Ezeket a mások számára jelentéktelen vagy észrevétlen maradó történésmozzanatokat alakítja a szerző valamely logikai csavarral vershelyzetté. Az az izgalmas aszimmetria, amelyet az alanyi beszélő burleszk-szerűen kirajzolódó figurája fog össze, pár szövegben éppen egy férfi-nézőpont megnyitásával jön létre. Akár rímes dalszöveg-szerű a költemény, mint a címadó vers, akár rövid és szabadformájú, az abszurd ötlet, a furcsa vershelyzet tartja lendületben.

Az önmagára és a világra rácsodálkozó naiv karaktert, valamint a beszélő kiszolgáltatottságát sejtető kapcsolati hiányok atmoszféráját tökéletesen tükrözik Guzák Klaudia illusztrációi. Üdítő a rajzokkal is kiemelt világos szerkezet. Ahogyan az is rokonszenves, hogy egyetlen előd vagy kolléga beszédmódja sem nyomja agyon Nagy Hajnal Csilla verseinek stílusát. Ahogy a banalitások és a privát szféra sorsdöntő eseményei rendre hosszú és végigvitt epikai keretbe kényszerülnek, ahogyan a szerző az allegóriáig viszi metaforikus ötleteit, az sok szövegben aránytalanságot okoz. Így nem sikerül elkerülnie az elégikusság közhelyeit („Azt hiszem te sem akartad, hogy szüljek neked gyereket”; „Elpusztul a macska is, akit rólam neveztél el”).  A nyilvánvaló koncepció ellenére szintén fölöslegesnek, esetenként fellengzősnek hat az egyes epikus mozzanatok „álom”-dimenzióba helyezése (Huszonkettő, Fél egy, Február (Vérvétel)).  Amikor a közlés el tudja kerülni a jelentést-vesztően általánost (amilyenek a Lábaim története sztereotípiái) és a jelentésen még inneni helyi érdekűt is (mint A nevedre már nem emlékszem, Utóirat: lomtalanítás, Nászinduló, Holt nyelv) vagy egyszerre mindkettő duplacsapdáját – mint amit például a Verziók, Krónikáknak nem sikerül –, akkor a kiinduló ötlet diadalmaskodik (Mikor az öcsém regényt ír). Nagy Hajnal Csilla, ha húzni még nem is maradéktalanul, de írni tud, és félre minden szomorúsággal (Lásd ehhez: http://kulter.hu/2016/05/keveset-fog/ és http://contextus.hu/egy-szlovakiai-magyar-koltono-elmondja-miert-felunk-az-orultektol/)

Mondjam vagy kérdezzem? (Hegedűs Gyöngyi: A pont felett; Új Forrás, Tatabánya, 2017.)

Hegedűs Gyöngyinek ez az első kötete. Hosszú csöndeket, elmélyülést igénylő könyv. A gondolati-bölcseleti sűrűség a sorok zenei hullámzásával párosul, így némileg oldódik, könnyebbedik a jelentéstani súly. A mondatalapú versszerkesztés jelentéstani nehézkedése a hangzás kecsességével könnyítve megkapó gondolati ritmikává szerveződik. A sorokra széttördelt mondatok nem tagolódnak szakaszokra, a lírai folyamok kifinomult logikát és elhallgatást tartanak egyensúlyban. Kétkedés és bizonyosság felesel egymással ebben a – dacára a tulajdonneves megszólítottaknak – hallhatóan belső párbeszédben. A verseket gyakran a föltett egzisztenciális kérdés vagy dilemma mozgatja. Bibliai utalások, párhuzamok kapaszkodóin keresztül válik jelentésessé a hol kissé esztétizáló, többsoros, hol tömörebb, húsbavágó kérdés. „Mikor hal ki egy nyelv?”; „Lehetünk-e más, / mint a halál beállta, / napról levált árnnyal?”; „Nem tudom, miért kell a fényhez a vér sötétje”; „Hova tüntették a mozdulat bizalmát?”; „Mi választ bennünk mestert?”.

Az i-fölötti, vagy pedig a mondat végére kitett pont még csak a fizikai lét vagy a földi művészet csúcsa, határa ebben a metaforikában. Fölötte határtalanság lakik, és nem zavaró, ha a pontból kérdőjel kanyarul. Így mondja a kötetcímet adó vers: „(…) úgy / hiszem-e a test feltámadását, hogy mindegy / a pont felett / van-e kérdőjel.”

A filozofikus kérdések kinyilatkoztatás-szerű, összegzésként ható metaforikus kijelentésekkel alkotnak szöveget. „a tömörítő erő veszett el, / mi megtartja istent sejtszinten”; „részvét nélkül nincs jelenlét” stb. Legeredetibbek a szövegen belül szinte külön gnómikus költeményt alkotó birtokos szerkezetek: „az ébredés zimankója”; „különvált testek egyívású szomja”; „a testet megjárt anyag freskó-hullása”; „a mozdulatról lecsatolt izmok világa”, „a hűség zavara”. A szerzőnek kiváló ritmusérzéke van. A névszókra épülő fogalmi, nominális stílus sima víztükrét egy-egy tudományos terminus-technikus: orvosi, teológiai, filológiai vagy fotográfiai fogalom bontja meg a kellő időben (pl. halálozási rovat, jánosi olvasat, szövegromlás, dagerrotípia, placenta, szenvedéstörténet, stb.). Pilinszky öröksége idéződik meg abban, ahogy ez a nyelvi réteg ellene tart az esztétizáló, bibliai szószerkezeteknek.

A stílusrétegek ötvözésének arányaival nem egyenletes finomsággal bánik a szerző. Teljesen fölöslegesen mártja romantikus mázba a verseket a vissza-visszatérő magázó forma és a „nasztaszja filippovna”-megszólítás. Funkciója ugyan világos, az arckölcsönzés és ezzel az osztott nézőpont-kijelölés. Hiszen Dosztojevszkij A félkegyelműjének hőse krisztusi alak, egyszerre tökéletes szépségű és nem evilági, vagyis félkegyelmű figura. Az ő szemszögét és női hallgatóságát/vitapartnerét hozza be a költő a megszólítással. A motívum mégis fölösleges modorosságnak hat. Nélküle a költemények tökéletesen megállnak, hiszen őrzik normalitás és őrültség dilemmáját. A búvópatakszerűen jelenlévő nagy kérdéseket, hogy az emberi és isteni hogyan alkothat közösséget egymással, hogy hogyan lehet hitbizonyosságunk a kételyeink ellenére, és mi módon adatik meg nekünk a másik iránti részvét lehetősége. Az illusztrációként felhasznált fotók a szerző sajátjai. Ezek a fény-árnyék erős kontrasztjaival és a képen nem látható képzettársításokkal dolgoznak, a portrék a kép hangulatából kibontható elhallgatott gondolatokkal játszanak el.